A kis malter-pavillon lépcsőjén egy görbe, piszkos, borotválatlan egyén állott és fáradtan veregette a lábaszárát egy kurta nádpálcával, amely a jobb kezéből lógott. A pavillon terraszán egy asztalka előtt elszáradt hölgy ült olyan ruhában és olyan frizurával, amilyen a bohócnak szokott lenni, mikor nőnek öltözik. A hölgy az asztalon kikészitett zöld jegycsomó felett könyökölt s a pavillon előtt elvonuló népség után forgatta az egyik szemét. A másik szeme mozdulatlanul meredt előre, mert üvegből volt. A pavillon előtt megállott egy néző. A hölgy a hátába szólott a csunya embernek:
– Mondani.
Az egyén fölemelte a nádpálcát és valami régen és örökre elkopott hangon rá kezdte:
– Hát lehet lehet lehetkérem besétálni itt lesz bemutatva a nagyérdemü közönség előtt Románia Dicsősége Szilvia a tizenkétéves kisleány az ő kétszáznyolcvan font sulyával és a Liliputi Gavallér tiz kilogramm suly és ötven szantimetter magas. A természet ezen két csodája a leghiresebb professzoroktól megvizsgálva még Magyarországon együtt látható nem volt. A tudomány szenzációja, a huszadik század legnagyobb attrakciója, hazánkban még csak egy rövid ideig. Felnőttek, gyermekek, urak és katonák egyaránt csekély tiz fillér. Ezen csekély belépődij lehetővé teszi, hogy ezen természeti attrakciót egy bármely boldog és boldogtalan magának megtekinthesse.
A csunya ember a feje fölé emelte a nádpálcát és megütögette a pavillon homlokára feszitett vásznat. A vászonra egy borzasztó kövér nőt pingáltak, ujjatlan zöld bársony bluzban, mély kivágással és huszáros zsinórzattal és térdig érő barna szoknyában. Testszinü harisnya és magasszáru sárga cipő egészitette ki a kétszáznyolcvan fontos leány toilettejét. Hajába kék szalagot festettek és a homlokára frou-frou-t göndöritettek. A kövér leányka tövében állott egy törpe, olyan ünnepien öltözve mint egy vőlegény. Jobb kezében botocskát fogott, balkezében kis cilinderét tartotta. A kép alá vörös felkiáltójelek között ezt mázolták:!! Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér!!
– Há tlehe tlehe tlehetkérem, – verte a pálcával a csunya ember a szavakat, de ahogy a szép beszédnek vége volt, a hallgatóság tovább vándorolt a vurstli utcáján, maga után huzgálva az üvegszemü hölgy beteg tekintetét. A csunya ember elhallgatott, lehuzott a füle mellől egy eloltott félcigarettet, rágyujtott és leszitta a füstöt a lelke legmélyére.
A kis pavillon belsejében, egy puszta helyiségben az egyik sarkot függönnyel keritették el. A függöny hervadt piros szinü volt, valamikor teleszőtték arany csillagokkal, de a legtöbb csillag már ezüstszinüre kopott, vagy egészen kifoszlott a függönyből. A függöny mögött dobogó volt, a dobogón két szék, az egyiken Románia Dicsősége ült, a másikon Liliputi Gavallér. A függöny mögött sötét volt, Liliputi Gavallér cigarettázott és mikor szivott egyet a cigarettán, olyankor a homályban előragyogott Románia Dicsőségének orra, homloka, meg a kék selyemszalag, amely a hajában uszkált. Liliputi Gavallér halkan, rekedt gyerekhangon beszélt Románia Dicsőségéhez és közbe-közbe nevetett, ami ugy hangzott, mintha valami repedezne. Románia Dicsősége egy darabig hallgatta, azután mély és tompa hangon rátámadt Liliputi Gavallérra:
– Ha nem hagy nekem békét, tisztelt Pintér ur, én holnap kilépek innen. Mit kell nekem itt Önt hallgatni, találok én magamnak bódét, minden ujjamra tizet. Hála istennek, elég bevezetett mutatvány vagyok. Hála istennek.
