Gyermekkoromból megmaradt romantikus mohósággal kaptam bele Roosevelt Afrikai kóborlásai-nak olvasásába.
Az ex-elnök keletafrikai safari-ra indult, hogy félvad néger törzsek társaságában, emberevő fenevadak és trópikus viharok közepett próbára tegye azt a tulajdonságát, melyet nyilván legértékesebbnek tart magában: a férfiasságát. Az érdeklődéstől némileg izgatottan kikötöttem vele Mombasában, végigkísértem a koloniális vadasparkon, a southern game reserve-en, ahol az angolok emberségéből örökös treuga dei védi az állatokat, meg-megpihentem Nairobiban, a mesés afrikai városkában, ahol holdvilágos éjszakán vad zebraménes nyerít bele a főutcába és ahol a szőkehajú miss, ha zongoralecke után biciklijével vigyázatlanul bekanyarodik az utcasarkon, olykor összeütközik – hopszá – a hím oroszlánnal.
Roosevelt nagyszerű safari-vezető. A hajdani cowboy, aki egykor amerikai szerkesztőségek ablaka alatt terelgette a vad ménest, teli van robinsonos tettvággyal és cooperes kalandszomjjal. Az olvasó élvezettel követi vadászkirándulásain és vele örül, midőn egy-egy sikerült lövéssel leteríti a pompás zsákmányt. A vén rinocerosz ott áll mozdulatlanul a sík lapályon, egy pusztuló állatfaj mogorva penzionistája, «prehisztorikus gondolatokba merülten» – mondja Roosevelt Kermit. Roosevelték lőttek már egy tucatot, de ezt is megölik, mert szép szarvat visel az orrán és az jó lesz otthon a pipázóban. A vén vastagbőrű erős és bátor, akár a förgeteg, de vaksi és nem tudja kisütni, honnan küldik beléje a rettenetes acélgolyókat. Kapkodja ostoba fejét, keresi az alattomos gyilkost, zúzott csontokkal, átlőtt mellel is vitézül attakiroz, végül féltucat golyóval a testében «gőzsípszerű» üvöltéssel kileheli nyomorult páráját. Húsz rinoceroszt lőttek.
Ezt az állatot nem kell sajnálni, mert «megtámadja az embert». A zebra, a selyemszőrű, csikos afrikai vadparipa, nem támadja meg az embert, de azért egész ménesre valót, éppen huszonkilenc darabot pusztítottak ki belőle. Ők olykor azért is összezúzzák egy-egy állat gerincét, hogy kipróbáljanak egy új puskát. Félreértésből is ölnek. Víziló-hímet keresvén, lelőnek egy csomó nőstényt, mely útjukba kerül. Tizenegy óriás elefántot lőttek, egész hullahegyet. Eszembe jut, hogy Kipling oly tisztelettel szokott írni ezekről a különös állatokról, mintha valami titokzatos erdei vallás papjai volnának. A struccmadarat, mint hasznos állatot, ma már vad állapotában is kimélik az angolok, az exelnökkel szemben azonban udvarias volt a kormány és ő – mily büszke élvezet! – két struccot lőhetett a tojással telt fészek felett, melyet az ostoba madárszülők semmiképpen sem akartak elhagyni. A karcsú, fényesszőrű antilopfalkák olyan kecsesen és könnyedén ugrándoznak néhányszáz méternyire a Roosevelt táborától, mint a fiatal leányok; a vadászok üstökén fogják a jószerencsét és százszámra lövöldözik őket és alkalmasint százakra rúg azok száma, melyek Bvama Makuba (így nevezik Rooseveltet a feketék) golyójával a csontjaikban elvonulnak meghalni a távoli bozótokba. Az urak nagy kedvvel lövöldözik a tanya fáin suhanckodó majmokat is. A Winchester csattan és a fürge állat gyermekvisítással, parányi kezét véres sebére szorítva, zuhan le a magasból. Kermit úrfi kisütötte, hogy a csita-gépárd a világ leggyorsabb lábú futója, a lélekzete azonban hamar elfullad. Ezentúl lóháton kergeti az állatot és csak akkor lövi le, mikor a csita szakadozó tüdővel, lélekzet nélkül, tehetetlenül lapul meg a gyöpön. Ők mindenféle állatra vadásznak, legyen az ragadozó, vagy ártatlan, hím vagy nőstény, sőt külön expediciót indítanak kicsi elefántborjúk ellen, hogy kitömessék azokat nem tudom melyik múzeum számára. Hajnalban nyeregbe ülnek, alkonyatig egyre dörren a puskájuk. Este a vértől mámorosan térnek a tanyára, ahol a mészárlástól az őrjöngésig felizgatott feketék üvöltő diadalénekkel fogadják őket. Másnap újból kezdik. Apa és fia olykor feláldozzák éjjeli nyugalmukat is, lámpással mennek ki a sivatagba és ha a homályban megcsillan a tűz visszfénye valami ugrabugráló kis állat ostoba és kiváncsi szemében, fejbelövik. Ez kedves és ártatlan mulatság, ártatlan, mert az éjjeli állatkák nem hordanak magukkal Winchestert, mint Roosevelték.
