(1900.)

Négy év mulva az utolsó találkozás után mint gyászvigasztaló látogattam hozzá.

Egyedül volt, kisérő unokaöcscsével.

– Minő végzet! Mennyi vidám napot töltöttünk együtt ő vele, a felejthetetlennel! Egy megkezdett levelére találtam, melyet önhöz írt, de nem tudott befejezni: tele van eszmékkel. Ez a levél is ott van az eltévedt bőröndben, mely a bécsi állomáson elmaradt.

Utánam érkezett Benczur Gyula mester a nejével Munkácsynéhoz.

A gyászoló özvegy elmondta előttünk a megboldogult utolsó napjainak történetét.

A szanatorium orvosa mult hétfőn tudatta Munkácsynéval, hogy férjének betegsége a legválságosabb állapotba jutott: ételiszony (sitophobia) vett rajta erőt. Ápolói kénytelenek lesznek mesterséges úton ételt vezetni a gyomrába.

Munkácsyné rögtön sietett az intézetbe a beteg látogatására.

A mesteren egész új divatos öltözet volt, szürke kabát kék nyakravalóval. Nagyon örült, mikor a nejét meglátta, s e hatás alatt sajátkezűleg feltört egy narancsot s azt elfogyasztotta.

Később egy nőrokona is odaérkezett látogatására. A beteg szobája falát két gyermekarczkép diszítette. Munkácsy nagy élénkséggel magyarázta látogatójának, hogy ezekhez a képekhez az ő kis leánya volt a minta. Csak kézmozdulatokkal magyarázta, mert a mi hangokat száján kiejtett, az nem volt emberi beszéd, csak érthetetlen makogás.

Az orvos javulást jelzett.

Pár nap mulva azonban ismét a baj rosszabbra fordultáról értesíté Munkácsynét, ki rögtön sietett férjéhez.

Fenn találta; fekete frakkba volt öltözve, mintha látogatásokra várna. Arcza elárulta, hogy haldoklik. Émelygős hányás bántotta.

Neje megtörülte az arczát, s kebléhez szorítá fejét. Egy hangot nem tudott már adni.

– Meghal a férjem! – rebegé Munkácsyné az orvoshoz.

– Igen, – volt a válasz.

Azzal lefektették a haldoklót az ágyba. Ott a fal felé fordult, s öt percz mulva kilehelte dicső lelkét. Elaludt csendesen, mint gyermek az anyja ölében.