Debreczen.

1849.

Politikai Schiboleth.

Nézeteket, elveket mai napokban felállítani nem lehet.

A körülmények felül kerekedtek a sorson s most ezek kormányozzák a világot.

Ezért semmi politikai elvnek sincs jelenben mától holnapig biztosított jövendője, semmi politikai nézet sem csinálhat magának konsolidált pártot, minthogy a főeszme, a haza megmentése jelenleg minden pártnézetek fölött prædominál.

Van azonban e főeszme tekintetében is irányzat, mely minthogy ellensarkára is talált, erős demarkationális vonal kezd lenni ugyanazon egy érdek két felei között.

Ezen irányzat vezértűje: úgy intézni jelenünk minden mozzanatát, hogy az által a jövő semmi lehetőségeinek útját be ne vágjuk.

A jövőt csinálni lehetetlen, de elrontani nagyon is lehető.

Vannak, kik velünk ellenkezően oda állítják a dolgokat, hol a kimenetelre csak egy út marad hátra, kik nem számítnak arra, a mi lehet, hanem a minek kellene lenni. Kik csak egy alternativát hagynak fenn, vagy ellenségeink végpusztulását, vagy hazánkét.

Ezek irányában mi azt mondjuk, hogy mi nem gyűlöljük annyira ellenségeinket, mint a mennyire szeretjük hazánkat s ily drága kincs felett koczkázni magunk sem akarunk, másnak sem hagyunk.

S ez azon Schiboleth, melyről a velünk egyetértőkre ismerünk.

Ez elvből fogjuk fel mindazt, a mit az események kezükre adandnak, jót és rosszat, semmit sem mondani, semmit sem tenni, mi Magyarország ügyét koczkajátékká tegye.

Országgyülés.

Mi e jelen országgyülést legnagyobb tiszteletben kivánjuk tartani.

Egyetlen konstituált hatalom az országban, egyetlen összetartó kapocs és biztosíték minden megtörténhető scissiók ellen.

Elvitázhatlan érdeme az egyes tagoknak, hogy e nehéz napokban együtt tudtak maradni, érdeme az egésznek, hogy sem balsors, sem jó szerencse oly lépésre nem kényszeríté, mely elcsüggedést vagy elbizakodást tanusított volna.

Ez érdem megtalálta jutalmát azon bizalomban, melylyel e hon minden részei és a hadseregek ez országgyülés iránt viseltetnek.

Óhajtjuk, hogy e koszorúját sokáig viselje.

Óhajtjuk, hogy a képviselők soha sem tettel, sem szóval meg ne kisebbítsék azon tiszteletet, melylyel a nép irántuk oly örömest viseltetik.

A tiszteletet semmi hatalom sem adja meg s a kormányt semmi hatalom sem teendi oly erőssé, mint azon morális hatás, mit a nemzet közbizalma tett kezébe.

Mi rajta leszünk, hogy a tisztelet kívülről senki által ne gyöngíttessék, úgy más részről nem mulasztandjuk el figyelmeztetni az illetőket, ha azt belülről látnók fenyegetve.

A kormány.

Kormányunk erejét és hatását nevelni minden becsületes hazafinak kötelessége.

E kötelességet mi nem abban véljük feltalálni, ha e kormányt mentől több személyzetből kivánjuk összeállítani, sőt jöhet elő eset, mikor kénytelennek találhatjuk magunkat azon gondolatra vetemedni, mintha a kormány közegeinek megfogyatkozásával éppen annak hatályossága növekednék.

Világosabban szólva, mi a kormány tekintélyét fenntartani törekszünk s e czélból megkivánjuk, hogy e törekvéseinket a kormány kezelői közül senki lehetetlenné ne tegye.

Jog és érdek.

Eddigelé országos ügyeink eldöntése körül szüntelen a jogosság kérdése határozott.

Ez nekünk természetünk. Prókátor nemzet voltunk. Mutatják százados pörfolyamaink, mennyit el tudott két ember egymással huzakodni, ha mind a kettő azt hitte, hogy ő van a jogos úton.

