(1897.)

A török-orosz háború folyt javában.

Az egész világ érdeklődött a kimenetele iránt.

De senki sem annyira, mint a magyarok. Mi még talán jobban fel voltunk buzdulva a török fegyverek győzelmeért, mint maguk a törökök.

Plevna ostromának vitéz visszaverését Budapest általános kivilágítással ünnepelte meg.

Ugron Gábor betörést szervezett a Székelyföldről az orosz hadsereg hátába.

Eötvös Károly, Herman Ottó, Verhovay Gyula és többen rémnépgyűlést (monstre-meeting) rendeztek a törököknek nyujtandó fegyveres segély sürgetésére s tömegestül hatoltak a miniszterelnöki palota elé, a nemzet akaratát a kormányelnök fülébe mennydörögni.

A pénzügyminiszter, Széll Kálmán népszerűsége tetőpontjára hágott, a midőn tudatta velünk, hogy sikerült Csefket basának a dicsőségteljes Plevnát újból ellátni élelemmel és lőszerekkel.

Hanem hát egy kérdés volt, a mi a magyar közóhajtás előtt bereteszelve tartotta az ajtót. (A Jánus templomáét.)

Az a kérdés, hogy miért van a bálnának (Phiseter) két szíve? A bálna a tengeri halak legvitézebbike, a ki széttépi a czethalat, partra kergeti a czápát. Nagy természeti talány, hogyan igazítja el a dolgát ez a tengeri óriás a maga két szívével, mikor tettlegességre akar vetemedni! Hátha az egyik szíve akarja, a másik meg nem akarja? Hátha az egyik szíve azt mondja: «minek nekem az a verekedés? Én nyugodni akarok! Én félek, hogy minket vernek meg.» Mi lesz akkor, ha a bálnának az egyik szíve azt akarja, hogy a fejével menjen előre, a másik meg a farkával?

No hát ezt el tudja igazítani a tengeri bálna a maga nagy fejével.

Sokkal nagyobb fejtörésébe kerül az ilyen kérdés megoldása annak a szárazföldi bálnának, a kinek «osztrák-magyar monarchia» a neve. Ennek is két szíve van: az egyik Budapesten, a másik Bécsben.

Az a kérdés, hogy vajjon együtt ver-e ez a két szív, mikor valami közös cselekményre kell előtámadni?

A bécsi Ballplatz palotájában fényes estélyt tartott a plevnai napok alatt a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula.

Minthogy akkor nem volt delegáczió, teljesen hiányzottak a vendégtársaság pompájából a magyar díszöltönyök, a mik bogláraikkal, mentelánczaikkal minden érdemrenden túlragyognak, ellenben nagy illetményt szolgáltatott a fekete frakk, a legtöbb minden diszítmény nélkül: ez jelezte az osztrák birodalmi tanács tagjait. Érdemrendet nem viselni – ilyen társaságban – ez is kitüntetés. A mit az ember nem talál a gomblyukban, keresi mélyebben, talán ott van: a szívben.

Egy ilyen egyszerű fekete frakkos vendéget tüntetett ki a házi úr, a külügyminiszter legnyájasabb barátkozásával. Mindenki előtt ismeretes alak volt, szürke fejével, kurtára nyirt szakállával: Herbst úr, a hatalmat kezelő, a kormányfentartó (és elejtő) német párt feje, vajdája, prófétája.

Andrássy diplomatai nyájassággal becsalogatta a nevezetes vezérférfiút a magándolgozó szobájába, a hol rajtuk kivül senki sem volt. S ott azt a kérdést intézte hozzá: «ha az osztrák-magyar monarchiát a politikai helyzet odakényszerítené, hogy a mostani háborúba fegyverhatalommal beavatkozzék, lehet-e számítani a kormánynak Herbst úr s az irányadó német-osztrák párt támogatására?»

Erre a kérdésre Herbst úr megfordult a sarkán s indult az ajtó felé.

De Andrássy fogta a karját, s vele ment, unszolva, hogy feleljen hát, vagy igent, vagy nemet.

A pártvezér siketnek tetette magát s végig törtetve a táncztermen, az étkezőn, kivonult a ruhatárba. Andrássy oda is elkisérte. Még a felöltőjét is segítette neki felvenni s újból ismételte a kérdést: «hát feleljen doktor: igen vagy nem?»

Herbst úr kiugratta a csappantyús kalapját, felcsapta a fejére s úgy elment, hogy azt sem mondta: «volt szerencsém!»

Ezt a jelenetet maga Andrássy Gyula mondta el nekem, mikor évek multán együtt utaztunk Bécs felé.