Az ember akár keresi, akár nem, minden nyomon talál olyan embereket, a kinek a képéről menten leolvashatja: hogy mi történt a világban, jó-e, vagy gonosz.

Ezek: ha valahol ütközetet nyertünk, ha valami jó hírt hallani, mindjárt a fellegekre kapaszkodnak s oly képet csinálnak hozzá, mint mikor az új prókátor az első forumon kedvező itéletet kap. Nem lehet szóhoz jutni tőlük.

Pedig ám még hátra van a sok apellata, az oppositio és a novum.

Ha pedig valahol a szokottnál erősebben megraknak bennünket, olyan hosszú képeket vágnak hozzá, mintha már itt volna a világ vége, lamentálnak úton-útfélen, búsulnak, hogy az embernek szinte megesik a szíve rajtuk s ijesztgetik azokat is, a kik nem akarnak félni.

Pedig, édes hazámfiai, ehhez hozzá kell szoknunk.

A háború olyan dolog, a hol egyszer minket ütnek, egyszer mi ütünk mást.

Egyszer-másszor ütközetet vesztünk, de még azért nincs ott a minden napok vége.

Veszthetünk eldöntő csatákat, de még azért nem veszett el Magyarország.

A szerencse fordul, kik ma alul vagyunk, holnap lehetünk felül és ha sem ma, sem holnap nem lenne szerencsénk, egyszer csakugyan mink fogunk győzni.

Nem férfi, nem becsületes ember, ki e reményt eldobja magától.

Elfoglalhatnak tőlünk nyomról-nyomra minden talpalattnyi földet a magyar határból, de azért Magyarország nem lesz meghódítva. Bevehetik országunk fővárosát, de még azért ott nem lesz vége Magyarország históriájának. Mentül összébb szorítanak bennünket, annál bizonyosabbak leszünk: hogy szét nem vernek bennünket.