(1848 oct. 22.)

Midőn a királyok a népek fejére ültek s Isten nevében nyomorú életet és nyomorú halált osztogattak édes fiaiknak, midőn a királyok kivették a nép szájából a kenyeret, szivéből a vért s adtak nekik helyette rabszolgaságot és koldusbotot, midőn a királyok játszottak a nemzetek fejével, adták, vették, osztották az országokat; – a jó királyok akkor sem feledkeztek el keresztyén voltukról s kiket nyomorékká tevének, megsiratták és mondák: szegény nép!

A nép éhezett, a nép sírt, a nép elvérzett.

Szegény nép! azt mondá a király.

A nép viselte lánczait, viselte koldusbotját, gályát húzott vagy földönfutó lett.

Szegény nép! azt mondá a király…

Fordult a koczka.

Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak vége szakad, a nép nem fog aranyos fejű halandók előtt térdelni többé, nem csókolandja a tigris körmöket, miken önvérének szagát érzi, hanem ledobja nyakáról álszenteit.

Semmik vagytok!

Dicsőségtek álom. Volt és nincs és nem lehet többé.

Ez az idő nem messze van, talán már benne is vagyunk,

Illő, hogy a népnek is jusson eszébe keresztyén volta.

Legyünk emberek; s midőn e fölkent szerencsétleneket bujdosni eresztjük, ne mulaszszuk el őket megsiratni: szegény király, szegény koronás király!

Milyen magasról estél alá és milyen mélyen.

Mikor mindenki szomorú volt, te voltál egyedül a kéjelgő, most, midőn mindenki örül, te magad vagy, a ki sírsz.

Mikor mindenki rabszolga volt, te voltál egyedül, kinek minden szabad volt: – most, midőn mindenki szabad, te magad vagy a számüzött.

Süket voltál, mikor a nép fájdalmai szaván beszélt hozzád, most néma vagy, midőn neked fáj és nem mered kimondani, hogy mi?…

Szegény király, szegény koronás király.

Mindenkinek van hazája; neked nincs. Mindenkinek van öröme, reménye; neked nincs.

Szegény király.

Szegény megbukott fél-isten. Sem Isten, sem ördög nem lehet belőled, mert ember vagy: s ember nem lehetsz többé, mert király voltál.

Midőn fejedre hagytad tenni az aranyszarvakat, beírtad nevedet azon boldogtalanok sorába, kik milliók közül kiválva erőszakot tesznek a természeten, hogy számukra külön teremtsen minden örömöt.

Kiknek ülő-széke a népek sírja, kiknek itala vér, kiknek a nemzetek nyögése dajka-ének, kiknek nyugalma a rablánczok zörgése, játéka háború.

Hová fogsz menni? Étlen, szomjan, álmatlanul, örömtelenül.

Mert a te életed nem emberi élet, álmod nem emberi álom, örömöd nem emberi öröm.

Ez a világ nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává.

A menyország nem a te hazád. Áldozataid képe visszarettent onnan.

A pokolban sincs helyed. Az kikaczagja halvány arczodat.

Hová fogsz menni? Testvértelenül fogod társaiddal bejárni a világot s ha találkozol magadhoz hasonlóval, vissza fogsz rettenni tőle, s ha forrásból inni akarsz, vissza fogsz rettenni saját arczulatodtól…

Szegény király, szegény koronás király.

És ha meghalsz?

Ha Isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni Istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, a mi zöld, s századok mulva a késő nemzedék, hol kopár fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve.

A népek pedig boldogok leendnek, s örömeik zaja nem hagyand aludni mély sírod fenekén.

A templomokban sokáig fogják nevedet az imádságban emlegetni: ott hol az árvízről, döghalálról s az Isten egyéb csapásairól van szó.

És senki, senki nem fog megsiratní téged.

A gyávák megszünnek félni, a bátrak gyülölni tégedet; rokonaid megszünnek szeretni és megtagadnak.

Elfeled mindenki, elmúlsz, elenyészel…

Szegény király, szegény koronás király!