A korzó hirtelen széjjelment. Van egy pillanat, a melyben megrezzen, haboz s rendetlen lesz a szórakozottan és szabályosan szembe folydogáló sétálás estefelé a téglaélével kövezett piactéren. Mint az andalodott körséta a négyes előtt föleszmél, megáll és elfogy, mikor a banda rázendit a Faust-keringőre. A korzó is mintha egy jelre, összebeszélésben oszlana el. A Körner-féle modern üzlet redőnye lezördül. Egy kölyök a pesti lapot kiabálja a járdán. Két zsandár lép el a templom előtt leszegett fejjel, zöld tollaik nem mocczannak, csizmájuk csupa por, a tanyák felől érkeznek. A mészáros vérfoltos fehér kötényben kijön a székből, leakasztja az ajtókról a felfeszitett nyuzott bárányt, szikkadt ökörcombot, becipeli. A kofák fölkerekednek a kis székről, berakodnak a bódékba. A piactér sarkában a depó előtt a kihordott székeken telepedik a regálebérlő családostul. A regálebérlő hajadonfővel van, német lapot tart az arca elé, sárga koponyájából látszik egy karéj a lap fölött, egyik lábát a másikon áttette, a bő nadrágszár felhuzódott és a cugos cipő strupnija kicsüng és a fuszeklira göngyölt és elkötözött alsónadrág fehérlik és gyolcs madzagjának lelóg a vége. A regálebérlőné egy többszörösen felfuvalkodott nagy massza asszony, olyan mintha csupa ballonok ragadtak volna össze s egyik sem akarna engedni a maga gömbölyüségéből és terjedelméből. A kékpettyes fehér ruhába takart ballonok fölött ül a regálebérlőné feje, duzzadt, sötét kis gömb, a szája gépies szünetek között ki-kinyilik, s a fej hátra-hátrarándul, a ballonokba szükséges levegőt kapkodja befele. Szemei összehuzódva messziről nézik a sétáló, meg-megálló és elvonuló intelligenciát. Micsoda gondolatok bugyborékolhatnak a pici fekete konty alatt az óriási nehéz bálvány fejében? Talán bokátlan lábai alá szeretné taposni az egész világot? Vagy az a homályos lusta gond szunyókál csak a fejében, hogy hogy áll fel megint a székről, mikor becsukják a depót. A székből, akin ül, nem látszik ki semmi. A patikussegéd kiállott a lépcsőre cigarettázni. Feje fölött az alkonyattól borult nagy arany betük: A Reményhez. Az alkonyatnak ünnepélyes, édes és szomoru világossága mindenen mosolyog és mindent ugy elpingál, az ablakok fényét, a sárga és barna házfalakat és az uj cseréptetőket és a sápadt bádogtetőket és a fiatalemberek vöröses köznapi ruháit és egy árva lila szoknyát és a gömbákácokat a járda szélén és magát a levegőt is olyan nagyon átlátszóvá, olyan rendkivülivé teszi, mintha valami észrevehetetlen arany világitana benne. A korzó egyszer csak eltünt. A karonfogva sétáló fiatal házasok, a városi urak, a bank fiataljai, a biróság nőtlenjei, a kisasszonyok, a diákok és felsőslányok és mamák és idős urak, mind az egész, a közönség, a társadalom, a világ, a mely tegnap is idekinn volt és holnap is kijön. És ugyanazok ugyanazokat nézik és a fellegeket nem nézik és ugyanazok ugyanazoknak köszöngetnek és másnak nem köszönnek és ugyanazok ugyanazokkal diskurálnak, egyformán, ugyanazt és mást nem mondanak és mindig ugyanazt gondolják és mást nem gondolnak és mindig ugyanazt akarják és mást nem akarnak és nem változtatnak semmit, csak a napok neveit és a naptár dátumait napról-napra és különösebbet nem tesznek és nem tehetnek. Mindenki hazament. A boltosok zárnak sorba. Ebadta, a bolond cigány kemény kalapban és kivasalt hosszu lábravalóban előtétováz bagót keresni. Az úri kaszinó udvaráról az utolsó kugligolyó fáradt dongása hallik, elmulik. Mintha egy hosszu ásitás menne végig a háztetőkön, á-á-á. A toronyban a nyolcat harangozzák. Este van.
