A balkáni politikusok mind imperialisták. Minden népszerű balkáni politikának végső, merész ideálja a mostani helyzet feldöntése és a balkáni császárság felélesztése. Miféle császárságé? Tulajdonképpen nem kevesebb, mint négy különböző történelmi alapokon álló és egymással versenyző császárságról lehetne szó. A mohamedánok, a görögök, a bolgárok és a szerbek császárságáról. A mohamedánoké beteg és az erőgyüjtés munkájával van elfoglalva. A görögökét kiábrándították önmagából a történelmi események, de azért Hellas és az ottomán birodalom görögjei nem felejtették még el, hogy szabadságharcuk idején a Dunáig terjedő keletrómai birodalom visszaállításáról álmodoztak. A bolgárok a Konstantinápoly faláig terjedő Simon-féle nagy Bolgárországról, a szerbek pedig Dusán cár birodalmáról ábrándoznak. Az ortodox szerb eszmének két őrzője is van: Szerbia és Montenegró. Az ő testükbe fájó tövisként szúródik a katolikus horvát eszme. A balkáni politika vezérmotivumainak tömege ezzel még nincs kimerítve. Románia élesen szemmel tartja a kucóoláhokat, Albániából pedig egy nagyjövőjű és mindenkire nézve egyaránt kellemetlen nemzeti eszme kezd fegyverkezni. Hogy a balkáni népek hogyan képzelik az egymással való végleges leszámolást, azt a gyakorlatban már megmutatta a macedóniai bandapolitika. Mindegyik nemzet nyilván el van rá tökélve, hogy szükség esetén gyökerestől ki fogja irtani a többit. Szinte lehetetlenné teszi balkáni kérdésekben a tisztánlátást az a körülmény, hogy az odavaló politikusokon még nagyon megérzik a török cselédszobák morálja és hogy a legtöbb balkáni ember tulajdonképpen háromféle politikát hirdet: hivatalos, érdek- és érzelmi politikát. Ime egy példa: A katolikus albán hivatalosan a török állameszme híve, érdekből – mivel búsásan megfizetik érte – az osztrák-magyar politikát szolgálja, a szíve mélyén pedig Szkander bég független Albániájának visszaállítását óhajtja.
Igen jellemző példája a tömeges érdekösszeütközésnek Bosznia és Hercegovina mai helyzete. Törökországon és a monarchián kívül Szerbia és Montenegró is igényeket emelnek a két tartományra. A két szerb dinasztia most együttesen fordul a közös ellenség ellen, maguk között azonban sohasem fogják tisztázhatni ellentétes érdekeiket. A monarchián belül pedig külön-külön aspirációi vannak Magyarországnak, Ausztriának és a horvátoknak.
Kétségtelen, hogy az egész félszigeten mint politikus és ember a legerősebb és legérdekesebb jelenség I. Nikola, Montenegró fejedelme, akit nálunk Nikitának szokás nevezni. A csekély erőforrásokhoz mérten, melyek felett rendelkezett, szinte hihetetlen sikereket tudott elérni. Egész élete jóformán a sikerek láncolata. Nemzetének ősi ellenségét, a törököt, tizenkét véres nagy csatában és hatvan kisebb ütközetben győzte le. Tizezer négyszögkilométernyi földet hódított és ma négyszer annyi alattvalója van, mint volt uralkodása kezdetén. A szegény vladikák utóda ma európai dinaszta; két leánya az orosz császári család tagja, a harmadik pedig Itália trónján ül. A szerbek Ujvidéktől a Rigómezőig rajongó lelkesedéssel dicsőítik Nikolát, aki romantikus idők hagyományai szerint kardjával és lantjával szolgálja a szerb faj nagyságát.
Bizonyos, hogy Nikola fölényes elméjű, vasenergiájú és kiválóan szerencséskezű ember. Az is bizonyos, hogy vérbeli képviselője a balkán politikus típusnak, azaz ravasz, kétszínű, eszközeiben nem válogató, a pillanatnyi szükséghez képest hol erőszakos a vérengzésig, hol opportunus a meghunyászkodásig. Szóval Macchiavelli iskolájából való fejedelem és mint ilyen, megvetője az embereknek.
