Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől, hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb rendetlenséget sikerült produkálnia.
– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a pucerekkel.
Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a legtöbb baj.
Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.
– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.
– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben, ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik.
– Jelentem alássan, – a kapitány úr…
– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?
Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.
A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték, hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott, s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?»
A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani.
– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó mellől.
– No most auf!
Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az időnek, a térnek a határát.
– Mehetünk! Tovább, tovább.
Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra megindultak.
– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona fekszik.
– Megyek.
Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került elő valahonnan s úgy ordít mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a Bihonec s egyszerre visszafordul.
– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a szekereit.
Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.
– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan szidalmak ömlenek, mint a zápor.
A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül, pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le onnan.
– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér, tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem fel, mert sánta!
– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez, majd megtanítalak én mindnyájatokat!
– Igenis kapitány úr!
A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott előre.
– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a tornisztered az én holmimmal.
Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy kipakoljon.
– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert – dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett.
Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált.
– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?
– Azt tetszett mondani…
A zászlóst majd megütötte a guta.
– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön, meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a szekeren.
Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy azt mondta, várjanak rá…
Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban két-három, vagy négy ló.
– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.
– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a szekérre ezt a beteg katonát.
– Hű, a jebuzeusát.
Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről, hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya.
– Hisz ez kolerás!
Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a védencét baj éri.
– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.
– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le onnan.
A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan gőzölögtek.
– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.
– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?
Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a feje félre esett.
– Vigyétek a bokor mögé.
Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes vörös szín egyre fogyott.
Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta. Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja…
Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.
De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember, nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb kinlódások.
Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.
Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.
– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.
– Jelentem alássan el van intézve.
– Visszaküldted?
– Igenis.
– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…
Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra sántítani.
Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát, meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a muszka…
– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.
– Igenis…
Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai sötétségbe.
– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add át ennek a tuloknak…
Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet.
Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós úr.
De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása, az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt, két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…
Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban ébredtek fel.
Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része üresen állott.
A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban találta magát.
Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb volt mint kinn.
– Bihonec, rakj tüzet.
– Igenis.
Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.
– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.
– Igenis.
Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de nemsokára egy asszonnyal jött vissza.
Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén asszony nézett félve és rettegve maga körül.
A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy:
– Igenis.
A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még szobában sem volna szabad lenni.
No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek intett, hogy pucolja le.
Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát szipogatva.
– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna, hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a faluban?
Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta szebbnél-szebb nőkkel.
– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb baj…
– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni.
A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért kár.
– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj!
– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.
A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire, szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon fogta, s halkan a fülébe mondta:
– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe, ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de legalább nem sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!…
Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt fel.
Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a sötét kendőből.
– Hol vannak a tisztek?
– Hier…
– Á, és a többiek?
– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.
A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó szemű.
– Hát kell főzni?
– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…
A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában…
– Hiszen itt nincs semmi!
– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival a kis pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, akkor én magam is megfőzném…
A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott Bihonec háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt pucolta nagy hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és szürke szemeivel olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott rá.
– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában… Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem hölgyekkel… Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét mondja meg…
A leány kutatva nézett a szemébe.
– Mért akarja a nevemet?
– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a mai éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és beszéljen a vőlegényéről.
– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van?
– No hallja… nekem is van menyasszonyom…
A leány mosolygott, lesütötte a fejét…
Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon…
– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…
– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt vagyok…
– Csupa diskréció…
– De mennyire!…
A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli pattogott…
Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény egyszer találkozzék…
Akkor sóhajtott.
– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…
– Soha… ezt az éjszakát soha…
– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…
A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú kezébe.
S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a lakásában.
A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza felső zsebébe.
Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.
A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája felé.
Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán. Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este megálltak.
Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt. Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki. Sem menni, sem állani nem lehetett.
Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva a halál ellen.
Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték. Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…
A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.
– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket, egymásra hajtani őket.
A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a rend, akkor az nem megy az ő szavára.
A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a puskaropogást.
Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett, rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.
Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott. A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.
– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább.
Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.
– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.
A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.
Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…
El akarta dobni, hirtelen megnézte.
«Thekla Orowna».
Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.
Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem szeret s a menyasszonyára gondolt.