András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott. Majd megették érte.

– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!… Százhúsz foglyot hozni!

– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.

De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.

– Hős maga, András.

– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.

– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek!

András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:

– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!

– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…

– Mit András?

András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.

Csendesen azt mondta:

– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.

S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna az ujját. Aztán egyet gondolt.

– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…