Emlékszem a szinházra. Szinház is van a világon. Különös. Meglepő és sietős minden. Szinházba mentek az emberek. Most háboru van, folytonos gyászünnep, ilyenkor biztosan nem járnak szinházba. Nincs is szinház. Kupolája leütődött, a falak megdűltek hátrafelé és visszadűltek és aláhanyatlottak és tovamultak a földön. Voltam a szinházban. Mennyit voltam. Láttam. És függönye most kinyilik szememben és látom. Itt ülnek az emberek körülfalazva és leboritva. Köztük vagyok. Lámpák sütnek széjjel, fent, lent, jobbra-balra, mindenütt. Lebegésükben megállott tejszin gömbök, mint békés égitestek, sok apró villanypillangó, melyek mintha hirtelen, egyszerre szállni és rajzani készülnének s fenn a középen a forró és szikrázó csillár, egy jubiláló csillagrendszer, egy pazar és eszméletlen csillagzat, egy uralkodócsalád. Behunytam a szemem és a feketeség piroslott és a vak derengésben opálkő úszott a szemem felé és nőtt és kisebbedett és formálódott, tojásdad volt és rhombus lett, aztán oktoéder s megint tojásdad lett s a széle szivárványozott s az egész türkiz lett, azután rubint, smaragd és gyémánt. És elvakult és megint előtünt távol és nőtt felém. Mint a mezőn nyáron a napsütésben, ha behunyt szemmel feküdtem a szénában. Kincsek usztak és vonaglottak és pazarlottak felém és bucsuztak el. Csoda volt. A szinházban is éppen ugy láttam ezeket a lámpák fénye alatt. De a levegő más volt mint a levegő, idegen levegő volt. Meleg, de nem nyári s illatos, de nem jószagu és nehéz és ködös volt, cifra ködnek lehetett érezni és a tüdő szorongva és fáradva szivta. És zaj hullámzott köröskörül és fenn a fejem fölött, emberi zsivaj, a mit hallgattam s egyik pillanatban azt hittem, borzasztó üvöltés lesz belőle, a másik pillanatban azt vártam, hogy egy hosszu sóhajban elszáll. A zsivaj minden pillanatban más volt és mégis egyforma maradt. Kiváncsi izgalom öntött el, kinyitottam a szemem és láttam az embereket a szinházban. Mind megláttam egyszerre, mintha az emberiséget pillantottam volna meg körben, de külön senkit se vettem észre. Hirtelen elboritotta tekintetemet egy pohos mellényü és kérges arcú ember. Egy lépésnyire előttem dagadt föl, szembefordulva állott az előttem való piros széksorban és a fejemen tul nézett, hátra. A mellén terjedelmes fehér ing ragyogott, két kicsi aranygomb ült benne egymás alatt. A nyakán gallér volt és a gallér nyilása alatt, elől lapos fekete selyem nyakkendő. A gallér nyilásában az ember nyaka vörös és ráncos volt, a homloka is ráncos volt, mintha egy gyermek akarta volna megvonalozni lénia nélkül. A homloka felett nem következett a haj, a homloka felett kemény, szikkadt, csontszinü terület lapult, mintha a koponya került volna felül a haj fölé. A két fül mellett kétfelől volt haj, félig fekete, félig fehér. Szürke. Az ember két karja lágy fekete kályhacsőben volt, a cső alján, belül fehér kerület volt, mind a két csőben, kézelők. Az ember két keze meztelen volt, a piros szék támláján fogózott mozdulatlanul a két kéz. Két egyforma, testszinü, gyürött, repedezett, lágy és durva, ügyetlen és pazar két kéz. A körmök kerekek és bágyadtak voltak az ujjak végén és a csillár valami mosolyt csalt ki belőlük. Az ujjak vagdaltak voltak s a kézfejen vastag kék plajbászhuzások mentek erre-arra s az egész kézfej teli volt apró sötét száraz füszálakkal, s töredezéssel és repedezéssel, mint szárazságban az ugar. Egy ujján a jobbkeze középső ujján arany gyűrü szorult, a gyűrüben lapos, fénytelen zöld kő, a kőben sűrü ágbogas rajz, a rajzból legfölül tisztán kivehető volt egy levágott alsó kar, a mely kilencven fokos szög alatt tart fel egy kardot. Az élő és melegszinü nagy kezekről fölnéztem megint és néztem az egész embert és megdöbbentem tőle és csodáltam őt. Ő nem vette észre, a két szeme egyenletesen fordult jobbra-balra és jobbra-balra, mint egy gépezetben és ugy látszott, mintha nem is látna semmit, csak nézne, s mintha szemei nem is szemek volnának, hanem két világoskék márványgolyó.

