Hála Istennek, szaporodnak a madarak a főváros környékén. Télen nagy rajokban járnak az etetőkre az énekesek, főleg a cinegék, tavasszal pedig visszhangoznak a budai hegyek a rigófüttytől. Tavaszi hajnalon az ágyamból hallottam a vadgalambot és a kakukot, az éjszakai hangok közül pedig a fülemüleének annyira megszokott, mint a tücsökcirpelés. Kertünkben feketerigó, pinty és tengelic fészkel, a baromfiudvaron pedig, a verebek hangos megbotránkozására, nyáron is kosztra járnak a pintyek.
Az énekesek hivatalos védelemben részesülnek és ennek már látszik is jó hatása. Megérdemlik a védelmet az agrárius ország részéről, mert mint hernyószedők, lepkevadászok és bogárirtók kedves és olcsó napszámosai a gazdának. Azt hiszem, jó volna, ha a kormány a madárvédelem terén megtenné az utolsó lépést is, megtiltván, hogy a védelemre jogosult hazai énekeseket valaki fogságban tartsa. A kanárit és a többi egzotikust ám zárja kalickába, akinek kedve telik benne; a hazai énekes azonban legyen szabad, hiszen neki kultúrhivatást kell teljesítenie. Aki elfogja, az végre is bizonyos esztétikai élvezettől és gazdasági haszontól fosztja meg embertársait. Pedig amíg piaci ára lesz az énekes-madárnak, addig mindig akadnak majd madarászok és rabtartók.
Van itt a budai hegyek tövében mindenféle madár. A legjellemzőbb madara a vidéknek a feketerigó; csak a fecske kevés, talán azért, mert kevés a lábasjószág és így kevés a légy. Pedig a fecskefészek az eresz alatt a családi békesség jelképe és ezért mindenképpen kívánatos ékessége a háznak. Odahaza, a délvidéken, azt tartják, hogy a fészekrakó fecske messzire elkerüli az olyan házat, ahol perpatvarban élnek az emberek.
Amióta itt lakunk a magunk kunyhójában, tavasszal nagyon várjuk a fecskéket. Tavaly meg is jelent egy lakáskereső párocska. Nem házi, hanem füsti fecskék voltak. Először csak egyik keringett az eresz körül és miután jól körülnézte a házat, elhozta a párját is. Egészen úgy viselkedtek, mint a lakásnéző házaspár, megnézték a tető alatt a kombinációba vehető összes helyeket, majd a lugas tetejére telepedtek és csicseregve tanácskoztak. De aztán furcsa ötletük támadt. Hajnalban néhányszor bejöttek a nyitott ablakon keresztül a lakásba, egy nap pedig komolyan készülődni kezdtek, hogy fészket raknak az öltözőszoba függőlámpása fölé… Mivel azonban ezt a szobát semmiféle gyalogjáró vagy repülő partájnak nem óhajtjuk átengedni, néhány napig zárva tartottuk az ablakát. Fecskéink azután szerencsét próbáltak a szomszédságban, ott már hordták is az építőanyagot a dohányzó-szobába, de mivel onnan is kitiltották őket, megharagudtak és más vidékre mentek. Abból, hogy mindenáron szobában akartak lakni, arra következtettünk, hogy hideg nyarunk lesz – és a fecskejóslat tavaly be is vált.
Az idén megint szó esett a fecskékről, aztán egyszerre, mikor már nem vártuk őket, nagy késéssel megjöttek. Megint füsti fecskék. Ezúttal a tornác famennyezetére vetettek szemet; ezt a helyet már tavaly is föl szerettem volna nekik ajánlani. Rögtön építkezni kezdtek és hamarosan kitűnt, hogy a fecskék, vagy talán csak az én fecskéim, építőművészete korántsem tökéletes. Három különböző helyen fogtak bele a munkába, és mikor a sötét gerendán már ott sárgállott agyagból a fecskeház íves alaprajza, megint abbahagyták az egészet.
