Mennyit kinozott a gyanu az ifjuság tétlen délutánjain, mikor elültem a kertészetben a padon, vagy hevertem a diványon, olvastam vagy képzelődtem, vagy odaállottam az ablakhoz és egy óráig néztem az alkonyatot, vagy órákig a havazást, vagy letettem a fejem a karomra az iróasztalra, leadni magam bánatnak, bágyadtságnak és hajózni sötét mélységben a reménytelenség tengerfenéki flórája felett. Mennyit szurt az önvád, mennyit rágott a szégyen, mennyit csavart az utálat magamban, hogy nem csinálok semmit és perc, óra és világ elmulik rajtam. Milyen mohón kapkodtam vissza memóriámban az elemi iskola közmondásait, tanitó versikéket, parabolákat, csakhogy üldözhessem magam az emberek erényeivel és dicsőségeivel. Ha féléjszakát álom és lámpa nélkül töltöttem, nyitott szemmel feküdve s vártam, hogy a makacs feketeségbe jönni fog egy égő pont, egy csillag, amelyet én fedeztem föl, – egy felkiáltójelet vártam, amit millió kérdőjel után tehetek, – egy szót akartam képezni, mely nincsen meg egyetlenegy nyelvben sem, – erőltettem a szemem, hogy csudát lássak a vak sötétben, elkészültem, hogy a Halál beállit hozzám, elszántam magam, hogy fogadok akármilyen kisértetet, aki elkésett gyermekkoromból, epedtem és rettegtem, hogy az isten arca jelenjen meg szemeimmel szemben, és a szerelmet vártam, hogy illanjon elő nekem a tulvilágról, vagy honnét, egy eszméletlen leány rózsaszinben és fehérben.

És a tengerparton állottam, hogy addig nézzem a végtelenséget, mig azt hiszem, az élet végtelen és a hajófedélzet korlátjára könyököltem, háttal mindenkinek, lemondva az ismerkedés chance-airól, hogy utánajárhassak a hullámok szokásainak, hogy lerajzoljam szemembe a tengert, vagy csak azt a kicsi kört, amelyet pontosan nézhetek mindig alattam. De ezt a csepp kört, vagy csak egy hullámot, a mig kél és nyujtózik és elmulik, azt az egyetlen hullámot, vagy egyetlen pillanatot csak a tenger vizéből, szinével, hangjával, mozgásával ugy érezzek, s ugy érezzem hozzá a világot és életemet, hogy ezt a pillanatot tökéletesen megtartsam emlékemben, hogy mindig meglegyen, mikor akarom. És akárki megkérdi, mi a tenger, meg tudjam mondani és akárki kérdi, mi a pillanat, meg tudjam fejteni és a markomban tudjam tartani mig élek azt a pillanatot és ki tudjam játszani vele a mulandóságot, mert megvan egy pillanat, ami volt. Egy pillanat mindig a jelenben lesz, elloptam, viszem, nem engedem el.