Aztán eleszméltem róla s az alakok mind keltek szememben egyenként, végigsorakoztak a széksorokban, kinyiltak a páholyokban, terültek az erkélyen s függtek a karzaton, a mely rogyadozni látszott s az erkély s a páholysorok is mintha egymásra rogyni vágytak volna. Ültek, álltak, mozogtak, hajoltak mindenütt, a karok keltek, a fejek forgolódtak. Mily összevisszasága volt az embernek, a mit közönségnek neveztek. Férfi, asszony, leány, fiatal ember, idős ember, idős asszony, fiu, gyermek. Mennyi feketeség, s mennyi fehérség, mennyi rózsaszin, kék, sárga, lila. Mennyi haj. Mennyi nyak. Mennyi csupasz kar. Fülbevalók, nyakláncok, médaillonok, gyűrük, arany óraláncok férfimellényeken s erős fekete női derekakon két-háromsoros aranyláncok, mint a polgári gőg és mámor.

A mély földszinten a két székmező közt, a lejtőuton még siettek lefelé, egy-egy pár, egy-egy magános férfi vagy nő, itt-ott befordultak s leültek. A karzatról mélyen alá csűngött egy-egy fej a nyaka alá vett karokról. Az ülések pattantak. A páholyokból és a földszintről és az erkélyről szembe és oldalt fordultak s fordultak az izmos fekete látócsövek, s apró gyöngyház-, csont- s aranylátócsövek, meg sovány lorgnonok csillantak, s a zsibongásban a duzzadt, gonosz üvegszemek irigy, sovár, bámész, tolakodó, követelő és parázna sugaraikkal veszekedtek keresztül-kasul. A gyönge szinlapok zörrentek. A jegyszedő vörös Zrinyiben gyalogolt a dülőuton le és föl és mindig lehajolt. Egy-egy parfum szellőcskéje illant orrom alatt. Itt-ott hajbókoltak s mosolyogtak egy távol irányba s elkomolyodtak s elnéztek. Egy-egy leült nő a reticulejébe hajolva keresgélt. Némely páholyban egy nőalak föllengett üléséből, s a páholy homályában a tükör elé állott, homlokát meghajtotta, s karcsu kezét hajához értette. A kopasz fejek az első sorokban lenn oly fehérek, fényesek s oly nyugodtak s ünnepélyesek voltak. Eszembe jutottak előbbi s idegenben való szinházi esték s emlékeztem rajzokra és képekre és ugy éreztem magam a szinházban, mintha elmult században néznék körül, s mintha emlékeim volnának mulatlan multból, s mintha más lennék, mint a ki vagyok, s mintha mindig és mindenütt éltem volna. És a szinházban átmentem az örökkévalóságon, mert egy pillanat csak az és a képzeleté, mely végtelen.