Most is úgy tettünk. Ha Ausztria tőlünk valamit követelt, soha sem kérdeztük azt, hogy érdekünkben van-e neki azt megadni, hanem azt, hogy van-e neki joga ezt tőlünk kérni?

Pedig a jog bemutatása mindig demonstratioval jár s az ilyen demonstratio aztán rendesen többe kerül, mint a mennyit az ember érdekeiből feláldozott volna.

A jog utoljára is csak írott malaszt s addig tart, míg azt erőnk van megtartani, míg az érdekek egysége mindenkor biztos alap s nem szerencséltet semmit.

Megpróbáltuk a hazát megmenteni, mint prókátorok, ez nem sikerült. Most megpróbáljuk őt megmenteni mint katonák, – ne adja Isten, de ha az sem sikerülne, akkor próbáljuk megmenteni, mint politikusok.

Nemzetiségi kérdések.

Ausztria igéreteket tett a tőlünk különböző nemzetiségeknek, mikről előre tudta, hogy nem teljesíthetők.

Hamarább jött el az idő, mint vártuk, melyben azok észre fogják venni megcsalatásukat.

Zágrábban és Karloviczon kitűzték a veres lobogót s a császári sasokat a földhöz verték.

E tényekből természetesen következik az, hogy most e nemzetiségek a velünk folytatott természetelleni harczot felhagyva, alkupontokkal fordulandnak hozzánk.

Mit tegyünk mi ez esetben?

Jelen pillanatban nagy előnyünk volna a dinasztiával szemben, ha nekünk nem kellene határvédő harczot folytatnunk s erőnket szétosztanunk s e tekintetből mi képesek vagyunk sokat áldozni, – elmondjuk, hogy mennyit.

Készek vagyunk elfeledni mindazt a vért, a mi kiomlott, Isten áldása és bocsánata legyen rajta. Készek vagyunk a fölégetett falvak helyébe újakat építeni. Készek vagyunk egy általános amnesztiát hirdetni ki a megtérőkre.

A mi egy népnek boldogságot, jóllétet ad, mindazt megosztjuk mindenkivel, ki e haza földén lakik.

Az alkotmányos jogok kiterjesztésében senkinek, semmi pártnak, semmi felekezetnek a másik felett bitorlott előjogokat nem adunk.

Azoktól, kik törvényeink jótékonyságában részesülnek, nem kivánunk egyéb teherviselést, mint a mit e törvények általánosan mindenkire szabtak.

Nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk.

A mi a közigazgatási formákat s a helyérdekeket illeti, ezek tárgyában részrehajlatlanok leszünk.

Mindezeket megigérhetjük és megadhatjuk.

Csak olyasmit ne igérjünk, a mit megadni sem hatalmunk, sem akaratunk nincsen.

Igérhetnők mi is mindazt, a mit a dinasztia igért, megcsalta őket a dinasztia a maga érdekében, mi is tehetnők ezt velük a magunkéban. De a csalás mindig rossz basisa a jövendőnek. A perfidia megboszulta magát mindig, megboszulandja ezentúl is.

Fellengős chimærák a politikában mindig csak arra valók, hogy takaróul szolgáljanak igen prózai motivumoknak.

Az abszolutizmus a szabadság szárnyszegésére a nemzetiségi prætensiók szitását találta föl, ezen fellengős eszme alatt kezdett harczot a demokratia ellen.

Ha azok, kik magukat a dinasztia által igért nemzetségi egyenjogosítás által rászedve látják, az elvben érzik megcsalatásukat, úgy belőlük ismét igen jó testvérek válhatnak, de ha csupán a dinasztiában látják csalatkozásukat, nekünk az ellenség által kezdett ármányt folytatnunk nem szabad.

Oly igéretet, melynek teljesítése nemcsak nekünk, de a sorsnak sincs hatalmában, meggondolatlanságból tenni nevetség, kiszámításból perfidia volna.

Egy nemzetnek pedig mindkettőt kerülni kell.

Szláv szimpathia.

