Mire újból kizöldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.

A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy özvegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes és önző követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.

A közérzés szerint Júliának a költő halála után egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze, még jobb lett volna reá nézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán; akkor ma ő volna minden női erény magyar patrónája.

Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő rombadőlt világa fölött még zöldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak.

Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éleselméjű nő mindennel, amit Petőfi halála után tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát a maga hiszékenységére építette föl. A nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő Júliának fölajánlott («… ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!»), költői szóvirággá fokozták le.

Akik újabban megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez a sokatmondó szavakat intézte: «Szeretem hibáid napfogyatkozását…»

Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.

Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes kiszakított tételeiből felállítani. Az emberi életen áthullámzó «jó» és «rossz» áramlások, a lelki emelkedés és süllyedés időszakai rendszerint szerves összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A «jóság» szülőanyja a boldogság; a «gonoszságé» a boldogtalanság. Igaz, hogy ez csak gyönge emberekre áll, de az emberek átlag gyöngék.

Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne. Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott közvélemény megrohanta az ő multját és abban izzé-porrá tört mindent. Ez nem volt igazságszolgáltatás, hanem bosszúállás. A népítélet mindig az. Igaz, hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.

A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjában föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire ismerhetett:

Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát vagy milyen tulajdonsággal hódít egyáltalában női szívet férfi: annak kutatása igen kényes föladat. Bizonyos, hogy a Napoleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással volt a nőkre. És éppen nem a sekélylelkű nők azok, akik a férfi vagyonánál és rangjánál többre tartják a dicsőségét. Júlia ezt tette. A gazdag, előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról álmodozott, volt hozzávaló bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva, kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk, hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a nemesi szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket ápolt szívében és oly költői kifejezésformát talált számukra, amelyek teljesen méltók egy Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke volt Júliájára.

Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt, amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostohagyermekének tarthatta magát, megismerte a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanu reá maga a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó – szavakat merte kimondani: «oly boldog vagyok, hogy reményem sincs…»

Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs. Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a világirodalom gyöngyei találkoznak.

Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták, aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne, hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi szerelem költészetével gazdagodott. Ezért koszorú illeti.

Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jóbarát özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd szájába:

Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit ért? – rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik, kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó lehelletéig szerette hitvesét, hitt Julia szerelmében és hogy boldog volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot, amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.

Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi élet összeomlásának siralmas képe. Aki a belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom, vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor volt.

Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül. Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, elveiben, szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzáformálódott a költőhöz. Ő volt az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének. A boldog szerelem tavaszi verőfényként hatott lelkébe, életre és virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.

Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban, később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben, Vörösmarty elleni írt költeménye kiadásában, nemkülönben a hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz, hogy a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult.

De mi ez, ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a «Talpra magyar» költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.

Petőfi mindig különcmodorú ember volt, ami egyebek között abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a feltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanu rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.

Itt tartott az asszony, mikor váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja, az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban, ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrott benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely kormány nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, mikor kiapadt az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, mindenáron feledni és vígasztalódni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vígadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Ugy látszik, hogy Júlia, akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő bálványozása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers és mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szószerint is veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni.

Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna, ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztül ment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, azt már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egyízben (1847. január 12.) így ír Térey Marihoz: «De most édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam lehetne oly könnyelműnek lenni, nemcsak képzeletben, de tettben.»

Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzeletben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot, midőn így szólt:

«Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.»

Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentőakció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség felszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád elejét vette Petőfi özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen, mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házassághoz eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrészről az önfenntartási ösztönnek, mint a szerelemnek.

Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogják ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért hála illeti. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi Sándor:

(1909.)