Csengő bizsergett, a csillár elhervadt fönn és a tejgömbök és az apró villanyok mind sürgősen elhalványodtak. Egyszerre halványodott el s aludt ki a zsivaj is velük, az álló alakok lesülyedtek, a derekak megmeredtek, a fejek megálltak, zizegés, suhogás, köhécselés, orrfuvás társalgott óvatosan. Egy árny sietve lábujjhegyelt lefele még a középuton, pszsz, pszsz. Leült, körülnézett a homályban. A székeken tul, oldalt a falon egy sötét szekrényt láttam, s néztem világitó vörös betüit: Vizcsap. S mind hallgat az egész egész szinház. A sötét karzaton fönn, leghátul egy fehér lámpa ég. A közönség ül, minden orr egyfelé mered, minden két szem előre néz s a pillák járnak s érintkeznek szaporán és hangtalan és akaratlan. A tüdők lélegzenek, a szivek vernek. Az órák járnak a zsebekben és a csuklókon. Az emberek közt vagyok. A jegyszedő halk kopogással jár kinn a folyosón. Gyáva duruzsolás hallik, a ruhatárban diskurálnak a ruhatárosnék. Szégyenlős nyikorgással nyilik az oldalajtó szárnya, a rendező óvakodik be, a fal mellett surran mint a tolvaj, meglapul és néz arra, a merre a közönség néz. A második emeleten a müvészpáholyban két női fej dereng elő. Egy sóhaj lopózik el itt a földszinten mellettem. Hátulról jött. Egy fiatal nőnek, aki a széksor szélén ül, mintha csüngenének a szemei, ugy néz, sanda mosoly áll ajkain. Egy gőgös tokáju férfi a felesége kezét fogja a térdén. Az első sorban egy szikár urnak a félszemén fekete kötés. Valami halálos elegáncia. Az előttem való sorban egy hosszu szőke fiatal ember feje félre fordult. Egy nőt néz. Egy hizott hölgynek a kivágott derékból feltolakodó keblei lázongva emelkednek. Látok egy koros urnőt, akinek a feje lehajlik, profilja mint az emlék, s fekete bluza meredek elől s mozdulatlan. Egy kis nő a száját nyitva tartja és ajkai mozgatják a hallott szavakat. Egy fehér bácsi szivesen hunyogatja a szemét, el fog aludni. Egy földszinti páholyban egy plastron és egy decolletage ülnek, diadallal, parancsolóan és ellenségesen. A plastron mögött egy másik plastron. Egy keskenyebb és hosszabb plastron. Sötét, könnyü fej a plastron fölött. Az arcon monokli villan. Ugy ül és ugy hallgat és sötétlik a biboros homályban a páholyban hátul, mint egy jaguár, akinek a szeme félelmetesen kimeredt. Nem akar gyilkolni? Nem fogják őt meggyikolni ma éjjel? A decolletage világit nyugodtan a két plastron mellett a páholyban. Kik ezek? Kik ezek itt mind, páholyokban, földszinten, erkélyen, karzaton? Hogy hivják őket? Mit csináltak ma? Micsoda papirok vannak zsebeikben? Micsoda gondolatok és gondok vonaglanak fejükben, mint a nadályok az üvegben. Együtt vannak s hallgatnak. Egy helyre figyelnek, egy elferdült élet felé. Micsoda testvériesülés ez? Mind magyarok. De van német származásu is köztük, horvát is, talán francia is. Fräulein és Mademoiselle biztosan van egypár. És mennyiféle vallás van itt, mennyiféle kor, mennyiféle foglalkozás. Hány gazdag. Hány szegény. Hány beteg. Hány özvegy. Hány jegyes. Hány müvelt, hány müveletlen. Hány aki szép, hány aki csuf. Mi járhat a fejükben azoknak, akik néznek, figyelnek, de azért magukról gondolkoznak. Melyik az, aki az üzletén töpreng? Melyik az, aki a térdeit szoritja idegességében? Melyik az, aki nem nem lát, nem hall semmit, mert a szive fáj s magában viaskodik életének lehetetlen üdve miatt, elmulasztott órája miatt, bezárt jövője miatt. Milyen nyomasztó ez itt. Ha egy tündér lefosztaná a sötétben mind erről a népségről a ruhát, mindet, s a kigyulladó világosságban meztelen találnák magukat. Vagy ha itt hirtelen valamelyik ember felhördülne mint a duvad és beleharapna a másik nyakába. Vagy ha valaki felállana és elharsogná magát: hah! Hogy hallgatnak. Ez az ember kiválósága a teremtésben. Ha valaki felugrana itt: nincs pénzem! Ha valaki feljajdulna: jajj ifjuságom! Ha valaki nyöszörögni kezdene: megöregedtem. Ha valaki felorditana: megőrülök. Ha hirtelen összenézne mind és beszélni kezdenének bámulatos harmóniában valamiről. Arról, hogy nem ismerjük egymást. Arról, hogy a nap lement. Arról, hogy a kórházban haldoklik valaki, siessünk hozzá, ne engedjük el a világról. Hallgatnak és fogaik a zárt ajkak mögött két félkörben sorakoznak. Itt vagyok az emberekkel. Meglepetést, bánatot és szorongást érzek köztük. Bezártak ebbe a sorba, egy székre, két szék közé. A Balatonon egy lélekvesztőben egyedül evezni milyen jó. A csillár nem akar kigyulladni. A mennyezeten köröskörül angyalok szállanak arany trombitával. De nem mozdulnak s trombitáik is csak pingált trombiták, s oly halvány odafenn a festmény, olyan borult, alig látni.