– Kérem, Teréz kisasszony, ne haragudjon, – ijedt föl a Liliputi Gavallér kis hangja – igazán, kérem…
– Ki haragszik? Én haragszok? Én csak nem hagyom macerálni magamat Öntől. Nem haragszok, csak hagyjon engemet. Hagyjon.
Liliputi Gavallér nem felelt, Románia Dicsősége azonban tovább dörmögött, maga-magának, az egész világnak.
– Én mint az én szerencsétlenségemre lettem Pintér urral összehozva. Ha egy kis szerencsém van, most a Barnummal utazok. Csak egy jobb ügynökhöz kerültem volna. Mint óriás hölgy, a Barnumnál, a nagyvilágon… más életem lenne. A varietéhöz is jöhettem volna. Még jöhetek is, miért ne, az ember betanul valamit mint akrobata, vagy zenésznő, vagy valami. Ha mint fiatal lány több eszem lett volna…
Liliputi Gavallér bágyadtan ketyegett:
– A jobb ügynökök ma már nem dolgoznak ilyen számokkal. Mai világban! Az ember örüljön az egzisztenciának.
Románia Dicsősége méltósága és ábrándjai távolából harangozott:
– Pintér ur mindenesetre örülhet. Itt van egzisztencia és van egy fess hölgy, akire utazhat. Én rám hiába utazik Pintér ur. Csak még egyszer érjen hozzá a térdemhez.
– Én nem utazok kegyedre.
– Nem utazik rám? Mit rágja egész nap a fülemet? Szeretem a hajnalt!
– Én nem utazok kegyedre, Teréz kisasszony.
– Csak ne beszéljen Pintér ur, jobb ha hallgat. Az életemet unom meg Ön mellett. Azt hiszi, hogy megkaphat engemet, ha telebeszéli a fejemet. Mit gondol, Pintér ur, nem vagyok mai gyerek. Huszonöt éves vagyok. Hála istennek.
– Én pedig meglett férfi vagyok, harminckét éves elmultam, én nem beszélek a levegőbe, mint azok a jellemtelen fiatalemberek. Én nem utazok kegyedre.
– Nahát ne is utazzon.
– Én szeretem kegyedet.
Egy kis szünet állott be a társalgásba, a vurstli zaja behallatszott hozzájuk a homályba, a körhinta fájdalmas keringője, a lövöldék puskáinak ugatása, tompa kalapácsütések az erőmérő bódéból, búgó trombiták és lázitó makacs csengők, meg női sikolyok a hajóhintáról, meg a szomszéd kigyóevő-bódé kikiáltójának hangja, aki nagybőgő-tüdejéből egész nap azt hajtotta: Hallja, hallja, hallja… de mindezek a hangok bágyadtan és szinükhagyottan jöttek be hozzájuk, mintha tegnapról hallatszanának.
– Jól nézek ki. Először is kérdés, hogy igazán szeret-e Pintér ur, mert azt is lehet csak ugy mondani. Annyi ezresem legyen. Mér ne mondanák? Nem kerül semmibe. De mondjuk, hogy szeret, akkor is jól nézek ki. Mint magas és molett leány és Pintér ur szeret. Mit, mit, mit… mit képzel Ön? Hol van Pintér ur éntőlem? Csak állitsa magát énmellém. Hogy jövök én az ön brancsához? Ilyen egy szerencsém van nekem. Mit gondol Ön!
– Én szeretem kegyedet.
