A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek…

A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak, s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.

Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány tulkarcsu, tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint arra vitt a tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas, zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak – mert volt egy kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük: kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt a nyári gondviselés.

Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak, csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.

Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja, az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“ ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát.

Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent, s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet.

De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott. Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.

– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza, bizonyára megszánták odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.

A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona, közbeszólott.

– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött, holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott – azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer – jó harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – a leánykát vásárra menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között… Az akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez?

Az öregasszony idáig furán mosolygott.

– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket.

– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – hiszen tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta, hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese?

A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a méltatlankodástól?

– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott. Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül. Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. Merthogy csak a jövő nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, vagy azután, vagy mégazután!

– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.

És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát.

– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és aztán nagy hallgatásba esett.

Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a munka.

A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat.

Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka kifejtett mákért a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett.

– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!

Kicsi Jula összerezzent.

– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, hogy ártatlan valaki?

– Hát akinek nincs semmi bűne.

A gyermek elmerengett.

– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?

– Mindenkinek fiam, a világon.

– Nem lehet tőlük megszabadulni?

– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.

– Hogy kell azt, nagyanyóka?

– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.

A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt. Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek.

A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt, abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét, ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!

Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti gyermekhitvallást:

De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri: térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest evett.

Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt, hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának, mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre.

Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott. Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval – leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon.

Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye – még a gyom is – lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban – jórészt a fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős templomperselybe dobta.

A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste.

De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany, pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá; a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst után az öreg Ágota főlszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott már a templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.

A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is, miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, „mert nem lehet tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is hatalom volt, de ő csak a mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak…

Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…

A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart térni.

– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.

– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.

– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva fölibe.

Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha fodros fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.

– Ágota nénő…

Nó mi az?

– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?

– Hogy ugyanazok?

– Hát… akik arra felénk… járnak?

– Persze, hogy azok.

Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább lábacskáját.

Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, aki abba belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat, csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba. A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó ösvénynél körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok: a föld valami ősi, tüzes hányadékának hideg csodává dermedése. A kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.

Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas mögé. Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut talált, abba beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a rémült boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés árnyékot vetett az előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban most azonban egy karcsú, csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya vetődött… Mire kicsi Jula föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a csoda kis állatnak csak könnyü, tovairamló lépteit hallotta…

Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta.

Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett hazafelé. Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a százesztendő. Ettől kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint egy álomjáró, végezte a surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig evett. Régebb félt, most szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az erdőre. Kis kéregkosarával gyakran látták – és utoljára is ugy látták, – hogy a Szurduk által félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, a hatalmas páfrányok között ülve szemét a vizből felnyiladozó óriás nefelejtsek közt kristályló vizfenékbe veszitette. Ha megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha álomból verték volna fel.

Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant a kertbe és leszakitotta a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. Cseppet se félt: a falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az utcán, hanem a kertek alatt ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, keményitett, gondosan kifoltozott fehérruháját be ne csatakozza.

Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át az ég kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot hányt a kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. Itt-ott a fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző kövekbe verődött a körme. A cserjésben véresre karmolta karját, lábszárát. A kapuba érve kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként rogyott le. Kezében kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, hangtalan, rimánkodó ima folydogált:

– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, hogyne, szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó olvadni kezd, ti töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti szurkáljátok tele a réteket virággal… Mi ott lakunk a hegyhorpadásban, a fehér nyirfák alatt, ahol most a liliomok nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti jöttök hozzánk, hát szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok itt, oh ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este is, ebéd előtt is… Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg te csoda kapú, nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz nekem…

Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként terjengett benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek érzékeit. Fáradt feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó kezébe zárt virágbokorba, kis teste a térdeplésből szédült elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél a meddő könyörgésben, mikor hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold ezüstáradatában tisztán látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén meghasadt és lassan, mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak volna: fordulni kezdett…

Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, könnyedén kelt fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló széles, aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, messzi mező huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket kicsi Jula csak a boltosnál árult virágképecskékről ismert: oroszlánszájak, sarkantyúk, boglárok, krisztusszemek. S a virágok közt olyan gyönyörü, horgosszarvu lovacskák legeltek, amilyennek egyszer az árnyékát megpillantotta. A háttérben gyönyörü kis falu állott, csupa csinoska, aranyszalmás, korállcserepes tetejü ház, ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az ablakokból csipkefüggönyök integettek, az ereszek alól tarka-barka madarak szálldostak. Ragyogott a sok tulipánágy a kiskertekben, a háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel rakott fák hajtották koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó fény öntötte el, a holdnál szelidebb, a napnál mosolygóbb világosság. Kicsi Jula az égre nézett: hát akkor látta, hogy csak csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és mindenféle szinüek: kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.

Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját kis köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont haját… Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony visszafutott volna ilyen nyomorult-szegényesen.

De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban kandikáló tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután pedig seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, hintákról… Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, a hajukba is ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan gyöngysor. Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, ide-oda lobogtatva azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a fején gyémántos koronát, ebben az évben ő volt a királyné. Ez kivált a többiek sorából és a földresütött szemü, szepegő kicsi Julához lépett; bizony a leánykának a könnyei is hullottak, a boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly kopottasan?

A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló mint a királynéké:

– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert hittél bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy esztendőre, de tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, gondolj mégegyszer haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu nyirfákra, az ereszalatti pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és lesz-e álmod a szalmapárnán, ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó piheágyat?

Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, keze összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért fel a parányi tündérfülekbe:

– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak most maradjak itten!

A tündérasszony intett, hogy fölkelhet.

– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, a fehér a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké…

Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke titkos, névtelen szomját most néven nevezték volna…

– Kéket…

A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. Nyakán ott gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott repkedett a fátyol.

– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé azt a kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat. Mikor hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a kapun… Addig azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. Játszótársat is kapsz, egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? Azt hiszed, a tündérfiuk is cibálják a lányok haját, kővel hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a lányok nem másznak a jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és kedvesek, abban telik az örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a legpajzánabb, leggyönyörüségesebb játékokat.

S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres piacáról, az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről kedves kisfiusereg verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó teremtések voltak: csupa jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis szalagvéget viselt a süvegén, mindenik szalagvég valamelyik tündérlány barátságának záloga volt.

– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket – játszótársul?

A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra:

– Ennek az élhetetlenkének nincs párja!

– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát.

Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, nagyon rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem ugy volt. A fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és kicsi Jula kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy darabot zálogul. Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a Bondáék Janikájához hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de viszont nem is nézett reá, mintha nem egy világban volnának. Most pedig előtte térdelt.

A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: ellebegve előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit Gyöngyvirágnak hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, Patyolatkának; a kis fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, Pajzánnak… Utoljára saját pajtása is bemutatkozott: Őzikének hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy most neki is meg kell mondania a nevét. Istenem, milyen rút neve van! Még a földi nevek közt is a legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a kezét:

– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy.

Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, hallanák a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem fintorgatnák az orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a templompadba!

Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. Kezdődött az örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, érik-a-meggyfát, meg bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, mint a földön, ahol, mikor egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására a játékba keveredett, hát senki se fogta szivesen az ő lúgtól, mésztől cserepes kezét, hanem mindenik máshoz kérezkedett volna szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise kapta a kör közepébe soha, mikor azt fujták hogy:

Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy:

És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott „kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:

– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü…

A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott jól azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok bódéiban látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. S mig eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos emberi szóval kezdtek énekelni, de csengő szépen, akár a templomi ének; s nem olyan makogva, ahogy a vásári beszélő madarak…

És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok következtek: erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany meg bibor gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal csatáztak… És ami a legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a másikat, soha egy szót se veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem csak daloltak, csacsogtak, mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a legigazibb tündérgyermekek; ha a rózsaszinek nagyon pajzánok, a kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők amazokat csititották, emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula Őzikével kéz a kézben, fej a fejhez hajtva elmerengtek muló boldogságukon, egy kis fehér ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy tudott nézni, mint a sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta, játékba vitte őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges tündéréleten – kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos szomoruságfátyol lebegett: hogy föl kell ébredni belőle…

Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, a telket aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor már egy teljes nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék – nyuláskor összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a hegység csendes remetéjével, akinek családját valamikor szemeláttára temette el a hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg kecskéivel tudott beszélni, emberi szavát elveszitette; és sohse járt a népek közé, mert a mások öröme a szivét hasogatta.

– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi Julámat?

Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó kunyhója felé mutogatott, aztán tovaballagott.

Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. Kicsi Jula ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a lepedője, hervadt liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege téritette magához, amit nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, sebtiben vetve a homlokára kent.

Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva körülnézett. Csak nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, nagyanyó ráncos arcára…

– Hol voltál, te kósza?

A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó megijedt, rimánkodásra fogta:

– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?

Kicsi Jula tágra nyitotta szemét.

– Egy napig?

– Honnan kerülsz elő, monddsza hát!

De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az öregasszony megdöbbent. Ezt a gyermeket megigézték, s az igézet – úgy látszik – nem szünik a szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi Jula a sirásban elfáradva, konok, szomoru hallgatásba merült; szemét a mennyezetre függesztve meg se moccant, csak néha gördült szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha rándult össze sovány válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét elengedte a kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden izetlen volt, kopott volt, szomorú volt…

Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt csinált, aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a saját sovány pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, hol volt. Ezalatt a pitvarba sokan begyültek, az egész falut izgatta a kicsi Jula eltünte és titokzatos hazakerülése. A gyermek Ágota parancsára mintegy lebüvölve engedelmeskedett. Szemét egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt sorban elevenen bukik fel mindaz, amit elmond: eleinte nehezen, szégyenlősen, aztán az ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott nehéz lélekzetet merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.

Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent ámulásban… Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak mindent és maguk eszelték ki az összefűggéseket. Mikor a kicsi Jula odáig ért: hogyan vette vissza földi foltos ruháit, a hervadó liliomokat; hogyan kisérte Őzike zokogva a kapuig, hogyan fogadták egymásnak, hogy soha többé kacagni nem fognak… a pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették és mikor kicsi Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.

Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi Jula csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény se mert egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek hozták haza, az bizonyosnak látszott.

A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre tenni. Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény foglalkoztatta, lelkének minden izét, testének minden parányát. Nem evett, nem ivott, nem is igen aludt, nem érdekelte semmi egyéb a világon. Pedig a kiváncsi népség most sokmindent hordott a házba: mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát… Nagyanyó eleinte örvendett is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét hoz a házra. Hiába, a szegénység…

Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi Jula mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a Bonda fiú, most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb asszonyok. Hallgatta, szinte szította a gyermek vallomásait, mig az átalvetővel érkező kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat.

Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s hogy hivei seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a liliomos kunyhó körül ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. Elindult hát világosságot gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól mételyezett gyermekei lelkébe. A máskor oly csendes liliomos kunyhó táján most ácsorgó alakokat talált, még a szomszéd falukból is. A tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen űltek, legtöbben az agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik asszony kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin szégyenkező zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most lesz valami.

Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült. Mellette az öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő szemmel beszélt… Bár ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, egészben véve végtelenül szomorú látvány volt csontvázzá aszó testével, csillaggá növekvő szemével. Talán volt benne – most már – valami hiuság is, hogy igy csudájára járnak a népek.

A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s nem is akart eljutni soha – elődje csöndes megadásáig, aki örült, ha népei eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül együtt. Nem, a fiatal pap még hitt önmagában és szenvedélyes józansága most türelmetlen és kiméletlen fellépésre ragadta. Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a vállát, a pitvarba vonta. A kiskamra ajtaját behajtotta…

– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony bennülő szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul hallgatva.

– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. Tudja, hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama személy ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé a templomba betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi mesterségeit.

Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. Nagy szó esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki ellenlábasa, ő nem volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és hitte, csak éppen többet is hitt annál. Annyi mindennel találkozott, amit nehéz hagyományokkal terhelt lelke egyedül a menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen látta saját magát a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós ösvényeken; az idegen templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy csak állingálva a templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket, amint összesugnak felette…

Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, vagy azt, hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem riasztott, (hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba) hogy az ő igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli ágyon… De szembeszállani először is nem a babona fegyvere, másodszor nyilt csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, hanem a látszólagos eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak hajolna meg, sőt ha azt látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek képviselőjével, az épen botránkozást szülne a lelkekben. A babonának fejhajtva kell járni, alattomban, ő olyan mint a viz: enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha a kéz elhuzódik, ő megint visszafoly az ütött mélybe…

Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap megpillantotta a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.

– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát nem látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért mutogatni az unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb a nyomoruságba! Mán tul, mig a gyermek felépül, a küszöbén rajtam kivül más a lábát be nem teszi!

Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán. Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott kis test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.

– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap bácsinak?

A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az Ágotára mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.

– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami véled történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?

A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy ez az ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal szoritotta össze torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang csak kinosan sajgott fel kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a gyöngeségtől nem bir szólani.

– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot.

Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. Mindent ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez fordult:

– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám?

A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. Csaknem elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek lehunyt, áttetszően kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek eredtek.

A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a hiuság szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a templomban ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem találkozott.

– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak fekete kő van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak mulatságnak találták ki az emberek, szép azt hallgatni, de nem szabad utána indulni. Te úgy megtöltötted a kis lelkedet azzal a babonával, hogy a liliomok nehéz illatától elalélva beleálmodtad magad a tündérvilágba. Valami jó lélek aztán megtalált a földön és hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most már?

A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, amit el kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem és tisztelet nem engedte.

– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot magadhoz. Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, etesse, erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. Egy biblia is jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje többet, mert én magát mint boszorkánycimborát kiprédikálom a templomból.

Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen tiltakozva megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta a fejét.

Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan – kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. Nem mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is annyira neki, mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű kártételéről beszélt, mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok kezére juttatott, egy másikat megnyomoritott s most ezt is a legborzasztóbb sorba juttathatta volna: gonoszindulatu férfiak, marcangoló fenevadak körmére. Csak az a fentvaló egyedüli Ur védte meg, adta jó ember útjába a szegény kis leányt, igy is sorvasztó betegség néz ki hideg földön hált testéből… És a babona – tette hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember a házakban, aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.“

Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, a férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:

– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt.

Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az igazság, akkor nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se ajánlkozott társul. Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az asztalra) otthon, a késő éjszakában a legény vállára tette a kezét:

– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást –

S a fiu nagymersze el is párolgott a borral.

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára járni a liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint az alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi tenyészőtalaját: az üldözést, a sötétséget.

Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak a pap látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt se, akit a pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később kicsi Jula azt állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt és szünetlenül a küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha mindent elfelejtett volna, akármiről inkább beszélt, mint tündérországi utazásáról. Megreszketett, ha valaki emliteni merte, mintha sebéhez nyulnának. A pap megnyugodott, hogy végre is eszére tér és ritkábban látogatta.

Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a Szurduk vize szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta ablakhoz a sárgult nyirlevelet, kicsi Jula visszakuporgott az ágyba és ott napokig hallgatagon meredt valami láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit, hiába vett neki – Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött mákosmálét. Kicsi Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára volt, akkor felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.

Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott helyt lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy komolyan mondta:

– Nagyanyó, tudja mit…

– Mit, édes kis üdvösségem, mit?

A leányka reszketve sugta:

– Hivja el…

A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. Csaknem elibe térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az életnek, adjon neki enyhitő italt, földi kedvet…

Ágota nénő a fejét rázta:

– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, hogy akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön többet helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek.

És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi Jula átölelte és a fülébe sugta:

– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom?

Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg boszorkány hitének szegény kis vértanuja.

Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart surranni ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első szempillantásra megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal akart elosonni; de aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a nyájból kivert farkas, miután övé lett a bárány, dacosan szembenézett a tehetetlen pásztorral.

– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a hangsulyt, mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték volt.

A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a fehércipó, az óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.

Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek annak, akit maguknak eljegyeztek.