A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos, sötét éjszakába.

A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.

Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni halálbüntetés terhe alatt tilos volt.

Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.

– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.

A baka megmozdult.

– Maga alszik.

– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.

S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon maradjon.

Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.

Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is annyit kellene cipelni…

Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.

A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.

Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak, szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.

András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.

– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.

Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.

– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok. Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.

– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember; szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…

Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:

– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…

S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.

A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a háború talán segít rajta.

Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a szárnyát.

– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő hangon.

– Van, de nem neked.

– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva önkénytes úr.

Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.

Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:

– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc kimegy horposztra.

A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett állnia.

– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én menjek ki.

– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed a rüsztungot, még morogsz.

András csöndesen káromkodott.

Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.

– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.

Segesvári nehézkesen föltápászkodott.

– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.

– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.

– A, nem kell nekem semmi.

András odafigyelt.

– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod.

Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.

– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó vóna.

– Cukorra adok.

– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.

– Van cukrod?

– Nincs.

– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…

András hümgetett.

– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán meglűve hozzák vissza a vígin…

S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban

Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.

Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.

Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa.

Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével… Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt, az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig felesége is van, meg gyereke az ebattának…

Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak neki nem…

Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…

Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle, semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.

Arra lent puskalövés pukkant.

Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel…

– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.

Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:

– Ott az orosz, e!

A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek eleget.

Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.

– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.

El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint csönd volt.

– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.

– Segesvári, Segesvári… Segesvári…

Senki se szól.

– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…

András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.

– Hol van Segesvári?

– Kinn maradt.

Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban folyt a verejték.

– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.

Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.

Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.

– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte alszik.

De az nem mozdult.

Föléje térdelt s megfogta a karját.

A test átfordult.

– Segesvári…

Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten, dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel…

A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.

Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…

– Két ember jőjjön ki!!…

Bent a lövészárokban senki sem mozdult.

Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide se.

– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!

A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.

Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.

– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a lehellete.

Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:

– Csakhogy minket átugrott.

A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még jobb annak, aki él.