És hányszor állottam meg az alléen szélben, amely hajlogatta a fák ágait és hajtotta az uton sebesen a levelek nyáját és esőköpenyem széleit repkedtette mint a vitorlákat, és hányszor, nem tudom hányszor állottam meg az utcán, nézni és érezni az emberek, házak, lovak, hangok és kövezet és fák és felhők meglepetését és észrevenni, hogy mind ez igaz és való az, hogy élek és annak a csodálatosságnak és bizonyosságnak a rohamos meggyőződését élvezni és szenvedni, hogy itt vagyok a világon. És a mégdöbbenést fenntartani eszméletemen és kiváncsinak lenni, hogy hát mit jelent nekem és mit jelent a mindenségnek, hogy én élek? És szorongva lesni a közel elmenő arcokat, hogy hogy néznek rám, ha észrevesznek, nincsenek-e meglepve idegen emberek, öregek, fiatalok, nők, gyermekek, mind aki meglát, hogy ezt az arcot is látja. Vizsgálni, ki hasonlit hozzám, várni, nem ijed-e meg, vagy nem vidul-e föl hirtelen valaki, aki szembe jövén szemembe talált nézni, nem jő-e zavarba, nem ölel-e meg, vagy nem kiált-e segitségért, vagy nem rohan-e rám megharapni? És várni éjféli aggodalommal és hajnali sejtelemmel valami váratlant fényes nappal az utcán: hogy egy másik világról való ismerős terem előttem, aki karonfog és elvezet és sétálva velem, mindent meg fog magyarázni. Vagy hogy az utca hirtelen elborul, összezavarodik, s egy roppant tourbillonban tovakavarog és eltünik előlem. És néztem az utca változatlan változatosságát és a népeket, ki milyen öltözetü, ki milyen koru, ki milyen arcu, ki merre megy és ki milyen járatban van. És ilyenkor sokszor elhaladt egy gyászkocsi az uttesten a többi kocsi közt és néztem, hogy az előre-hátra lépegető emberek nem szaladnak széjjel, nem kiáltanak fel, nem csapják össze a kezüket, mikor megpillantják, hogy nem ijeszti és nem zavarja őket, sőt ugy látszik hogy észre se veszik. És ugy éreztem, hogy egy fekete felleg áll az égen a fejem fölött, ugy érzem, hogy csak egyedül magamnak kell meghalni a földön, a többi embernek nem. És hogy se ezelőtt meg nem halt soha senki, se ezután soha senki nem fog meghalni, csak egyedül én halok meg. Még a gyászkocsiban aki fekszik, az se halott, nem is fekszik benne senki s nem is megy egyébért az utcán a gyászkocsi, csak hogy én lássam és végzetemre forditsam gondolatomat. És a többi ember jött-ment, sétafikált és sietett össze-vissza, mindenki valami szerepben, vagy mintha eszméletlenek volnának, vagy mintha nem emberek volnának, hanem valami nem idevaló teremtések, vagy mintha bábok lennének, akik élnek és nem tudják, hogy élnek, de nem is élnek, mert bábok.

És állottam és lassan mentem és vigyáztam, hogy körülményeimre ne gondoljak, hogy eszméleten maradjak, látni mindent és tudni magamról és ragaszkodni a látványnak és az életnek fölmerülő eseményéhez, ami álomnak, vagy emléknek olyan természetes és jelen valóságnak olyan csodálatos, hogy ki se lehet talán soha mondani.

És mikor könyvet olvastam, egyedül, négy fal közt, olyan csendben, hogy csak a lapozás nesze suhant el benne egyszer-egyszer, mint egy-egy magányosan szálló S, és olvasás közben egyszerre csak a betük megnőttek a szemem előtt és szokatlanok lettek és érdekesek lettek és nyugtalanitó furcsa alakokat nyertek és olybá tüntek, mintha abban a pillanatban találták volna ki őket, próbálgatás, előzmények, minden mult nélkül, mintha akkor teremtődtek volna a ködből. És néztem belé a könyvbe, s a tekintetem járt és észrevettem, hogy nem értem amit olvasok és tekintetem megállott és amit olvastam volt, az messzi menekült és olyan volt, mintha énvelem történt volna valaha s én meséltem volna el valaha s én magam el is felejtettem volna azóta. És a lenyomtatott szavak előttem a papiroson ujak voltak, rejtelmesek, magyarázatlanok s a sor, a mondat, a kifejezések, az egész nyelv merőben idegen volt, mintha sohase hallottam volna egy szót se belőle. És moccanat nélkül könyököltem a könyv felett, elmerülve magamban, mint egy tengerben és nem gondoltam és nem éreztem semmit se. És ebben az állapotban, amit révületnek neveznek, nyugtalan hangulat jött rám, föleszméltem és szorongva néztem körül és a bámulatot éreztem. Nem ismertem meg a falat és a butorokat s felállottam és szédülve mentem a tükör elé és megnéztem benne magamat és néztem mozdulatlan szemeimbe és mintha szemeim mögül izenték volna, hogy ez itt a tükörben egy ember és ez az ember én vagyok. És eszembe jutott a nevem és valószinütlen és értelmetlen volt, némán ismételgettem a fejemben, hogy hogy hínak és betükből képzeltem s messziről rémlett s más volt mint betü és szó s mintha álomból jönne s mintha a gyermekkorból szólitanának végtelen bágyadt hanggal. És megfordultam és szobámhoz szoktatnom kellett szememet, mintha nagyon-nagyon messziről jöttem volna meg és a szekrényt, asztalt, székeket, amelyek makacs dermedtségükben állottak a helyükön, el kellett hitetnem magammal, hogy csakugyan itt vannak és itt voltak előbb is és megfogható tárgyak és nekem ismerősök és hasznosak és kedvesek. És leültem e felől tünődni és tanakodni magamban.

