Gandhi: az indiai szabadságharc vezérének neve. A Mahatma melléknevet a nép adta neki. Mahatma: nagy lélek, – az ember, aki eggyé lett a mindenséggel. Aki elolvassa Romain Rolland: Mahatma Gandhi című könyvét, az fénysugarakat lát fölvillanni a fekete ködben, amely a világra borul. A fény nem az európai író tollából, hanem az ázsiai népvezér alakjából árad.
A nagyszerű harc, amely Indiában megindult, több egy nemzet szabadságharcánál: ez az egész emberiség ügye, a harc mindannyiunk jövőjéért folyik, mert az igazság, a jóerkölcs, a művelődés, sőt az igazi kereszténység csatája a fosztogatás és vérengzés barbár rendszere ellen, amely az európai civilizáció köpenyege alatt rejtőzik.
Gandhi, aki mint angol egészségügyi tiszt, végigcsinálta a világháborút, így nyilatkozik erről: «A háború leleplezte az Európán uralkodó civilizáció sátáni természetét. A győztesek a jóerkölcs nevében megsértették a közmorál minden egyes törvényét. Nem volt olyan alacsony hazugság, amellyel nem éltek volna… Európa nem keresztény. Európa a pénzt imádja.»
(Úgy látszik, mégis hiba volt, hogy az ántánt, midőn meztelenre vetkőzött, meghívta hozzá az ázsiai és afrikai népeket.)
Gandhi szerint a civilizáció megbolondította az európaiakat, a pénz cselédjeivé, lelki életre és a béke áldásának megértésére képtelenekké tette őket. A civilizáció a szegények és gyöngék pokla. Indiának legfőbb érdeke: elűzni a nyugati civilizációt!
Megjegyzendő: az európai civilizáció ellensége Londonban végezte a jogot, anyanyelvére fordította Ruskint és Platót, alaposan ismeri a régi és új filozófusokat, a keresztény népek irodalmát az evangéliumtól egészen Tolsztojig és miután – mint maga mondja – sok pénzt és időt pazarolt arra, hogy angol gentlemant formáljon magából, most házi szőttes hindu köntösben és mezítláb jár. Bár hithű hindu, saját vallomása szerint Jézus példájából tanult legtöbbet.
Ez az ember őszinte, tiszta, mély, bölcs és erős, mintha valóban az istenség gondolata inkarnálódott volna benne. Európa örök szégyenét és a fehér fajok gyászos erkölcsi csődjét jelenti, hogy az a férfi, aki ma az emberiség legnagyobb igazságainak hordozója, Ázsiában, «színes» szülőktől született.
*
Mi kényszerítette ezt a békés embert arra, hogy forradalmat szervezzen Nagy-Britannia vagy mondhatnók: Európa ellen?
A világháború kitörésekor az angol kormány autonómiát igért Indiának. India csakugyan lépre ment a háborús propaganda ideális jelszavainak és egymillió katonát küldött a németek ellen. Még 1918. tavaszán, midőn a középhatalmak sarokba szorították az ántántot, Lloyd George és az indiai alkirály ünnepélyesen megismételték a home rule igéretét. A fegyverszünet megkötése után szörnyű kiábrándulás érte a hindukat: az angolok hallani sem akartak többet az autonómiáról.
Ez a páratlan szószegés arra ösztönözte Gandhit, hogy a nemzeti mozgalom élére álljon. A helyzetet elmérgesítette Dyer angol tábornok, aki egyik pandsabi városban, ahol a csőcselék erőszakoskodásokra vetemedett, napok mulva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, gépfegyvertűz alá vette az egyházi ünnepre összegyült békés sokaságot. Körülbelül hatszáz halott és ugyanannyi sebesült maradt a téren, köztük sok asszony és gyermek. A kormány vizsgálatot indított, a vizsgálat eredménye az lett, hogy az angol katonatisztek dicséretet és jutalmat nyertek. Anglia – alkalmasint a világháborúban aratott győzelmének hatása alatt – vas erélyt mutatott a hindukkal szemben. Kihirdették a hadiállapotot, Pandsabban angol repülők bombákat dobáltak a népgyűlésekre, a haditörvényszék összefogatta és megkorbácsoltatta a legtekintélyesebb polgárokat.
Igy viselkedtek Ázsiában a «keresztény civilizáció képviselői». És hogyan viselkedtek a «pogány hadak?»
Gandhi mindenekelőtt a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás elvét proklamálta. «El kell készülnünk arra, hogy nyugodt lélekkel nézzük végig nemcsak ezer, de sok ezer férfi és asszony lemészárlását, mielőtt India elfoglalhatná a maga helyét… El kell jutnunk oda, hogy az akasztófát mindennapi dolognak nézzük». Dyer tábornokról azt mondta: «Nem szabad haragudni az őrültre, de ártalmatlanná kell tenni.»
