Délután két óra volt, az ujságirók egymásután szaladtak el az estilap szerkesztőségéből. Téli nap volt, odakinn havas eső mocskolt, az idősebb munkatársak kalucsnikat kotortak elő az esernyővel az asztalok alól, a fiatalja csak a kalapját csapta fel s a télikabátot fel se vették még egészen, már kivül voltak az ajtón. Az első szobában a segédszerkesztő ült fehér vászonköpenyegben, az asztala előtt a mettőr állott egy hosszu kefelevonattal a kezében, a segédszerkesztő a metőrrel veszekedett, közben a telefonkagylóba is bele-belekiabált, s a két ellenség között felkapkodta a fejét a mennyezetre és azt orditotta a plafond kopott rózsáinak: „Megőrülök!“ A munkatársak rá se néztek, ugy szaladtak el mellette s csapkodták rá az ajtót. Bucsuzkodás, köszönés nem volt divatban, ugy oszoltak el a szerkesztőségből, mint a diákok az iskolából, vagy mint a napszámosok a gyárból.

Az utolsó szobában még volt két ember. Egymással szemben ültek, a szoba közepére tolt iróasztalaiknál. Az egyik ember negyven éves volt, a másik húsz. A negyven éves ember tudós volt, a húsz éves meg költő. A tudós asztalán balkéz felől üres teáscsésze és pálinkáspohár állott. Ha a teáscsészébe belészagoltál volna, erős rumszagot éreztél volna, a pálinkáspohárból meg gyönge teaillatot. A szolga így hozta a halálos beteg tudósnak reggelenkint a teát rummal: egy pohárka teát és egy csésze rumot. A költő meg hattyúkat rajzolt a tollával a kéziratpapirra. De hogy az az ajtócsapkodást hallotta, felállott az asztaltól, nagyot nyújtózkodott, mélyet sóhajtott s így maradt egy percig kitárt karokkal, félrefordult fejjel, mert ebben a poseban a felfeszített Jézusnak képzelte magát. Azután a fogas felé nyúlt, a hol sárga esőköpenyje lógott.

– Csak nem akarsz elmenni? – emelte rá kék szemét a tudós.

– Csak akarok, – mondta a költő.

– Péntek van, fiam, mi vagyunk az inspekcziósok.

A költő visszaeresztette a jobbkarját.

– Péntek van? Hogy tudod?

– Nézd meg a reggeli lapokat. Péntek van.

– Péntek van. Péntek… Péntek – merengett a költő, visszaült az asztalhoz, a kezébe vette a papirt, a melyet hattyúkkal rajzolt volt tele, golyót csinált belőle és elhajította. Utána nézett, s megint azt mondta: Péntek. A padló teli volt ledobált ujságokkal meg kéziratpapirokkal, a melyeken egy-két sor irás látszott. „Péntek“ – mondta megint a költő, babrálni kezdett az asztalán, az ajkai közé vette és kiköpdöste az apró négyszögletes ragasztó-ostyákat, azután egymásután kinyitotta és betette az asztalon felrakott lexikon-kötetet, Országgyülési Almanachot, interurban-telefonkönyvet s más efféle műveket. Azután felnézett a plafondra, amely teli volt apró lyukakkal. A fiatalabb munkatársak szoktak reggelenkint revolvereikből a plafondra lövöldözni, hogy a segédszerkesztőt megijesszék. „Péntek“ – mondta a költő még egyszer, halkan, avval elhallgatott.

A tudós könyökölt és kifelé nézett az ablakon. A költő is az ablak felé könyökölt és mind a ketten nézték a havas eső hangtalan rézsutos omlását.

– Megőrülök! – üvöltött a nyitott ajtósoron át az első szobából a segédszerkesztő, a ki még mindig veszekedett a metőrrel.

– Ugyan tedd be ezt az ajtót kérlek, én nem tudok felállani – mondta a tudós.

A költő felkelt, betette az ajtót.

– Meg kell őrülnöm – hangzott tompán az első szobából, mintha tegnapról jönnének a szavak.

A költő megint felállott, kiment s az összes ajtókat egymásután becsapta. Visszakönyökölt és tovább nézték az időjárást.

– Nálad van a csomag? – szólalt meg a tudós.

A költő elővette a nadrágzsebéből a francia kártyát. A tudós elvette a kártyacsomagot és reszketeg kezeivel olvasni kezdte a lapokat.

– Mennyi pénzed van?

A költő nem szólt, csak kifeszítette a baltenyerét és a melle elé tartotta. Ez a zászlójel a semmit jelentette.

– Nekem sincs – mondta a tudós és nevetett. – Az egészet elteáztam ma.

– Én három koronával jöttem be ma reggel, de rögtön elnyerték. Legalább nem kell ebédelnem.

A tudósnak jól esett a sima, kezes kártyákat keverni. Kevert, kevert.

– Jó lenne kártyázni. Egy kis makaó kettesben – mondta élvezettel.

– Játsszunk potyára, – örült a költő.

– Potyára? Az őseim megfordulnának a sírjukban, – mondta a tudós, – a mi még nem lenne baj, de nem is izgalom potyára játszani. Mibe játsszunk? Te, nálad is szokott lenni aszpirin, nem?

