(1848. okt. 9.)

Túl vagyunk a Rubiconon. Felszedtük magunk után a hidat, hogy vissza ne mehessünk.

Válaszfal van multunk és jelenünk között; az egyik álom, a másik ébrenlét. Történeteik nincsenek egymáshoz kötve; az egyik végződött, a másik kezdődik és nem folyik egymásból.

Túl vagyunk azon, hogy még valaha alázatos, hűséges, királyokban hivő nép legyünk.

Számunkra csak kétféle jövendő lehet hátra.

Ha vesztünk, sorsunk két szóban le van írva, e két szó: halál és rabszolgaság.

Akkor sem lesz királyotok többé; a szívtelen önkény fog ülni a vérrel festett széken, s azt a koronát, mit eddig szentelt fej viselt, zsámolyul fogja tenni jogtapadó sarkai alá.

Ki egymásra uszítja a népeket: hogy hosszú tusák után egymás vérét vesztve erőtlenül hulljanak zsámolyához, könyörögve, mint összemart ebek, hogy adjon nekik békét és kölcsönös lánczot.

Ez sorsa azoknak, a kik életben maradnak, ha veszténk.

De ha nyertünk… akkor…

Akkor eljönnek a számolás napjai.

A büntetés nem érheti azon népeket, kik ellenünk támadtak; hanem azokat, kik őket ellenünk vezették.

… Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy van még egy harmadik jövendő szép csendes megnyugtató eszmékkel tele, mely nekünk is boldogságot adjon, ellenségeinket is kielégítse.

Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy minket zsarnokaink még szeretni fognak.

Szeretni akkor, ha megalázzuk őket; holott akkor sem szerettek, mikor felmagasztalók.

Vagy szeretni akkor, ha ők törnek le minket: holott akkor sem szerettek, midön féltek tőlünk.

Jaj nektek, kik még most is bízni tudtok: elsők lesztek, kik kétségbe fogtok esni.

Jaj nektek sápadt arczok emberei, kik azt mondjátok: még nincs ideje… még tíz év kell rá, még várni fogunk…!

E tíz évet nem fogjátok megérni.

Ellenségtek nem mondja: hogy még tíz év kell rá, hogy titeket kiírtson.

Holnap, vagy ma, vagy egy óra múlva, mihelyt úr lehet, ismét fejetek fölött a pálcza. Ti meg nem csaljátok őt, mint ő megcsalt titeket. Ti hiába mondjátok neki: hogy őt teljes életetekben szerettétek, nem fogja elhinni, mint ti elhittétek neki. Olvassátok meg a történetet, akadtok vérrel írt sorokra, mikből megtanulhatjátok: hogy midőn a királyok legyőzték alattvalóikat, kik szabadságukért küzdöttek, azoknak még a tejszopó gyermekeit is legyilkolák. Vagy azt hiszitek, hogy azóta a királyok jobb erkölcsöket tanultak? Kárhozott, a ki emberben hiszen!

Napok, órák és perczek vannak számotokra hátra.

Hét hónapot elpazarolt az új életből emberben-hivéstek. Megalkudtatok-e a sorssal, hogy még új hét napot adjon a sárbavetett időhöz?

Szabadság Istene! Ha egy Martinovicsnak, ha egy Szentmarjainak hét hónapot adott volna a sors, hogy cselekedjék az alatt, a mit e honra üdvösnek, jónak talál, kezébe adta volna az ország kormányzatát, a nemzet bizalmát, milliók egyetértését, magyar pénzt, magyar hadseregeket, szabadsajtót, szabad szólásjogot, s a mi legfőbb: ellenségeink széttört, megalázott erejét; mit tett volna az ennyi drága idő alatt!

Midőn bátor lelke volt tenni, szólani, izgatni, ezreket egyesíteni egy közös czél kivitelére akkor is, mikor azt tette egy elnyomott országban, titokban, minden perczben fejét koczkáztatva, nem tudva: hogy kit barátjának hisz, nem lesz-e árulója? nem bírva sem pénzt, sem fegyvert, csak szabadulni vágyása kétségbeesett érzetét, mikor minden kimondott szónak, minden leírt betűnek bírája volt és bakója: s még sem sápadott el azt leírni, azt kimondani…!

S ti, kiket most a szerencse tenyerére vett, még mindig féltek, még mindig kétkedtek kimondani a szót, melyet megvédeni fegyver van kezeitekben, midőn a szabad szó kimondásával nem a gyalázatos vérpad, nem a vérvörös bakó, hanem a dicsőséges nyilt harczmező s a sápadt ellenség áll szemben? Midőn szólani lehet az egybegyült néphez, ki halál helyett életet dörg vissza szavaitokra! Midőn írni lehet s bátran alá tenni neveiteket? Ti hazám fiatal költői, kik míg apró csecsebecsékről kellett szólani, ezerenként álltatok elő s most midőn itt volna az ideje, hogy azok, kiknek lelkében Isten ihletésének szikrája ég, menjenek azzal világot és lángot gyújtani a népek lelkében, most hallgattok, mint viharban az erdei madarak?

Nem szállt-e reátok az Isten szent lelke?

Hajdan tizenkét egyszerű ember képes volt a világ minden hamis isteneit legyőzni a kettős tüzes nyelvnek erejével. Most nem akadna-e tizenkét apostol, ki az újabbkor álisteneit leverje trónusaikból?

Nem jött-e el hazátok Messiása? Nem láttátok-e csodatételeit, nem láttátok-e mint aludt szavaira a bálványok oltárain az áldozat tüze? s mint gyuladt örökké égő láng a nép szívében a szabadság istenének tiszteletére?

A szabadság megváltója megkezdte újvilágteremtő bucsújárását: föl, ki magában a tűzlelket érzi! nem eljövendő többé: jelen van az idő, mely Isten országát meghozza a földre: menjetek szét és tanítsátok meg a népeket: hogy Isten minden emberek fölött van és ember nincsen emberek fölött!