Kermit fiával ketten 512 nagyobb vadat lőttek. Ezek között van tizenhét oroszlán, tizenegy elefánt, húsz orrszarvú, nyolc víziló, huszonkilenc zebra, kilenc zsiráf, tíz bivaly, tizennégy majom és néhányszáz antilop. A ludak, kacsák, tyúkfélék és kisebb emlősök nincsenek felvéve a lajstromba. Most pedig én, Roosevelt Theodor egyik szerény olvasója, leteszem a könyvet és kijelentem, hogy nekem elég volt. Ez az örökös vérontás undorító, mert mániákus benyomást tesz. Roosevelték valahogyan félreértik a vadászat sportját. Nem tudnám megállapítani, hol van a határ, de kell valami határnak lenni a vadászat férfias sportja és a tömeges állatgyilkolás között. Tudom, nálunk is ezerszámra lövik az apró vadat. Ez azonban mégis más. Akik lövik, maguk tenyésztették és a vad meglehetősen fontos élelmicikk. A nagy vadat azonban főleg a trofeák kedvéért lövik. Tehát öldöklés az ölés emlékéért. A nagyvad érzelmi skálája – mert erről szó lehet – átkozottul közel áll már az emberéhez. Ezek a zebrák, gnuk és antilopok szervezett társaséletet élnek, szeretnek és gyűlölnek, ismerik a hatalomvágyat, a féltékenységet és a barátságot. Csontjaiknak, melyeket az acélhegyű golyó összezúz, véredényeiknek, melyeket széttép, ugyanaz a nevük és az alkatuk, mint az emberi csontoknak és edényeknek. És a halálra sebzett állat szemében ott vibrál ugyanaz a rettenetes félelem, mellyel a vérző ember ordítja a gyilkos szót. Igaz, Rooseveltnek van valami enyhítő körülménye, ő tudományos intézetek számára gyüjt. Ha azonban az élet szertelen arányú pusztítása csakugyan tudományos érdek, akkor ez a szomorú és alantas munka nem sportembernek, hanem pecérnek való, és én nem akarok a tömeges fojtogatás tanuja lenni. Az igazság az, hogy az urak szórakoznak. Nyomukban a kék afrikai ég felé bűzlik a megnyúzott, szarvaitól és fogaitól megfosztott kadáverek hosszú sora, előttük pedig halálos pánikban, sántítva menekül a nyomorékká lőtt vad. Mert Roosevelt angol-szász becsületességgel bevallja, hogy néhanapján kegyetlenül rosszul lőtt. Ha ki is nevetnek a vadászok, én mégis azt kérdezem magamban, joga van-e hozzá földi anyától lett halandónak, hogy ennyi életet áldozzon fel a maga szórakozásának? Ennyi virágzó, életkedvben és szerelemben tüzelő életet? A becsületes undor, melyet érzek, azt mondja, hogy nincs!