Nikola körülbelül huszonöt esztendővel ezelőtt érte el hatalmának és népszerűségének tetőfokát. Akkoriban világosan kidomborodott a montenegróiak különös és merész nemzeti programmja. Ők nem tekintik magukat véglegesen megalakult nemzetnek, csak a nagy szerb nemzet töredékének, az eljövendő szerb császárság gárdájának. Ez a gárda egyelőre talpig fegyverben áll a kopár Lovcsen-hegyen, de rövid idő kérdése csak, hogy elfoglalja ősei örökségét, mely az Adriától az Al-Dunáig terjed. A kicsi és koldus-szegény nemzetet valami csodálatos, szinte megható arisztokratikus önérzet jellemzi. Ők tudják és felette sűrűn emlegetik is, hogy a rigómezei csata után, midőn összeomlott a szerb birodalom és az egész Balkánt elnyelte a pogány áradat, csak Montenegró hegyei emelkedtek ki a szabadság szigeteként az özönvízből. A gyöngék meghódoltak, rájákká vagy renegátokká lettek, a délszlávság elitje azonban felvonult a hegyekbe és megőrizte szabadságát akkor is, mikor már Budán is török volt az úr. 1768-ban 120.000 török és 20.000 velencei vonult Cettinye ellen, de a vladika maroknyi csapata szétverte őket. 1805-ben leszállnak hegyeikből és elfoglalják az egész Bocchet a franciáktól. 1861- és 1862-ben megint több török hadsereget semmisítenek meg. Azután jön az 1876-iki dicsőséges háború.
Nem csoda, ha a maroknyi nép Isten kiválasztott népének hiszi magát és rendületlenül bízik világraszóló küldetésében. Keleties fantáziájuk elhiteti velük, hogy ők semmisítették meg a török világhatalmat és hogy ők a velencei köztársaság és I. Napoleon legyőzői. Nekik semmi sem elérhetetlen. Ők a világ legkülönb harcosai. Ha európai hadseregről van szó, kicsinylően mosolyognak. A németek? Az osztrákok? Idejöjjenek, ha mernek. Még a cettinyei kis fogadó szolgája is, ha idegeneket kalauzolt a sívár fővároskában, naív önérzet hangján mondta: Nekünk nincsenek palotáink, mert mi a hősök nemzete vagyunk.
A nyolcvanas évektől fogva azonban lassú, de nagy fordulat állott be a crnagorcok lelkivilágában. A modern kor felhatolt a kopár hegyek közé is és ez a kor tudvalevően megölője minden romantikának. A montenegróiak a hétköznapi élet sanyarúságai közepett kezdtek kiábrándulni hősi mámorukból. Súlyos gazdasági válságok siettették a kiábrándulást, mely akkor érte el tetőfokát, mikor Montenegró mindenható protektora, a fehér cár rettenetes vereséget szenvedett a japánoktól. Ezt a váratlan és hihetetlen vereséget vérző szívvel fogadta minden szerb. Úgy látszik, bizonyos segélyforrások is kiapadtak akkoriban, mert a feketehegyek között azóta a szürke nyomorúság az úr. A török végeken rendezett, búsásan jövedelmező portyázások ideje végleg elmult. A talpig fegyverben álló nemzetet agyon untatta és megnyomorította a harmincéves béke. Kómikusan jellemző, hogy a rablólovagok fiai mindenáron «modern fürdőhelyeket» akartak alapítani. Párizsban erre azt mondanák: az operett kerülgette a feketehegyeket. A fejedelemség összes állami bevételeit akkoriban hatszázezer forintra becsülték! Ebből a nyomorúságos összegből kellett az egyre fokozódó állami kiadásokat és az udvartartás költségeit fedezni. Nikola népszerűsége rohamosan hanyatlani kezdett. Néhány szókimondó vajda, akit a fejedelem balkáni módon akart elnémítani, külföldre menekült és dühös rágalmak záporát zúdította Cettinye felé. A fejedelem, hogy kitérjen az elkerülhetetlen adóemelések ódiuma elől, alkotmányt adott népének. Az alkotmányos élet Montenegróban is odavezetett, ahová eddigelé minden szláv államban: a pártok irtó hadjáratához, összeesküvésekhez és államcsinyekhez. A fejedelem Olaszországtól várta a gazdasági megváltást. Olasz tőkepénzesek segítségével behozta az állami dohánymonopóliumot és sokféle gazdasági előnyt biztosított az olaszoknak. Az élelmes idegenek inváziója kimondhatatlanul felháborította a népet. Minden egyes montenegrói munkakerülőből egy-egy Petur bán lett, aki mosdatlan szájjal szidta a «külhoniak hálójába került» fejedelmet. A dinasztia tekintélyének lejáratásához nagyban hozzájárult a gőgös és különcmodorú Daniló trónörökös is.