Efféle módon mult perc és óra és ifjuság és élet. És a gondolkozás, a merengés, a csodálkozás és az elmerülés mozdulatlan időtöltései után jött és jött a heves féltékenység, a szégyen és az irigység mindenkivel szemben, aki nem én vagyok és mindennel szemben, ami más. Fájt Napoleon és fájt a favágó, mert mind a kettő cselekszik, életüknek zaja és látszatja van. Az egyik földrészeket aprit, a másik fát. Tesznek. Csinálnak. Akciót fejtenek ki. Nekem néha mindegy volt Napoleon vagy a favágó, nem tudom melyik kivántam volna inkább lenni, s nem tudom már mennyivel tartottam többre egyiket a másiknál. Csak azt éreztem, hogy ez is meg amaz is müködnek, anyagot kezelnek, tehetségük és szándékuk hallható hangot ád és látható változást tesz és valóságosat és biztosat hoz ki. Én meg mulok elfele s nem tudom igazolni időmet magam előtt.

Nem kell már, nem kéne már. Se a gyárosok, se az épitők, se furó-faragó emberek dolga után nem epedezek már. Nem tudom melyik napon, s nem emlékszem milyen órában, de megbántam bánatomat s fölmentettem magam a világ után rohanó vágy alól. E végtelen zajban és bajban, ami elragadja az embertől létezésének eszméletét s kiszökteti önmagából az embert, hanyat-homlok szaladnék vissza a legkirályibb elhagyatottságba s a legtisztább boldogtalanságba: a semmibe és az egyetlen ártatlan mesterségbe: a gondolkozásba és a legkrőzusibb szegénységbe: a képzeletbe. Érzem, hová visz s mire való volt minden, ami tett és mozdulat a világon. Hol vannak s mit jelentenek a léleknek s mit ér az örökkévalóság mérlegén mind, ami izomból, energiából, akaratból, célból jön össze. Mintha porfellegben seprődne tova sebes széltől folytonosan.

Milyen átok volt az életen az unalom. Milyen fényüzés ma: unatkozni. Ha tudnék unatkozni, ha az unalom tarlójának száraz, szürke virágai felett elsétálhatnék megint. Ha mindattól az életre vett idegenségtől, amit világnak neveznek, idegen lehetnék, ha szivemet, amelyet mindenkinek véletlen nyomorusága használ, visszaadhatnám az eredeti fájdalomnak. Ha ráérnék a jelentől arra, hogy minden időben legyek, ha elhagyna a világ, hogy a világon lehessek, ne csak azon az egy helyen, ahol el vagyok foglalva. Ha az élet határtalan hazájában, az örökkévalóságban időzhetnék, egy oázison, egy zöld dombon ülve, egy szigeten járva, egy kertben, ahonnét a zaj ki van gyomlálva, egy padon, fa alatt, magamban. Foglalkozni azzal, hogy élek és hogy ember vagyok és tudni mindenkiről, hogy él és mindenről eszmélni, amit a megszületett halandó földön és égen és levegőben és vizben talál és a szivdobogást észrevenni és a lélegzést ellenőrizni és a pad szélén megtapintani a tapintást és a szemekkel lesni a látást és a füllel hallgatózni a hallás után és az orral szaglászni a szaglást és bevésni emlékbe az életet egy pillanatban a lélekbe, mint a padba bevésik a találka dátumát a szerelmesek.