Egyszer aztán, nem tudom már, hogy melyik oroszlánvadászatán, Roosevelt elnök szembe került Szimba királlyal. Méltó ellenfelek! Az elnök hatalmas ember, aki több izben az Atlantitól a Csendes óceánig kótyagossá szónokolta már a választópolgárokat. Szimba három méter hosszú és két métermázsa súlyú hímoroszlán, Isten kegyelméből való király, aki az erejét és bátorságát az Úrtól nyerte. Amint megütköztek, én egyszerre azon vettem észre magamat, hogy egész lelkemmel királypártivá lettem. A támadó fél az elnök volt. A király ki akart térni az összeütközés elől, midőn azonban már két golyót kapott, bátran és haragosan felvette a harcot. «A lövés után az erős, inas bestia az agár gyorsaságával vágtatott felénk,» – írja Roosevelt. Szó sincs róla, az elnök derekasan viselkedett, a király azonban még derekasabban, és ha a fizikai bátorság valóban tiszteletreméltó tulajdonság, akkor Szimba király volt a nap hőse. Kettőjük közül Rooseveltnek jóval kényelmesebb volt a helyzete. Kezében volt a nem tudom hány acélgolyóra töltött Winchesterje, mellette állott Tarlton úr, a fekete földrész egyik legkeményebb oroszlánölője, mögötte egypár fegyverhordozója a hollandus tartalék puskával, melynek irtóztató erejű kartácstöltésétől hanyatt-homlok bukfencezik az óriás orrszarvú is. Szimba egyesegyedül volt, nem is volt puskája, fegyverei csak a közeliharcra alkalmasak.
Az elnök igényt emelt olvasóinak izgatott rokonszenvére, mivel az oroszlán veszedelmes és kártékony duvad. Miért kártékony? Hetenként elfogyaszt átlag egy zebrát, vagy egy antilopot. Mondjuk elfogyaszt 50–60 állatot egy esztendőben. Na, én nem hiszem, hogy akadna Afrikában oroszlán, mely egész életén keresztül annyi kárt tett volna a vadállományban, mint tett Roosevelt aránylag rövid vadászkirándulásán. Erről tehát ne beszéljünk.
Az oroszlán azonban megtámadja és megöli az embert is. Roosevelt pedig megtámadja és megöli az oroszlánt. Szimba király álláspontja morálisabb, mondhatnám emberségesebb is, mert ő azért öl, hogy éhségét csillapítsa, az elnök pedig azért, hogy szórakozzék. Őt nem lehet oroszlánhoz hasonlítani, legföljebb azokhoz az orvul támadó, kivételes ragadozókhoz, melyek a puszta vérengzés kedvéért halomra fojtogatják az állatot. Én tehát, ha nem hallgatok a nepotizmus szavára és ha Rooseveltben nem a felebarátomat, hanem valamely principium képviselőjét látom, az igazság és az erkölcs nevében Szimba király mellé állok.
Az igazságnak és az erkölcsnek azonban ezúttal sincs szerencséje. Már két golyót kapott. Most Tarlton is tüzel. Az elnök letérdepel és mellbelövi a királyt. A golyó átlövi az oroszlán tüdejét és szétroncsolja szívének véredényeit. Szinte fejjel a földre zuhan, de újból talpra szökik és a halállal a szívében közeledik ellensége felé. De már csak lépésben tud menni. Közbe el-elszédül. Tarlton újból lő és lapockán találja. Roosevelt is tüzel és szétzúzza a nyakát. Szimba király meghalt.
«Délkeleten zivatar dübörgött és a vörösen leáldozó napban, mely mögöttünk tüzelt, a viharfelhők pompás színekben ragyogtak. Később lehunyt a napvilág, a felhők szétfoszlottak és mialatt mi végigmentünk az alaktalan sivatagon, magasan felettünk függött a félhold, a tiszta égen idegenszerű csillagok ragyogtak, a déli kereszt pedig sziporkázva állott a láthatáron.»
Igy fejezi be Roosevelt az oroszlánkaland elbeszélését. Szimba király bőrét persze magával vitte, talán lábszőnyeget fog belőle csináltatni Roosevelt Alicenak. A vörös alkonyi fényben távoli hiénaröhögés hallatszik, a sivatag egén a félelem és a fájdalom orkánja gigantikus állatcsorda árnyképeit hajszolja végig. Én pedig nem olvasom tovább ezt a szép kötésű könyvet.