Ilyen volt a Petrovics-Nyegus-dinasztia helyzete, mikor bekövetkezett Bosznia és Hercegovina annexiója. Az éleseszű és elszánt Nikola rögtön megragadta az alkalmat, hogy visszahódítsa veszendő népszerűségét. Egyszerre kitünt, hogy minden bajnak, nyomorúságnak a gyülölt «svába» az oka. A lobbanékony crnagorcok ezt rögtön elhitték és megértették. Ami gyülölet és elégedetlenség forrongott a kis országban, az ízzó lávafolyamként törtet Ausztria felé. Egész Montenegró most megint talpig fegyverben áll. Régi hősi énekek akkordjai visszhangzanak a hegyekben és az ifjúság megmámorosodott régi nemzeti dicsőségétől. Senki sem beszél most a fejedelem gyanus pénzmanipulációiról, az olaszok arcátlanságáról, a dohánymonopóliumról és Daniló herceg izetlenkedéseiről. Mindenki a nemes montenegrói faj történelmi küldetéséről beszél, szaval és dalol.
Kétségtelen, hogy az egész agitációt maga a fejedelem irányítja és kétségtelen, hogy a furfangos Nikola ezúttal is tudja, mit akar. Nikola igen jól ismeri a nagy aránytalanságot, mely az ő országának és a szomszéd monarchiának erőforrásai között van. Ő azt is tudja, hogy a mai montenegrói nép többé nem az, mely valamikor ellenséges hadseregeket semmisített meg. Harminc esztendő alatt új nemzetség nőtt fel, mely nem kalandos vitézek, hanem szántó-vető kisparasztok módjára nevelkedett és mely a fegyvert csak férfias dísznek viselte, de nem igen használta. A féktelen gárda-önérzet megvan még a crnagorcokban, de apáik edzettsége és félelmetes gyakorlottsága a tömeges emberölés művészetében nincs meg bennük. Kitünő katonai anyag, egészben azonban csak népfölkelők. A fejedelem azt is tudja, hogy egy modernül felszerelt és fegyelmezett hadsereg egészen más segédeszközök felett rendelkezik, mint a régi jó idők török hadseregei, amelyeknek vezérei különös előszeretettel lepették meg magukat álmukban.
Mindazonáltal nincs kizárva, hogy a biztos vereség tudatában is belemegy a hadi kalandba, ha dinasztiájának érdeke úgy kívánja. Ilyen eset pedig könnyű szerrel elképzelhető. A háború mindig jó levezető csatornája volt a belső elégedetlenségnek. Néhányezer montenegrói otthagyná ugyan a fogát, de Nikola nem az az ember, aki ilyesmin megakadna. Az óriás túlerővel szemben folytatott guerilla-háború, ha Montenegró legyőzetésével végződnék is, alkalmat ad újabb hőstettekre és újabb legendákra és friss babért fon a fejedelem őszülő feje körül. A dinasztia exisztenciáját semmiképp sem veszélyeztetné, arról majd gondoskodnék az orosz és az olasz rokonsággal élén az úgynevezett európai koncert. Az pedig egészen bizonyos, hogy az izgága néppel megrakott kopár hegyeket még a győztes ellenfél sem óhajtja elvenni.
A fejedelem ezt tudja és számít rá, hogy Bécsben is tudják. Bécsnek ma nagyobb érdeke, hogy kerülje a háborút, mint Montenegrónak, és lehet, hogy Bécs hajlandó ezt a körülményt honorálni. Ha a honorárium olyan lesz, hogy Montenegrónak haszna lesz belőle, akkor a fejedelem könnyű szerrel le fogja csendesíteni a felizgatott hegyi sasokat, és újból, mint a szerbség hatalmának öregbítője fogja magát ünnepeltetni.