Második lépése volt a non-cooperation kimondása, amely kettévágott minden közösséget a hinduk és az angolok között. Az angol szolgálatban levő hinduk lemondtak címeikről és hivatalaikról, visszaküldték rendjeleiket, a hindu gyerekek kimaradtak az angol iskolákból, a peres felek bojkottálták az angol bírákat és választott bíróság elé vitték ügyeiket, a lakosság távolmaradt mindenféle hivatalos fogadástól és az európaiak ünnepeitől. És a többi.
A non-cooperation hatását kellemetlen módon érezte az angol trónörökös, aki a hindu előkelőségek távollétében és a nép fagyos közömbössége mellett utazott végig Indián.
A vértelen forradalom további mozzanata lett volna az angol árúbojkott és az adófizetés és egyéb törvényes kiszolgáltatások megtagadása. Az árúbojkottot az angol ruhaszöveteken kezdték. Gandhi ösztönzésére egész Indiában újból előkeresték a divatból kiment rokkát és a házi szövőszéket. A raktárakban maradt angol szöveteket nyilvánosan elégették.
Az adófizetés és a katonáskodás megtagadása, Gandhi szerint, polgári kötelesség ott, ahol bűnös kormányrendszerrel állunk szemben. Ha az ilyen rendszertől nem vonjuk meg támogatásunkat, akkor magunk is bűntársává leszünk.
Mielőtt azonban megtehette volna ezt az utolsó nagyjelentőségű lépést, az angol hatóságok letartóztatták. Vád alá helyezték három hírlapi nyilatkozata miatt, amelyek közül az első, amely válasz volt Birkenhead lordnak egy igen pökhendi és egész Indiát megfenyegető táviratára, többek közt így szólt:
«Nincs megegyezés a birodalommal, amíg a brit oroszlán az arcunk előtt rázza véres karmait. A brit birodalom alapja a fizikailag gyöngébb fajok szervezett kifosztása és a durva erőszakkal való konvencionális hencegés; ez a birodalom nem maradhat meg, ha van egy igazságos isten, aki a világot kormányozza. Legfőbb ideje, hogy az angol nép megértse: a harc, amely 1920-ban kezdődött, tovább fog folyni, amíg el nem érte célját, tartson bár egy hónapig vagy egy esztendeig, avagy sok hónapig és sok esztendeig… Imádkozom Istenhez, hogy töltse el Indiát alázatossággal és kellő erővel, hogy mindvégig kitartson a non-violence mellett.»
Az angol bíró, akinek minden szava a vádlott hallatlan erkölcsi fölényének elismerése volt, bocsánatkérések között hat évi kényszermunkára ítélte Gandhit. Gandhi úgy fogadta az ítéletet, mint aki tudja, hogy ebből nagy haszna lesz az indiai szabadság ügyének. Legújabban – már Romain Rolland könyvének megjelenése után – «kegyelmet» kapott.
Mostani szerepléséről nem tudunk, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az indiai lavinát, amelyet ugyanazok az erkölcsi erők hajtanak, amelyek egykor tönkre tették a római császárságot, földi hatalom nem tudja többé megállítani és az is bizonyos, hogy a készülő nagy változás hatását egész Európa meg fogja érezni.
A háború óta egyre-másra halljuk és olvassuk, hogy az európai civilizációnak bealkonyodott. Mi magyarok a megszállt területeken a magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa a barbárság mocsarában. Az egész európai értelmiség sejti, hogy valahol nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kívülről figyelnek minket, róluk föltehetnők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban jelentkező veszedelem, hanem kész valóság. Tagore, aki pedig kimondottan ájropéer, egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaiakat attól, hogy fiaikat továbbra is Európában neveltessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, az európai civilizációt az emberiség gonosz ellenségének tartja, amely – szerencsére – hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire volnánk már?
*
Az ázsiai entellektüellek hite szerint a világháború az európai civilizáció öngyilkossága volt; a fehér fajok sokat emlegetett haladása véres és mocskos zsákutcába jutott, ahonnan nincs visszatérés; a nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicsőségüket ma a szervezett vérengzésben és rablásban keresik.
Mért emlegette az ántánt háborús propagandája annyit a húnokat? A mai úgynevezett kultúrnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké teszi őket. Európát ma húnok, vandálok és mongolok lakják, akik repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek.
