Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát. Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben oldalba bökte:

– Fecske!

– No.

– Kék egy menyecske?

– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!

Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.

– Fecske!

– No.

– Hát nem kék egy menyecske?

Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát pirítani, meg kávét főzni.

De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli fáradtsága.

Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár volna már.

Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden levél a nap szines sugarán.

Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve, hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a pillanatban a maximumon volt.

Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát. Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak, hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.

– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?

– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin?

– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes úr?

Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is, mint a delelő malacé.

Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.

– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva.

– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal, de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a Dürer-metszetek lovagjai.

– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak! Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…

Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát játszva birt.

– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!

Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős, tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban, amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.

A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.

– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig, becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom, csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis drágám egy százkoronást…

– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott: mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a harcászati dolgokon volt az esze.

– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…

A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát, fegyvert pucolta.

Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén. Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték, a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban kiáltották:

– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!

A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már azt akarták vezényelni, hogy:

– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!

Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.

No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt, megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.

Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű, mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény csintalanságot kiált oda nekik.

A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.

– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?

A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.

– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.

– Mit akar?

– Mámma mennyit fogunk marsolni?

– Majd meglátja.

Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.

Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet ugranak utána, hogy utolérjék magukat.

– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár.

Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a Gáspár szavára.

– Én ettem.

– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet ettem vóna.

– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.

– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány megszólalt.

Hátulról a zsidó előre igyekezett.

– Önkéntes úr, önkéntes úr.

– Tessék?

– Hova megyünk, a frontra megyünk?

– Nem.

– Rezerve maradunk?

– Igen.

– De hogy lehet az?

Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:

– Menjen a helyére.

Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét, kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt, nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a magyarázat.

– Kérlek szépen, fénrik úr…

– Szervusz.

– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?

– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk.

– No de ha így előre visznek.

A fänrich se tudta, akkor mi lesz.

– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.

– De gyere vissza megmondani.

– Igen.

A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak hallgatot s beállott a sorba.

– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, – megyünk a frontra?

– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve vagyunk!

Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.

S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.

Egy magas hegy tövében állottak meg.

– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?

A káplár felemelte félszemét a hegyre.

– Fel, – mondta s véres volt a szeme.

– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba.

– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.

– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…

Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc szélén.

Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj volt kiállani s el egy bokor megé.

Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás, ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült, lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre átkozottul újra rájött a hascsikarás.

Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint rohanni a szakasza után…

– Ez az ötödik század?…

– Nem, ez másik ezred…

Aztán a tüzérség…

Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.

Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt, mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás, amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.

– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó volna, milyen jó volna… – és már aludt.

– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.

– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt.

– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.

A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül tört ki a hang, rikotott utána:

– Aufnehmen!

Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.

A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot.

– Mérges, – mondta neki újra.

– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.

Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak, csak mennek a déli napon tovább.

Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák, ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból, belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő; valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van…

Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna, csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos, mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp, tapp…

Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva, kerítés nélkül, összevissza házak.

– Lesz itt pihenő, káplár úr?

Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből.

– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!

– Nem tudom, nézzétek az elejét.

Az elejét? Nézik. De az csak megy.

Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.

– Még itt sincs pihenő, káplár úr?

De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül kiszökve szembeköp.

– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?

– Nem tudom.

– Hat óra káplár úr.

– Igen, hat.

– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!

Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap felséges megvilágításában, fenyők között, mesés. Patak vize csillog mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp.

A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást; az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak;

– Sándor, itt vagy?

– Itt vagyok.

– Károly, itt vagy?

– Itt.

A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak:

– Az istenit a főhadnagynak…

Fél nyolc; erős alkonyat.

– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.

Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább tapp, tapp.

– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…

Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás, mintha ledül egy fal.

Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy szelid állat bődülése messziről.

– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.

– Elszakadtunk?

– Csak négy katona van itt.

Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni.

– No csak tovább.

Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba mennek.

– No csak tovább, tovább.

– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!…

Útcsináló katonákra akadtak.

– Merre mentek a mieink?

– Csak menjetek, arra balfele…

A zsidó katonák sírtak.

– Nem birok menni káplár úr.

– Dehogynem, csak gyerünk.

– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…

A sarzsik káromkodtak.

– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én vagyok…

Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit.

– Sándor, itt vagy?

– Itt.

Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés legfelsőbb izgalma.

Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és szidalommal fogadták őket.

– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…

– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…

Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben. Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan.

Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni kezdik.

– Angriff… ott angriffot csinálnak…

Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik. Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás. Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még hegycsúcsok nem hallottanak.

– Aufnehmen!… Auf, auf!…

Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre közelebb.

Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl…

Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.

Fent halk rivalgás.

– Kik vannak itt?

– A XXX. ezred.

– Kik jöttek?

– A X., a XX. ezred.

– Vannak önkéntesek?

– Vannak.

– Kik vannak itt?

Nevek pattognak.

Újjongás rá.

– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…

Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt talákozó testvérek. Sose látták egymást.

Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg:

– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem kell még ezt is túllicitálni!

A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte az ing alatt a testét.

– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett érkezni!… Akármilyen fáradság árán is…

Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt…

– Hol vagyunk?

– A fronton.

A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint ezernyi patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából.

A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se mondták előre. Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…

Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott lógott a hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.

– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt!

– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába megy az első golyóm, káplár úr!…

Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe.

Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején álltak a felséges reggeli napfényben.