Hála Istennek, szárnyra keltek már a kis rigók és ezzel kő esett le a szívemről. Eddig mindig attól féltem, a szomszédasszony fehér macskája, a Hüvösvölgy legundorítóbb fészekrablója, mégis elpusztítja őket. Ez a Flóbert-golyóra megérett bestia, amelyet pedig az úrnője kövérre hizlalt, tehát nem is mentegetheti magát éhségével, állandóan ott settenkedett a fenyőfáim tájékán és volt nap, amikor ismételten le kellett rohannom, ha hallottam a madarak segélykiáltását.
A költő madár vészjelet ad, valahányszor macska közeledik a fészkéhez. A vészjel egészben véve egyforma az összes madarak között és hasonlít az élesen kiejtett «csak» szóhoz. Tehát nem valami síránkozó visítás, hanem a mechanikusan ismétlődő «csak» jelzi a macskát. Aki egyszer megtalálta az összefüggést a hang és veszedelem között, az nem tud többet nyugodtan maradni, ha szólítják a madarak.
Jókai Mór egyszer azt beszélte a Svábhegyen, hogy a fülemiléi az ablakához jönnek jelenteni, valahányszor macska van a kertben. Nem tartom a dolgot lehetetlennek. Annyit a magam tapasztalataiból is tudok, hogy a rigók ilyen macskabotrányok alkalmával bennem mindig felismerik a szövetségesüket. Amint észreveszik, hogy közeledem, csodálatosan nekibátorodnak, a macska képébe csapnak és engem fokozott lármájukkal valósággal ráuszítanak az ellenségre.
Engem csak egyszer ültetett fel egy rigó, egy kivételesen fogyatékos intelligenciájú madár, midőn ok nélkül félreverte a harangokat, a fenyők alatt békésen alvó dáklikutyám láttára. Biztosan macskának nézte a jámbort.
A szóbanforgó dákli különben egy ideig érdemeket is szerzett a madárvédelem terén. Valahányszor felhangzott a vészjel a kertből, kieresztettem az ajtón, néhány harcias szóval feltüzelvén az ambicióját. Ő azután repülő fülekkel végigkarikázott a kerten, a felháborodástól lángolva, hogy a kurta lábaival sohasem tudja utolérni a menekülő macskát. Hogy, hogy nem, később a macska és a kutya összebarátkoztak és ha azontúl összetalálkoztak a kertemben, valósággal egymás nyakába borultak. Én akkor a fészek védelmére körülvettem a fa törzsét valami rőzsetorlasszal, amely tulajdonképpen a katonák «spanyol lovasának» plágiuma, egyébként azonban jól bevált.
*
Biztos vagyok benne, az énekes madarak tudják, hol látják őket szívesen. Én a megtisztelő bizalom jelének veszem és nem is minden önérzet nélkül emlegetem, hogy az idén megint hét énekes család fészkel a kertemben. Ezek közt van három rigópár, egy cinege, két rozsdafarkú és egy vadgerlicepár.
A rigók régi törzsvendégeim, ők a fenyő és a tiszafáim között építik fészküket, meglepő ügyetlenséggel, amit az ember fel sem tenne ilyen eszes madárról, úgy hogy minden iskolásfiú és minden macska első pillantásra megtalálja.
A rozsdafarkúak az idén jelentkeztek első izben. Az egyik pár a pitvarban lévő elhagyott fecskefészket rekvirálta lakásul, a másik a veranda függőlámpásának felső vaspajzsán rakott fészket.
A cinegék télvíz idején nagy csapatokban lepik el a hüvösvölgyi kerteket, tavasszal azonban mindig kivonulnak a hegyekbe. Ezt az egy párt a fészekodú tartotta itt, amelyben láthatóan jól érzi magát.
Legbüszkébb vagyok a vadgalambjaimra. Azt hiszem, őket a szelíd gerlicék vonzották ide, amelyek reggeltől estig turbékolnak a verandán. Van a kertben egy öreg akácfa, annak elmult ősszel levágták egész koronáját, mire a törzséből olyan sűrűn törtek fel az új hajtások, mint az ecset sörtéi. Ezek között a sörték között építkeztek, még a legfurfangosabb macska számára is hozzáférhetetlen helyen.
*
Az énekes madár az anyatermészet egyik legszeretetreméltóbb ötlete. Budapest környékén feltünően felszaporodott mostanában a számuk és ha a kültelki kerttulajdonosok, nemkülönben a székesfőváros, mint budapesti erdőbirtokos, többet törődnének velük, akkor előreláthatóan csakhamar tömegesen jelentkeznének a városi parkokban és köztereken is.
Hogyan «törődjünk» velük?
A madaraknak két kegyetlen ellenségük van: a téli hideg és az éhinség. Ha kemény fagy van, és ha magas hó lepi a kerteket és erdőket, úgyhogy nem tudnak hozzáférni a különféle magvakhoz és a téli álmukat alvó bábokhoz, akkor nyomorultan elpusztulnak.
Tehát állítsunk fészekodukat és téli etető-helyeket! A fészekodut, ahol nyáron rendszerint egy-egy párocska szokott tanyázni, télen át tömegkvártélynak és éjjeli menedékhelynek használják a madarak. Én megolvastam egyszer, februári alkonyatkor, amint egymás után tizenegy cinege bujt be ugyanegy fészekoduba. Ami a téli madáretetést illeti: az énekes madárnak nem kenyérmorzsa, hanem zsíradék kell. Tehát napraforgó magja, kendermag, szalonna, háj vagy faggyú. Az utóbbit kővéfagyott, ökölnyi darabokban lehet az etetőhelyre kitenni, a madarak napokig nagy odaadással kopácsolják és csipegetik.