A japánok izgatott kárörömmel, a hinduk komoly szánakozással nézik Európa összeomlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi felelőssé a fehér fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amely kegyetlen, acélfogú bálványként fölfalja saját híveit. Az európai civilizáció a gép segítségével elpusztítja önmagát. De mi várakozik még reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamatban?! A jövő háborúja a rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az európai hadseregek ma már olyan gázok birtokában vannak, amelyekkel néhány óra alatt egész világvárosok lakosságát el lehet mérgezni. A jövő háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják lepni egymás városait és a győztes babérkoszorúját az nyeri el, aki több békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani.
A világháború tapasztalatai után ki kételkedik benne, hogy a kultúrnemzetek erre igenis képesek? Ime, az európai civilizáció végső eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le kell fogni.
*
Gandhi az európai erőszak ellen a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás fegyverét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegyverét. Képzelhető ennek halálosabb lefőzetése a keresztény Európában? Egy helyen így ír erről: «Non-violence: tudatos szenvedés… Azok a férfiak, akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét, nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, nagyobb hadvezérek, mint Wellington; ők bebizonyították, hogy a katonai fegyverek hatástalanok… A non-violence a mi fajunk törvénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod ezt, Európa?) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje… Azt akarom, hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el. Ez a lélek szembeszállhat a világ minden anyagi hatalmával.»
Más helyen azt mondja: «India ereje nem fizikai eszközeiben van, hanem megfékezhetetlen akaraterejében. Non-violence nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a gonosztevőnek. Non-violence a lélek minden erejét szembehelyezi a zsarnok akaratával. Egyetlen férfi ilyen módon szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását.»
*
Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív rezisztenciájának alapja a gyávaság, az téved. Európai embernek nem könnyű az ázsiai mentalitást megértenie. Gandhi azt mondja: «Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt van választás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azonban nincs ennyi bátorság, az inkább gyakorolja magát az emberölés és a meghalás művészetében, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől. India védje meg inkább fegyverrel a becsületét, de ne legyen gyáva nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence éppen annyira fölötte áll a violencenek, mint a megbocsátás a büntetésnek.»
Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt bizonyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a helyen hindu szentély van, ahol rosszhírű emberek garázdálkodtak. A nép el akarta őket zavarni, az angol kormány azonban – ő tudja, miért – védelmébe fogadta őket. Ekkor összegyült ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap százan közülük imádkozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség egy hídon várta őket, vasvégű botokkal. A fiatal emberek a sűrű botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, amíg egyenként el nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, a nélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallattak volna. Ez hetekig tartott. Egy angol ember, Andrews, aki végignézte a dolgot, azt írja, hogy «a kereszt árnyékát» vélte látni.
Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a római birodalomra, az őskereszténység szánalmas kudarcba fulladt volna. Igy azonban a szegény emberek csapata az önkéntes szenvedés jelvényével és a non-violence erejével megbuktatta a cézárok világbirodalmát. A non-violence természetesen nem cél, csak eszköz. Ennek az eszköznek alkalmazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában nincs. Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi kétség: a vílág jövő sorsa Ázsiában alakul ki.
Egy barátom elolvasta Romain Rolland: Mahatma Gandhi című könyvéről írott két cikkemet és most abban, hogy én lelkesedem a non-violence hindu apostoláért, az én eddig vallott elveim megtagadását, szóval: következetlenséget lát. A levélíró hivatkozik is a Pesti Hirlap karácsonyi számában megjelent vezércikkemre, amely szerinte a violence «hiszekegyje».
Mellékesen megjegyzem: nem vetek különös súlyt arra, hogy politikai kérdésekben következetes férfiúnak mondjanak, mert hiszen az ember meggyőződése a tudásán, az pedig a tapasztalatain épül; újabb tapasztalatok és jobb tudás tehát bármikor arra szoríthatják a becsületes embert, hogy lebontsa és újból felépítse politikai meggyőződését. Akinek választania kell a következetesség és az igazság között, az hiú fajankó, ha nem az igazságot választja. És valljuk meg: Gandhi hatalmas és tündöklő alakja képes reá, hogy önmagukból kiforgassa az embereket és halomra döntse doktrináikat.
Ezeket előrebocsátva, ki kell jelentenem: a Gandhi esetében nem éreztem szükségét, hogy revizió alá vegyem elveimet. Amit a levélíró az én következetlenségemnek néz, az csak az ő tévedése. Akkor hibázza el a dolgot, midőn a hindu szabadsághősnek az erőszaktól való elvi tartózkodását (a non-violence-t) összetéveszti az őskeresztények és Tolsztoj aszkéta megadásával. Az evangélisták és az orosz gróf írásai ugyan érezhető hatással voltak a hindu vezér lelki fejlődésére, azért alapvető és kiegyenlíthetetlen különbség marad közöttük: az őskeresztények a béke emberei, Gandhi azonban ízig-vérig harcos. Az őskereszténység a földi javakról való lemondásra, Gandhi pedig a tőlük jogtalanul elrabolt földi javak visszahódítására ösztönzi híveit.
