(1900.)

Mikor a délolaszországi fővárosokat végig járta az ember, a hol úgy kiabálnak az utczán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, a mi itthon minden utczát, piaczot betakar.

Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, a mikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, a kit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten.

Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: «Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.» Utána következett a homok áruló asszony erősebb hangja, mélabús accentussal: «Káfnz Szó–ond!» Mert homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba, a hogy az egykorú tánczra termett népdal megörökíté:

Következett bizonyosan erre az ószeres programmszava, az orrhangon elzengett «handle wósz!» a kit a kutyák megugattak. Kutya volt minden háznál.

Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, a míg a kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: «Rájne pinte, héfe flikk!» de annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.

Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: «fénszter mók!» de azt minden ablakon bekiáltotta.

Künn az utczán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.

A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: «krumpli káft!» félig magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész korrekt németséggel: «strowa káft!» A versegi meszes ember annál szebben tudta kivágni ezt a szót: «ka–lik!»

Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: «kezó», a mi olaszul valószínűleg sajtot jelent.

Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, a ki ezt a szót: «olaj–it!» olyan pompás gixerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: a mi a bohémvilág s a gurmand democratia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának, a mi netovábbja a delicatessenek.

Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, a ki az utczán gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint «két garas éles, egy garas fényes!» A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.

Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a felesége jajdulva fel e szóval: «Dónawó–ósz!» Néha a kordéba fogott szamár is sietett közbe énekelni, a mi szép triót adott ki.

Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, a ki targonczáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körül aggatva, tilinkó billegetéssel járta végig az utczákat; a kapukon «hó–ozz ringyet-rongyot, kenderkóczot, üveget, csontot hó–ozz!» Ezt nem ugatták meg a kutyák: a gyerekeknek pedig épen kedvencze volt: rubintos gyűrűket osztott nekik – ólomból.

Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának: «Számi! Te még sipolsz!» – S bizony sipolt.

De mégis csak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes legény, a ki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán gyékényszatyrot czepelve, e buzdító szót hangoztatá: «warme würst!»

Egyszer a Zrinyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekkép hangzott: «tüzes, meleg, forró, lánggal égő kolbászt!» Erre én jól emlékezem. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít bizonyos liturgia végső verséhez.

A fiakker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését, félbeszakítva a közeledő kuntsaft által, akkor: «Fahr mer euer gnadn?» s aztán hangosan az «aufgschaut!»

Egyszerre megelevenül az utcza: gyermeksereg rohan előre nagy hújjahóval, középen a vándor komédiás-csoport. Elől egy kétpúpos teve, melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat püfölve, nyomában a társaság primadonnája, flinczerlis szoknyában, fehér lovon ülve, bohóczok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester, rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál hétféle nyelven s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz ingyen.

Beljebb hatolva a városba, ott találjuk épen a Nemzeti Színház tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható «tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.»

A városház előtti téren czigányzene hangzik, ott tánczolja a verbunkost hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: «csapj fel pajtás katonának!» A kit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utczán.

No de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utczáin, kisérve mészáros legényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, a kit elővesz a rosz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: «Fassz órwájschel!» (fogd a fülét!) míg végre elfogják s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utczát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.

Ez a jelenet is elmulik, szabad tér marad a verklisnek az utczán, a ki a felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb hirhedett gyilkosságot a kiváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a trombitaszóval érkező delizsáncz.

A ki még többet akar hallani, kimegy a Dunapartra, a hol mindenekfelett gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös nyájaskodásaiban, melyet kórusként kísér a dunaparti czölöpverők sulyok puffogása, megelőzve e csatakiáltástól: «hóba cziba, húzd rá!» mely tíz kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a Dunán felfelé vontató hajós fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra, a kiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa-tülökkel adnak utasítást, melynek hangja mértföldnyire elhallik.

Délutánonkint zeng az utcza a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a «meghalt a cselszövő»-vel a gyászoló családot.

Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el a három emeletes házak utczasorai, mint most. Csak a hazatérő társzekerek zörgése van még hátra.

Kilencz órakor megzendül a czapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végig masirozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton s veri a takarodót, melynek dobpergését az utczai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: «haza haza jó katona! otthon vár a jó vacsora!» vagy a másik variatiót, a mi sokkal elhihetőbb: «kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.» A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiakkerek robognak végig az utczákon, a gyalogjárók hangosan közlik észrevételeiket a darab fölött s búcsúznak egymástól, csengetnek a kapukon, a hol az nemhasznál, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a czigányok érzékenyen húzzák a vagabundenpolkát a csendes éjszakában.

De azért még nincs vége a város hangjának.

Éjfél tájon megnyilnak a Zrinyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre a magát kimulatott jurátus-sereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a kozákokat.

Végül énekelnek az utczán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára énekelnek: «Már Isten néki, Szokjunk rá, járjunk rá A német tánczra. Ugy is már régen Rászedtek, rávettek A szolgalánczra.»

A danoló csoport az utczát széltében elfogva, vonul végig az országúton. (Akkor még úgy hítták.) Közbe esik a szabólegények herbergje. Azok is mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az utczára a nóta:

Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A jurátusok csak azért is német nótára gyujtanak rá a herberg előtt:

Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utczára s halálra szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, a minek talán nibelungi harcz lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem vegyül a zaj közé. Ime itt közeledik lélekszakadva egy szál városi hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy «tűz van!» Félreverik a harangokat: minden toronyban «bimm, bamm!» ha egyik elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, a mi a publikum dolga.

Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése s a várost körülvevő mocsarak béka millióinak brekegése tartja ébren az éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában: «abglöst! Halt wer da? Patrol vorbei!»

És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik Budapesten.