A korzón egy szál fiatalember maradt. Vagy talán csak most jött elő, mikor a többiek elmentek. Nagy sovány alak, sötétkék öltönyben, fehér nyakkendője van, kemény kalapján vastag gyászszalag tapad. Megáll a korzó szélén, szórakozott botja egy pár kört csinál a levegőben. A balkezében sárga szarvasbőrkeztyüt tart, a keztyü lapos ujjai szépen összeállanak. Talán egyszer se huzta még fel a keztyüjét. Visszasétál lassan, megint elősétál, állva marad, elfordul, lassan bemegy a templomkertbe. A templomkert körül van vasrácscsal. A vasrácson belül törpe ákác végig, az ákácok előtt keskeny ut vándorol körbe, az uton belül orgonafák, jázminbokrok sürün. A templomkertnek beljebb is van a templom körül sétáló utja, szép piros téglaút, alacsony tujával és szende virágágyakkal szegve. Azt használják az átjáró népek és vasárnap délután ott üldögélnek a padokon és ott passzióznak. Ezen a külső, homályos szük uton nappal se jár senki, legfeljebb elszánt kis fiuk hatolnak be néha ide a sürün keresztül verébfészket nyomozni, orgonát csenni, sipolni való ákáclevelet tépni és ákácmagokkal teli kemény zöld tobozt gyüjteni, hogy ezzel aztán mit csinálnak, fájdalom, már elfelejtettem.
A hosszu fiatalember besétál a temlomkertbe. Egy sárgaruhás és sárga keménykalapos, fáradt arcu és dülledt szemü ur lépked szembe vele erős kopogásokkal. A botja koppan olyan nagyokat, a mely az ur előtt jön a jobbkeze alatt, kemény meggyfabot, a jobbkéz zsarnokian szorongatja görbe fogóját, s a bot egyforma nagyokat ugrik előre és jól megkapaszkodik a kövön. Mintha a botba ment volna az úrnak minden akarata és minden élete. A két láb habozva és rezegve emelkedik és tapogatózik a bot után, mintha minden lépésnél a vizbe akarnának lépni. A hosszu fiatalember kitér és nagyot köszön, vizszintesen tartván ki a kalapját. A bot megáll a sárga ur előtt, az ur felnéz és olyan mereven tartja magát, mintha gőgje nem ismerne határt.
– Szervusz. Hova hova?
– Sétálok kérném.
– Sétálok. Én is sétálok. Tudja Elemér öcsém, hogy nekem tábeszem van? Ugy-e Elemér?
– Elemér, igen kérném.
– Tábesz. Tábesz dorzalisz. Tudja öcsém, mi az?
– Óh dehogy kérném, nem ugy néz ki a főjegyző ur.
– Ez tábesz dorzalisz. Öcsém engemet nem ismer. Nyolc éve járok már én igy. Nyolcadik éve. Tábeszem van. Szervusz.
– Ajállom magam aláztos szolgája.
A hosszu fiatal ember bókolt, föltette a kalapját, a meggyfabot elkopogott a sárga urral.
A hosszu fiatal ember a templom háta mögé sétál, begázol a homályos hátsó ösvényre, ott jár egy darabig, azután leereszkedik egy fakó lócára, mely az ákácbokrok alá huzódott.
A mellénye felső zsebéből egy Hölgy-cigarettet huz föl, beléfú a szopókába, két ujjával lassan végigmángorolja a cigarett testét, az előcsúszott dohányt a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával lecsipi, széjjelmorzsolja s lehinti. Rágyujt. Az első füstöt vademberi áhitattal és ijedelemmel szijja be, hangot adnak ajkai: ppáh és hosszan fujja ki magából a füstöt, egy halvány fütytyel: fhüüü. Előrehajlik és a pálcájával enyhén ütögeti a földet. Beesteledik. A kerek ezüst hold egy gyémánt csillaggal az égen van. A fiatal ember pálcája és a pálca árnyéka egyforma tempóban ütődik össze a pad előtt és ugyanazt a hegyesszöget alkotják ujra és ujra és ujra. Végre megnyugszik a pálca vége a földön s ugy marad ott, mintha elgondolkozna. A piactéren elkopog egy pár csizma. Azután csend van. Mintha hirtelen mindenki elköltözött volna a városból. A fiatal ember fütyörészni kezd. Semmit se fütyöl, csak fütyöl. A mit fütyöl, nem zenei, de zene, kezdődik mint a szórakozott halk cifrázás, a mit a cigány csinál gyantázás után és folyik magától, össze-vissza, van benne motivum gyermekdalból, sebes csárdásból, hallgató nótából, keringőből, kupléból, operettből és operából. Operából, a mit tán nem is hallott soha, a ki fütyörészi, képzeletnek és titokzatos fájdalomnak operájából, öntudatlan hangjegyekkel. A fiatal ember elhajitja a cigarettet és fütyörész és fütyörész. Köröskörül az elsötétedett levelek tartják magukat és hallgatják. A fiatal ember elhagyja és megint kezdi. Egy sötét kalitba zárt, megfoghatatlan madár fütyörész itten a kis ákácok, orgonák, jázminok közt a templomkertben: a lélek.