– Ne mondja nekem eztet Pintér ur. Mit gondol Ön, mit tudja Ön. Én az én igényeimről nem beszélek, mert mit beszéljek én Pintér urnak. Én nem beszélek, mert mindig büszkébb voltam, minthogy panaszkodjak. Mit tudja Ön… látta a csillagot és levorvert itt a karomon? Tudja, ki végett hagytam én magamat tetovirozni? Hallott Ön Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriásról? A cirkusznál dolgozott. Kősót hagyott a fejére tenni és kalapáccsal széttörte a sót. Mindenki jöhetett a publikumból, a legerősebb férfiak jöttek és mindenki törhette a kősót a kalapáccsal, ő térgyepelt és tartotta a kősót a fején a két kezével Ő végette hagytam tetovirozni a karomat. Hogy fáj az, mikor a tűvel szurkálják, csekélység. Ő végette van ott a csillag és levorver. Nyolc éve. Vagy kilenc? Várjon csak… kilenc éve. Nem, nyolc éve most, hogy az ismeretségem volt vele.
– Török artista volt?
– Nyolc éve elmult… Nem török volt, perzsa volt. De német születés. Németül beszéltem vele. Én tudok németül és románul és szerbül. Én nyelveket beszélek. Mit tudja Ön? Adjon egy cigaretlit Pintér ur.
Liliputi Gavallér sóhajtott, benyult a belső zsebébe, kivett egy nagy tárcát, kihuzott belőle egy hosszu fehér cigarettát, felnyujtotta Románia Dicsősége felé. Románia Dicsősége elvette, belefujt a szopókájába és az ajkai közé dugta a rövid kis fehér cigarettet.
– Kérek tüzet is – hajolt le Románia Dicsősége, a felfelé remegő tüzponthoz nyomogatta a fejét, aztán visszaemelkedett a magasba, nagyot lélegzett és a megszivott cigaretta parazsa néhány másodpercre bevilágitotta az álláig emelkedő kebleit, mint a világitó torony lámpása az öblöt. Románia Dicsősége visszaengedte keblét s az orránszáján előfelhőző füst édességébe usztatta szavait:
– Tizenhat éves voltam, ez volt az én boldog időm. Az én szép napjaim… Mit tudja Ön. Nem mondom, tetszett más is, Dzsakszon a svéd cyklop, szintén német születés, az láncot harapott át, bármily vastag láncokat és egy cserkesz műbirkozó, már nem tudom a nevét, mert nagyon nehéz neve volt és az egészben csak két napig udvarolt nekem. Csak azt tudom, hogy német születés volt. Ő kihivta Kara Achmedet az artista ujságban és le akarta győzni. De Kara Achmed nem válaszolt.
Egy kis szaggatott sóhaj hallatszott fel Liliputi Gavallérból és amikor a sóhajnak vége volt, egy igen gyönge suttogás: istenem!
– Ezek mind a kettő nős emberek voltak, én aztat tudtam és épp azért vigyáztam a szivemre. És ha viszonyom volt is, de legalább szívfájdalmat nem csináltam magamnak. Hála istennek. Ezek most hol müködnek, tudom én? Bánom én? Nem is gondolok rájuk. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik. Az egyik városból megy a másikba, az egyik országból a másikba, az egész nagyvilágba utazik a Barnummal, saját vonaton utaznak, én láttam a vonatot, legalább egy háromszáz vagon. És Ajrópából mennek Amérikába, saját hajón és a hajón viszik a vonatot is Ajrópából Amérikába. Az egy élet. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás kilenc évvel ezelőtt azt mondta nekem: Ich liebe dich, mein Schätzchen. Nyolc éve. Egész bolond volt belém. Látni kelletett volna engem akkor. A mai sulyom már megvolt és dacára annak ugy néztem ki, mint egy gyerek. Csekélység. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik… mit tudja Ön…
Kivül, a függöny előtt topogások hallatszottak, néhány pár láb sétált be a helyiségbe, a csunya ember hangja vezette őket:
– Tessék, tessék előre, tessék kérem!
Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér fölkeltek a székről, leejtették a cigarettet és rátapostak. Előre léptek, szorosan a függöny mögé, Liliputi Gavallér előhuzgálta apró kaucsuk manzsettáit, Románia Dicsősége körültapogatta a frizuráját és lefeszitette a bluzát, mialatt unottan dohogta: