Milyen tisztán emlékszem minden házra, minden eperfára, minden galambdúcra, minden szalmakazalra abból a kis városból, a melyikben gyermekkorom könnyü évei elforogtak… hogy látom minden ember arcát, a kit akkor ismertem és hogy hallok minden hangot, a mely akkor a fülemet látogatta. Egy feketeszűrös alak támolyog elő emlékezetem nyüzsgő piacáról, rekedten kurjant egy régi hang:

– Ééén vagyok Szoboszlai Gábor!

Jön közelébb, de nem egyenesen előre, hanem jobbra botlik egyet, balra tántorodik, azután a feje előre esik, és kettőt-hármat előre bukdácsol, mintha el akarna esni, azután megáll, oldalt dül, a plebános kertjének kőfalához dörzsöli magát, újra a járda közepén botorkál, a szűre oldala sárga lett a kőfaltól, megáll, topog egy helyben, mert különben az árokba fordulna. Föltartja a fejét, körülnéz, a jobbkarját felemeli s a mutató ujjával megfenyegeti az utcát, mialatt a fekete szűr nyomorék lapos ujja le s föl hintál:

– Én vagyok Szoboszlai Gáboor! É-é-én vagyok…

Közelébb csetlik-botlik a szabálytalan terméskőből csinált járdán, a csizma orra bele-beleakad a kövek élébe. A csizmáinak az a szürkétlen szürke szine van, mint a régi száraz sárnak, kiette a bőrt a sár, a mi rátapadt, mióta a csizma a vásáros csizmadia sátrából a Szoboszlai Gábor lábára került. A csizma szára puha, mint a rongy, a csizmaszár széle huszáros vágásu, de elől legyürődött már a huszáros rész, ugy csüng le, mint a kutya füle. A magyar nadrág is csupa gyürődés, csupa ránc, a nadrágszára vékony, hát még a lábaszára milyen vékony lehet a hosszu részeg embernek. Olyan a lábaszára a csizmában, mint a mozsárütő a mozsárban. A szűr baloldalán bőrtarisznya csüng, az is sáros és egész lapos, nincs abban semmise. A szűrt a nyakánál elől bőrcsatt fogja össze, különben már régen elmaradt volna a szűr a gazdájától. Itt áll, vagyis tántorog már előttem Szoboszlai Gábor, látom a képét, ezt az aszalt, szürke, hustalan paraszt arcot, fakó bajuszával, a melynek éles, hosszu szálai össze-vissza állanak, mint a porban eltaposott buzakalászé. Az orrán van valami szin, de nehezen lehetne eldönteni, hogy kék-e vagy vörös. Rám néz, két kis kékes szeme van, a két kicsi kék szem fuldoklik a könnyes szemfehérjében, és ugy néz, mintha semmit se látna. Mintha haldokló meredne rám, vagy egy szerelmes nyitotta volna föl a szemét egy csók mélységes kábulata után…

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor! É-é-én…

Szembemegy a járdán vele egy rendes járásu ember, hosszu botját maga előtt jártatva. Kikerüli, elhagyja. Szoboszlai Gábor megfordul, utána topog s emelgeti a fejét:

– Ni, testvír… hé… ni…

Visszafordul, motyog, indul, valami nótát kezd ríni magában, a melynek se szövege, se dallama nincsen. Ez a nóta vonszolja végig az utcán, a sarkon elvész, a piac felől hallik gyenge kukorékolása:

– É-é-é-n vagyok…

Néha éjszaka álmomból ébresztett föl ez a részeg hang, a mely a sötét utcán végig panaszkodott:

– Én vagyok Szoboszlai Gábor!

– Vuh! Vuh! Vuh! – a kutyák a keritéshez rohantak s végigugatták Szoboszlai Gábort, a ki hazafelé dülöngőzött a Kontyos kocsmából.

Lókupec volt Szoboszlai Gábor. Egyszer a nagyvásárban őgyelegvén, a muzsikáló lacikonyha mögött láttam, a hogy alkudozik egy emberrel, a ki egy kopott szörü, sebzett oldalu, vén, sovány paraszt-lovat tartott kötőféken. Sok-sok ló volt ott a korláttal bekeritett gyepen, meg szekerek, meg oláhcigányok, és két zsandár sétált a nép közt, ragyogó kakastollával s fénylő szuronyával. Szoboszlai Gábor csizmaszárában ostor volt, a balkezével fogta a ló gazdájának a jobbkezét, s a maga jobbkezét magasra tartotta a levegőben. A szemével a másik ember tenyerébe célzott:

– Harmincöt pengő a csikó!

A másik ember lenézett a tenyerébe és csak csóválta a fejét.

– Magyar ember vagy ugyina?

A másik ember engedelmesen bólintott.

– Magyar ember vagy testvir. Jó magyar ember vagy. Harmincöt pengő lesz a csikó.

A feje le-lebukott, a két csizma lassu csárdást járt a szür alatt. A jobbkeze le-le akart csapni, de a féluton mindig megállott. Dadogva rimánkodott tovább:

– Igaz magyar ember vagy tesvír, hogy az én istenem áldjon meg. Áldjon meg az a jó isten testvír. Az isten is áldjon meg. Áldjon meg az isten. Mind a két kezivel, testvír. Az áldjon meg, az én jó istenem áldjon meg tesvír.

Egyszer csak belecsapott a másik ember markába, sokáig rángatták egymás jobbkezét, Szoboszlai Gábor nekidült a másik ember vállának, átölelte a nyakát, hurcolta befelé a homályos lacikonyhába, a melynek mélyén három vályogvető cigány muzsikált. A piros kolbász zsirjának sistergése, a cigányok cini-cinije, az emberek gajdolása, az asszonyok nyelvelése fölött szállott kifelé a vásárba a paraszt kupec részeg rívása:

– É-hé-hé-n vagyok Szoboszlai Gábor!

Egy fényes tavaszi délben, a boldog harangszó alatt a piacon láttam végigmenni Szoboszlai Gábort. Nem ment, cipelték kétfelől, egy kis összement öreg asszony, meg egy nyurga, görbehátu, csámpás legény. Aznap sorozás volt a városházán. A piac teli volt ünneplőruhás legényekkel, sok legénynek a bokrétája mellett összehajtott cédula volt a kalapja pántlikájába dugva, ezek egymás vállára tett kézzel dalolva sétálgattak a városháza előtt. Szoboszlai Gábor kalapja az orrára volt huzva, a karját markoló legényt ölelgette csókolgatta, s a hangja panaszosan acsarkodott a piacon végig:

– Nem kellettél a császárnak… az én gyönyörü fiam… nem kell a császárnak… ilyen gyönyörü fattyu… te gyönyörü fiam… jaj, jaj, jaj… mér nem kell a császárnak… hej!… hun az a császár…

Fölemelte az öklét, megfenyegette a tornyot, megállott s előre bukott a földre. A kis öreg asszony, meg a csámpás legény felemelték, hurcolták tovább.

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor… te császár… hun veszel ilyen katonát te császár… hallod… éh-éh-én vagyok…