Ő Indiát meg akarja szabadítani az érckarmú európai parazitáktól és a legkisebb ár, amit ezért megadna, a saját élete. A vérontástól borzad: csak a vérontástól, nem a harctól! Az ellenségben is szereti a felebarátját; nem gyűlöli az angolokat, miként (saját szavai szerint) a sátánt sem gyűlöli, de igenis gyűlöli az angol hatalmi rendszert, ezt sátáninak, az emberiség ellenségének nevezi, ezt halálra keresi. Azt írja: «Harcunk nem irányul a Nyugat ellen, hanem a materialista civilizáció és a gyöngébbek kizsákmányolása ellen, amely azzal együtt jár.» Nem hinném, hogy a hindu tömegek követni tudnák vezérüket ilyen hajszálfinom megkülönböztetések útvesztőin, de hiszen gyakorlati szempontból ez közömbös is: akár szeressék, akár gyűlöljék az angolokat, abban egyetértenek valamennyien, hogy meg kell tőlük szabadítani Indiát.
Az őskeresztény belenyugszik az erőszakba: ha megütöd a jobb arcát, odanyujtja a balt is. Gandhi ismételten hangsúlyozta már, hogy a non-violence nem belenyugvás, hanem a lelki erőknek a fizikai erőszakkal való szembeállítása. Ő is odanyujtja az angoloknak India bal arcát, de csak azért, mert meg van róla győződve, hogy az ütés Nagy-Britanniának fog fájni.
A non-violence neki nem célja, csak taktikai eszköze; ő ezt a harci taktikát választotta, mert ez megfelel az ő és népe vallásos vérmérsékletének és mert a violence-nál hatásosabbnak és inkább célravezetőnek tartja. Szerinte a non-violence hatástalanokká teszi a katonai fegyvereket. És bizonyos, hogy egy népet, amely ellenállás nélkül tud szenvedni és meghalni, nem lehet többé botokkal és gépfegyverekkel kormányozni.
A non-violence tehát védelem a terror ellen: Gandhi azonban nemcsak védelmi, hanem támadó fegyvereket is használ szabadságharcában. Ezek elseje a non-cooperation, a szörnyen tökéletesített bojkott, amely a hindu népet eltiltja attól, hogy bármi közösséget vállaljon elnyomóival; a döntő harcot pedig a desobedience fegyverével akarja megvívni, amely elmegy egészen az adózás és mindennemű közszolgáltatások megtagadásáig, a kormányhatalom kiéheztetéséig.
Gandhi tehát tartózkodik az erőszak alkalmazásától, harcmodora azonban végül is pusztítóbb hatású lehet az angol fegyvereknél; ő nem ambicionálja, hogy győzelmes csatákban megölessen néhányszor tizezer angol zsoldost, de ha megvalósul az, amit ő tervez, akkor szívén találja egész Nagy-Britanniát.
Tehát: a Gandhi-féle mozgalom természete nem békés, hanem harcias; a mozgalom lényege nem a non-violence, hanem a «fékezhetetlen akaraterő», amely a megalázott és kifosztott Indiát szabaddá akarja tenni. A hindu nép óriás száma és különös lelki diszpoziciója oly irigylésreméltó helyzetbe hozták Gandhit, hogy kimondhatja a non-violence-t. Ő ebben a harcban nem is törődik sokat az angolokkal, hanem minden képességét a hindú nép politikai nevelésének szenteli. És kétségtelen, hogy ha sikerül neki háromszázmillió földijét a non-cooperation jelszavával egységes frontba sorakoztatnia, akkor az angol uralom megbukott minden tankjával, repülőgépével és gépfegyverérel együtt.
És hogy végül visszatérjek a következetesség és következetlenség kérdésére, amelyből kiindultunk: magunk teljesen tisztában vagyunk vele, hogy a non-violence magasabb rendű, nemesebb fegyver, mint a violence. Ha azonban arról győződünk meg, hogy a magyarság, amellyel a civilizált Európa lelketlenebbül bánt, mint a hindukkal vagy bármely más színesbőrű néppel, hogy a magyarság nem tudja kivívni emberi sorsát a non-violence alapján, akkor természetesen a violence híveivé szegődünk.
Hogy ez nem következetlenség, azt igazolja maga Gandhi, mikor így ír; «Ahol kénytelenek vagyunk a gyávaság és az erőszak között választani, ott én az erőszakot ajánlom.» És: «Sokkal jobban szeretném, ha India erőszakkal szabadítaná fel magát, semhogy rabszolga maradjon, aki hozzá van láncolva úrának hatalmához.»