Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára gratulálnunk kellett magunknak, hogy az inzultáló polgári önkény elől a katonai fegyelem oltalma alá jutottunk.

Ez idő szerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a rendes sajtó-hatóság, a rendőri sajtószakosztály, a másik a helytartósági censura, a harmadik a bécsi kormány censurája.

Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítem adataimat.

Mert hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a policiális sajtóhatóságra csak egy rossz szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették, a mi hivatalos kötelességük volt, nem üldözték valami passzióval az írókat, s a hol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény legényen.

Lehetett ott alkudni is.

Ha valami könyvben volt valami, a min fennakadtak, az író eljárt őket kapacitálni; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egy pár lapot, s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát a kőbe. Nem törölték ki. Hanem a masinisztának a nyomdában volt annyi esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta a kolumnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel, s a szerkesztő csak másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi «nincs» a lapjában ismét. Hanem ez hát nem volt censura, csupán barátságos előre figyelmeztetés.

Néha ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyről szigorú parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapban, hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni! Olyankor azután absolute hallgattunk minden közügyről.

Egy ily abszolut hallgatás közepett történt, hogy egy 1861-iki képviselőkből álló küldöttség egy diszalbumot adott át Deák Ferencznek a képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok, Eötvös, mind az átvevő remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a maguk, de az egész ország érzelmeit.

A szabadelvű lapok elhatározták, hogy e beszédeket egész terjedelmükben fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak, nem engednek azokban semmit helyettesíteni, hanem hagyják elkoboztatni.

Úgy is történt. Másnap se a Pesti Napló, se a Hon, se az Ország, se a Pester Lloyd nem jelent meg. A sajtó-hatóság valamennyit lefoglalta, s az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák beszédeit nem veszik ki hasábjaikból.

Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, a kik azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is, Eötvöst is. Hanem ezt mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehet a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat is hagyták menekülni.

Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét, megkapta a közönség. Egy fiatal író, Reviczky Szevér (ki sokat igérő pályája elején párbajban elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, és saját tenyerét sem kimélve a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomatta. Ilyesmi természetesen magyar nyiltszivűség mellett titokban nem maradhatván, Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivel hogy engedélyezetlen nyomdát állított fel, azért elitéltetett száz forint büntetésre.

Ebből az esetből pedig az a tanulság jó magyar emberre nézve, hogy a midőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező alkotmányos küzdelmeiben, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitünő fiai tettek volna hasonló fellépéseket, mint Deák és Eötvös, melyek loyalitási mérték szerint is egészen korrektnek mondhatók, akkor a sajtó nem jutott volna abba a helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az legnagyobb veszedelemben forog éppen a kötelesség teljesítése miatt, mint tette 1863-ban, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni, a cautio-veszteséget helyrepótolni, a subventionált lapok irodalmi kiállitásának bősége mellett ezeket is a versenyzésre képesekké tenni. Mind ennek, meg kell az igazat mondani, szüntelen az ellenkezője történt. A mint egy lapnak a szerkesztőjét elitélték, a közönség szétfutott tőle, mintha attól rezzent volna meg, hogy most mindjárt az olvasóra kerül a sor s a kormány rendszabályai az által értek el leginkább czélt, hogy a szerkesztő bebörtönözésével együtt az irodalmi vállalatát is megbuktatták.