Egyszer csak a szomszédban valahol egy kiskapu nyikkan. És óvatos kicsi csúszások sietnek kinn, a kövezeten hátrafelé, a templom háta mögé. És mintha szél jönne, suhan a bokrok közt a lóca felé valaki. Egy kapkodó, sötét-piros nagykendő és világitó fehér ruha. A lócára esik.
– Itt vagyok. – És sebesen lélegzik.
– Kisztihand.
– Ugy dobog a szívem. Mama még fenn van. Mért szöktem megint ki. Félek. Hfff. Fázom.
– Huzza össze ezt a kendőt. Hárászkendőben kell jönni? Mit ér ez? Felvehette volna azt a kabátkát.
– Semmit. Nem is fázom. Forróságom van. Mit fütyörészett itt megint? Én nem akartam többet kijönni. Mit ül ide. Utoljára jöttem ki. Azt akarja, hogy megháborodjak? Mióta van itt?
– Nyolc óra óta. Én nem híttam magát.
– Pszsz… nem jön valaki?
– Nem.
– Egyszer megjárom. Óh Jézus. Nem szabad ezt. Téboly. Mit vacsorált?
– Miért kérdi?
– Nem tudom, csak. A kisbikában vacsorált?
– Nem. Sehol. Nem szoktam vacsorálni. Vacsorával együtt nem tudom beosztani magamnak. Nem is érdekel a vacsora. Máskor ne kérdezze.
– Oh ez az élet. Mikor véglegesítik?
– Nem érdekel. El akarok menni innen. Nem birom ezt a rongy várost. Nem tudok egy emberrel beszélni. Nem birom itt ki.
– Kócs Janival összebarátkoztak.
– Á. Egypárszor billiárdoztam vele.
– Harmatos ez a pad. Hüh, hüh. Nézze a lehelletem. Pedig forróságom van. Orbán jön most?
– A mult héten volt Orbán.
– Jézus! Ne fogja meg a kezemet. Nem állom ki. Ne nyuljon hozzám egy ujjal se. Egész nap sirtam.
– Nem adom. Itt van. Jó, ereszsze el. Ereszsze el, ugy. Hüvös a keze. Mit akar tőlem? Mit akar? Hisz ez téboly. Ha mama keresne. Jaj. Megmondom a gyümölcsösbe járkáltam. Mindig fáj a fejem. Nem is igaz, ennyit se mondanék. Kiabálnék: ölj meg, a templomkertben voltam gavallérral, öljetek meg!
– Pszsz…
– Én nem is ismerem magát. Kócs Jani bemutatja, avval én még nem ismerem.
– Én nem kértem, hogy bemutasson. Én se ismerem magamat. Idejövök Debreczenből, mit akarok itt, nem akarok itt élni. Piroska…
– Mit akar a nevemmel.
– Semmit.
– Őrült vagyok én. Megháborodok otthon, szent hogy megháborodok. Reggel surolták a nagy szobát. Nem birtam hallgatni. Elkezdtem sikótozni. Rámjött. Beszaladtam a hálóba, bevágtam az ajtót, lecsaptam magam a kanapéra, sirtam mint az eszeveszett. Mama nem is mer már hozzám szólni. Beraktam a spalétákat, otthagyott. Délután zongorázni akartam, felnyitom a zongorát, egy percig játszottam, nem tudom mi lelhetett, azt hittem szétszakad a szivem, elkezdtem ököllel verni a zongorát, mig csupa veres nem lett az öklöm. Most is fáj. Leestem a pádimentomra, ugy sirtam. Belevertem a fejem a zongora lábába, akarattal. Fel is dagadt. Itt ni. Késsel nyomkodtam a hajam közt. Egy kicsit lelappadt. Fogja meg.