Végül megtalálták a nekik való építőtelket a gerenda és a fal összeszögellésében és most már serényen folyt a munka. De így is eltartott majd három hétig. Ezekben a madarakban, hál’ Istennek, nincs meg a méhek és a hangyák buta és felbőszítő munkafanatizmusa. Csak korán reggel dolgoznak és késő délután; a nagy hőség idejében csicseregve hűsölnek az árnyékban. Az anyagot a közeli Ördögárokból szállítják. Munkaközben viselkedésük szinte ijesztően intelligens. Az egyik egy darabka agyagot hoz a csőrében. Száz kilométer sebességgel vágtat, magasan a kémények fölött szállva, aztán merész ívben kanyarodva lecsap az eresz alá; ha túlerős a lendülete, akkor megint kiszágult az ablakíven, szűk kört hasít a tornác oszlopa körül és most már fékezve odaszáll a fészekre és munkának lát. Miközben dolgozik, megjön a másik is, hosszú szalmaszállal a csőrében. Ilyenkor mindig szólnak egymáshoz valami moll-hangú, halk csicsergéssel. A szalmahordó, mivel a hely szűk arra, hogy ketten egyszerre dolgozzanak, köszönés után megint kirepül és a szalmaszállal a csőrében megtelepedik rendes pihenőhelyükön, a lugas vasívén. Két perc mulva a vályogvető elkészült a maga dolgával és átengedi helyét társának. Gyakran megesik, hogy most már a vályogvető ül a lugasra és megvárja, amíg elkészült a szalmahordó. Aztán együtt vágtatnak az Ördögárok felé, boldog izgalmukban sivítva, a saját mesés ügyességükben gyönyörködve.
A füsti fecske azonban nem olyan híres építőművész, mint a házi fecske. Erős, de meglehetősen kócos, fölül egészen nyitott fészket tapaszt a tető alá, míg a házi fecske fölül is bezárja a házat és kerek kis ajtón jár ki-be.
A kész fészket kezdetben csak nappal látogatták a fecskéink, az éjszakát házon kívül töltötték. Mindenesetre azért, mert lakásuk még nedves volt. Néhány arasznyira a fészektől nagy villamoslámpa függ; eleinte megszeppentek, ha hirtelen világítani kezdett a körte, de azután hamar megszokták. Minket, akik lakótársaik vagyunk, ugyancsak megszoktak már. Az első napokban, ha kimentem a tornácra, ijedten surrantak ki fészkükből. Amióta azonban költenek, nemes és mondhatnám megtisztelő bizalmat mutatnak. Most már abba is belenyugodtak, hogy a két családunk közösen használja a kerti lugast.
A baromfiudvar felől, a tető bádogcsatornájában, még egy madárcsalád fészkel: verebek. Az ember lehet akármilyen demokrata, vagy bohém, azért nem nézheti rosszaló fejcsóválás nélkül ezeknek a züllött háztartását. Fészküket a vízlevezető csatorna közepébe rakták, alkalmasint abban bizakodva, hogy az idén talán nem lesz nagy eső. És amilyen szerencséje van az ilyen népségnek, nem is volt mindaddig, amíg szárnyra nem keltek kicsinyeik. Hihetetlen lármás és veszekedő nép, olykor úgy összeverekszik a család, hogy egymást tépázva végiggurulnak a háztetőn. Olykor órákon át ott ülnek az akácfa tetején és felbőszítő makacssággal kiáltoznak valamit egymás szemébe. A baromfiudvaron valamennyien úgy elhíztak, hogy repülésük már csak nehézkes vergődés. Nem is szeretnek repülni; a legnagyobb élvezetük, ha az udvar porában hempereghetnek. Fecskéink, mint két fekete zománcos ékkő, némán ott ülnek a lugas vasrúdján és tudomást se vesznek róluk. És jellemző, nem annyira a madarakra, mint inkább az emberekre, hogy a fecskékről mindenki úgy beszél, hogy a mi fecskéink, a verebeknek azonban nem akad gazdájuk. Pedig a verebek télen is itt lesznek, itt fognak lármázni, tollászkodni és követelődzni az ablakunk alatt, a fecskék azonban, a mi fecskéink, messzi Ophir-ország szomjas kék ege alatt, pálmafák ringó lombja fölött vonják majd titokzatos íveiket.