Sokan csodának tartják, hogy felsővidéki szláv rokonaink hazánk és szabadságunk ügyét oly forrón pártolják.

Látjuk a tényeket.

Az évek óta oltogatott panszlavismus apostolai nemcsak hogy pártolást nem találnak, sőt kiveretnek a szláv ajkú községekből.

A felső vidékek örömmel küldik adójukat és ujonczaikat a haza szolgálatára.

Mindnyájan szóval és tettel a mienknek vallják magukat.

Kinek az érdeme ez?

Egyetlen néplapnak (Prjatel Ludu), mely jó szellemű czikkei által e népet idejekorán felvilágosítva, elválhatlanul hozzánk csatolta.

Kár, hogy e becsületes irányú lapot kormányunk nem terjeszteti azon erélylyel, melylyel elkezdte.

Az állodalmi nyomdát holmi hiábavaló debreczeni fidibusok helyett bátran lehetne ily okosabb nemű vállalatokra használni.

Azon nép nem tudja mire vélni hallgatásunkat, ilyenkor egy maga helyén levő értesítés egy hadsereggel felér.

A kormány és a hadsereg.

E kettő alkotja jelenben a nemzetet, e kettőnek tökéletesen meg kell érteni egymást.

Mindkettőnek vannak egymás iránt jogai és kötelességei.

Joga a kormánynak a hadseregtől a hon és törvények védelmét megkivánni.

Kötelessége a hadseregnek a kormányt, mint Magyarország egyetlen konstituált hatalmát elismerni.

Joga a hadseregnek megkérdezni, hogy miért küzd.

Kötelessége a kormánynak végletes czélokra nem koczkáztatni haderejét.

Kerülnünk kell minden okot az összeütközésre.

Itt nem két pártról van szó, mely közül akármelyik egy egész marad, az egy testnek két fele, mely csak addig él, míg egy marad.

Szakadást itt előidézni nem mesterség. Csak rossz akarat vagy ostobaság kell hozzá. Az indulatokat túlhajtani nem boszorkányság.

Kikerülni szinte nem nagy mesterség. Csak jó akarat és egy kis domestikus ész. A végletek óvatos kikerülése. Parva sapientia regitur mundus.

Ne bántsátok meg a katonát!

Nem képzelünk könnyelműbb petulantiát, mintha literátus emberek a katonákat gúnyolják, satyrizálják.

Olyan emberek, kik itthon szép kényelmesen lógázzák a lábukat, olyan emberekről, kik minden perczben életükkel fedezik a hazát, csak tisztelettel szólhatnak.

Katona becsülete nem olyan, mint más emberé.

Rajta nemcsak a gyalázat, de a gyalázatnak még az árnyéka is meglátszik.

Katonára nézve a könnyelmű gúny is több, mint egy arczul csapás.

Kivált most, midőn azt követeljük, hogy ellenségeink tisztelettel viseltessenek fegyvereink iránt, nincs nagyobb könnyelműség, mintha éppen mi magunk piszkoljuk be e fegyverek viselőit.

Nekünk hazafiúi kötelességünk azokat, kik tán gyöngébbek a veszély előtt megállani, szóval és tettel lelkesedésre, bátorságra buzdítani, nem pedig azokat, kik a csatából tán elfutottak, gúnyolni akkor, midőn mi oda sem mentünk.

S ha volnának is a katonák közt egyeseknek gyarlóságai, azokat kötelességünk az egész testületért kimélettel érinteni, mert minden egyes katonában az egész van meggyalázva. Ha vannak a katonának hibái, azokat rója meg az, ki nála jobb katona, de ne az, kinek fegyvere nem oldalára, hanem nyelvére van kötve.

Tiszteljétek a katonát. Ki hazájáért sebet visel, annak fáj, ha tollal karczolják.

A katona erénye most az egyetlen erény, melyet a nemzet jutalmazni tartozik s egyéb jutalmat úgy sem adhat, de nagyobbat sem, mint a köztiszteletet.

Ki ezt ily időben, ily körülmények közt meg tudja sérteni, az vagy őrült, vagy rosszlelkű, vagy mind a kettő.