– Van, – mondta a költő, – mindig fáj a fejem.

– Mennyi aszpirin van nálad?

– Megnézem. – A költő a felső mellényzsebéből egy üvegtubust vett ki, kiöntötte az asztalra. – Három pasztillám van még.

– Három? – csalódott a tudós. – Nem baj, ülj ide. Nekem egész tubussal van.

A költő átült a tudós asztalához a három aszpirin-pasztillával. A tudós hátranyúlt a felöltőjéhez, kivette egy zsebből a tubust, kiszórta a fehér pasztillákat, megolvasta.

– Huszonöt. Ez a bank. Faites vous jeux, messieurs.

– Helyes. Teszek egy aszpirint.

A tudós megint kevert, két kártyát adott a költőnek, kettőt levett magának. A kezével a szeméhez remegtette az egymás alá szorított két lapot, összeráncolta a homlokát, megfricskázta babonából az alsó kártya hátát s kínos és epedő óvatossággal kezdte letolni a felső lapot az alsóról. A költő ugyanolyan szakértelemmel és gyönyörűséggel gusztált.

A költő nyert. Megduplázta a tétjét, két aszpirint tett. Gusztáltak.

Egy leány nyitott be, a nyomdából jött át, egy szőke riportert keresett, mert szerelmes volt belé. Bedugta a fejét s vissza akart menni.

– Gyere ide szivem – mondta neki a költő, – hadd simogassam meg a hajadat. Gyere.

– Vizes – nevetett a lány – hajdonfőn szaladtam át.

A költő kinyujtotta a jobbkarját, de a lány már kiment.

– Meg kell őrülnöm – hangzott az első szobából az ajtónyitásra.

A tudós meg a költő játszottak, játszottak. A költő előtt már tizenkét aszpirin volt, a tudós egyre nagyobb izgalommal osztott és gusztált. Mindaketten cigarettáztak már, nagyokat szívtak s nagy füstöt csináltak, mint a szenvedélyes kártyások általában. Megint kinyilt az ajtó, Sorsüldözte Pál jött be, egy csöndes őrült, a lap barátja s a szerkesztőség rendes látogatója. A csöndes őrült alázatosan köszönt.

– Tegye be az ajtót, Sorsüldözte úr! – rivallt rá a tudós.

– Megőrülök! – hörögte a segédszerkesztő az első szobából.

Sorsüldözte Pál betette az ajtót és intett a fejével hátra.

– Megőrül – mondta és szelid fölénynyel mosolygott. – Megőrül. Ha tudná a segédszerkesztő úr, mi az. Én nyolc évet nyomtam a Lipótmezőn.

– Pál, zavarsz bennünket – panaszkodott a költő.

– Üljön le Sorsüldözte úr, nem szeretem az álló gibiczet – szólt rá a tudós rekedten.

Sorsüldözte Pál egy széket vonszolt a tudós háta mögé.

– Ne én mellém üljön Sorsüldözte úr úgyis pechben vagyok.

A csendes őrült a költő felé vonszolta a széket.

– Ide se ülj Pál, elrontod a kártyámat.

Sorsüldözte Pál visszavitte a széket a helyére és ott leült és nyujtogatta a nyakát.

– Hallatlan ez a pech, hallatlan – nyögte a tudós és szellemtől, nyomorúságtól, ivástól és kóroktól feldúlt nemes arca vonaglott. Már csak öt aszpirin volt a bankban, a többi a költő előtt fehérlett.

– Kérlek szépen, ha megengeded, inkább én adom a bankot – mondta a költő és a kártyacsomag után nyúlt.

– Jó, nem bánom. – mondta a tudós megtörten – nesze a csomag.

– Uraim, – szólalt meg Sorsüldözte Pál – ma feltaláltam a boldogságot. Hogy lesznek boldogok az emberek…

– Kedves Pál – intette le a költő, – hanyagolj el bennünket.

A tudós nehezen, panaszosan lélegzett. Valamelyik szobában csengett a telefon. A két kártyás gusztált.

– Vigyázni kell minden embernek – mondta Sorsüldözte Pál – csak vigyázni kell. Mindig az utca közepén kell járni.

A segédszerkesztő felrántotta az első szoba ajtaját s messziről üvöltött:

– Telefon! Telefon! Senkise megy a telefonhoz! Meg kell őrülnöm!

– Pál, – mondta a költő csöndesen, – menj a telefonhoz.

Sorsüldözte Pál kiment a telefonhoz.

– Ha mindenki az utca közepén járna, nem lenne baj, – mondta távozóban.

– Kellemetlen pech, kellemetlen, – sírt a tudós. – Az utolsó aszpirinem teszem most. Keverj mégegyszer. Kellemetlen.

A költő a nagy szerencsében lesütötte a szemét. Megint fölkeverte a kártyát. Osztott, gusztáltak.

– Nyolcz, – mondta halkan.

A tudós reszketegen tápászkodott fel a székről. A homlokát kezdte tapogatni.

– Nagyon megfájult a fejem, nagyon, – nyögte, – bocsáss meg, az utolsó tétemet visszakérem, becsületszóra, holnapig.