A fiatal ember odahajolt, a hüvelykujjával tapogatta a daganatot. A hold rezdülve s rezdülve ment feljebb az égen és lelocsolta őket mosolyával. Olyan világosságot csinált a hold, hogy a lány felijedt.
– Jézus, ni a hold. Imádom, de sokszor reszketek is tőle. Azt hiszem az én arcom lesz ilyen, ha meghalok. Mondja hisz a másvilágban?
– Nem érdekel. Milyen nagy a haja. Olyan fekete, nem tudom, mint az álom.
– Én rajongok a halálért. Nincs egyebem, mint a halál. Én sokáig az életért rajongtam. Most is rajongok érte. Mondja, mért nincs boldogság! Boldogság, ahhh!
– Ne olyan hangosan.
– Nem bánom, fogjanak meg. Mondja, mit gondol felőlem? Mit akar velem? Rosszat akar velem? Nem fog bántani! Engem soha senkise bánthat! Ez téboly! Jaj megyek már!
A lány felugrott, a könnyü piros nagykendő körbe lebbent a dereka körül. A fiatal ember megkapta a kezét.
– Üljön vissza. Maradjon itt még.
– Szoritja a kezem. Hagyja el. Mi lesz velünk. Hadd megyek.
– Üljön vissza.
A fiatalember huzta a kezét, a lány leült.
– Milyen csend van itt. Nézze ezt a templomablakot. Be van drótozva. Milyen sötét. Mindig ugy félek ránézni. Be merne menni most a templomba?
– Jézus! Maga is őrült. Mért nem akar társaságba járni?
– Én, itt? Miféle társaságba? Lenézem az egészet.
– Maga nagyravágyó.
– Nagyravágyó vagyok. Mindig az voltam. Nekem nem imponál semmi ezek közt az emberek közt. Nekem Debreczenben sem imponál semmi. Én nem tudok meglenni semmi pályán. Én virtuóz akarok lenni. Nekem az imponál.
– Mit akar, miféle virtuóz?
– Nem tudom, nem tudok semmit. Vadember vagyok. Vadállat. Kártyás tudnék lenni Monte-carlóban. Kém. Nagystilü szélhámos. Soffőr egy nagy udvarnál. Egy királyi soffőr. Én tudok autót vezetni, kinek van itt automobilja, ezen a rongy helyen! Pilóta is lennék, de azok szegények. Koldusok. Az nem élet.
– Nem élet, ez itt nem élet. Mit várhatok itt, mit álmodhatok én itt? Csak otthon lenni akár a cseléd. Hát hol az élet, a multkor kinn voltunk a szőlőben, nekiszaladtam az országutnak, szaladtam messzire, messzire, összerogytam. Milyeneket mondok el magának, téboly. Mert maga nem idevaló. Elmegy. Jaj, ezek a jázminok Tavaly is igy teli volt vele a templomkert.
– Nehéz szaga van. Szereti?
– Rajongok a virágokért. Bolondja vagyok! Sokszor nekik esem, csókolom, csókolom. Az orgonába bele lehet temetni az arcát az embernek. Olyan jó hüvös és csendes, majd elalszom benne. Sok szegfüt is olyan jó csókolni együtt. A rózsáért megőrülök. A rózsa visszaadja a csókot. A fehér rózsákat agyoncsókolom. Sokszor megutálom őket, émelyedek, megfogom, széttépem, összemorzsolom, kihajigálom az ablakon. Gyülölöm. Nem állom ezt a jázmint. Elájulok, jaaaj.
A lány behunyta a szemét, hátratette a fejét. A fiatal ember közelébb csúszott, a lány nyaka alá támasztotta a jobbkarját és fölemelkedett és árnyéka utána hajlott a pad előtt a világos földön. A pálcája lecsúszott az öléből és egyet koppant. A jázminok véges-végig sürün és moccanás nélkül fehérlettek és álmukban engedték illatukat. A toronyban odafenn egy nagyot vert a toronyóra.
– Jézus, mi az! – A lány mélyről és gyengén sikoltott, felugrott, a sötét templomablakra nézett és alig hallotta maga is, amit mondott:
– Megölöm magam.
Azzal suhant visszafelé és eltünt a bokrok közt, mint valami eltévedő pillangó. A toronyóra kondult odafenn egymás után, egyformán, mélyen és hatalmasan és egyik kondulás visszhangot adott a másiknak.