Egy leány ült a pult mögött a trafikban egyedűl, a jobb karján könyökölt, fejét a jobb kezébe hajtotta s a bal kezében ceruzát tartott s dobolt vele halk és szórakozott zörejjel az Egyetemes Regénytárnak egy kopott piros könyvén. A leány egy dallamot dudolgatott, vagy inkább tépkedett és huzgált ajkain, a merengés kihagyó, halk, szinte idegen hangján. Annak a román dalnak a dallamát, a melyiknek Styij-tu a címe s a melyet mindenki tud, a ki vidéken élte fiatal korát.

A leány szemei a trafik ajtajának üvegét nézték változatlan tekintettel, az üveges ajtón át nézték az utca másik oldalán a kőfalkeritést, vagy a kerités fölött egy boglya hamuszin csúcsát, vagy a boglyán is tul néztek, az eget nézték, amely a kertek alatt kezdődik a városon tul. A leány feje fölött a fekete keretes fehér tányér, a legegyszerübb falióra, erőszakos ketyegéssel iparkodott a némán múló örökkévalóság nyomába.

A trafik szük és tarka kis üzlet volt, a cigarette-, szivar- és dohányfajtákon kivül, a melyek a leány mögött a fali fiókokban és a pulton várakoztak, ujságot is árultak a trafikban, meg cigarette-hüvelyt is, meg anzikszkártyát, meg levélpapirt, tollat és plajbászt. A fiókokon túl, a pult mögött pedig stelázsi állott, a melynek deszkafokait piros meg kék papircsipkézet takarta, s a stelázsi deszkáin olcsó s régies bazári portéka cifrálkodott, szerényen öltöztetett apró viaszbabák és pucér porcellánbabák, egy pár áttetsző kék és lilaszinü virágváza, bordó és sötétkék bársony tűtartó párnácskák és székecskék apró csigákkal körülrakottan, virágos és betüs ivópoharak, egy-két pupos mellü paprikajancsi, akik hanyatt feküdtek és dermedten tartották föl fáradt szinü pici réztányérjaikat, azután noteszek és dagadt fedelü rikitó bársony emlékalbumok, szájharmonikák és még babának való csörgők és ólomfütyülők és nikkelből való óraláncok és fekete órazsinórok csüngtek a stelázsi oldalán, a tetején meg sürü spárgázással megfojtott nyaku befőttes üvegek szorongatták zsufolt és alvadt sötét édességüket. Az üvegajtóra füzött madzagon három-négy fonott fejü poroló pálca lógott, a sarokban meg játékostorok és nádpálcák bujtak össze. A pulton még egy kevés diszholmi ragyogott, ezüstöt és aranyat utánzó cigarettetárcák, néhány kiszinezett portemonnaie, s levélnyomó üvegtéglácskák, a melyeknek alján Trencsénteplic, Bártfa, Karlsbad és Herkulesfürdő boldog látképei vidultak. Ezek voltak azok a cikkek a M. Kir. Dohányjövedék közönséges termékein kivül, amelyekkel összeadták napjaikat a leány és a mama, kik ebből a kis boltból éltek a nagy vidéki város egy kieső utcájában.

A mama a hervadt firhang mögött élt, a mely a trafiknak hátra, a lakásba nyiló ajtaja felett hullott le s pártolt kétfelé. Ritkán volt rá szükség, hogy a mama széjjelzavarja a nyugodt függönyt és kijöjjön az üzletbe kiszolgálni. Este szokott csak kiülni a pult mögé vagy egy órát és adogatni ezt azt a vevőknek, ha ketten-hárman voltak egyszerre. Olykor zárásig elült, föltette nikkelfoglalatu cvikkerét és elolvasta az ujságot. Ilyenkor a leány bement megenni a vacsoráját. A mama egyszinü barna ruhájában jelent meg mindennap és fukar sötét haján ugyanebből az öreg barna szinből való csipkefejdiszt hordott, valami apró bokaformát. Nappal a mama hátul tartózkodott, a konyhában délelőtt és délután a homályos szobában, amelynek két kis ablaka magas könyöklő-párnákkal és virágos cserepekkel tömte el magát a kietlen udvar világossága elől. A mama lámpagyujtásig ült egy helyben az asztal előtt a viaszkos vászondiványon és harisnyát kötött, vagy órákhosszáig keverte és rakosgatta az asztalon régimódi kártyáit, a melyekre vőfély, zsivány, postás, gavallér, menyasszony, hitves, utazó, égő ház, hajó, liget, ravatal, sirkert, özvegy s más minden voltak kipingálva. A mama néha a függönyre nézett a kártyákból és hangosan szólt:

– Nelli.

– Tessék.

– Mit csinálsz.

– Semmit.

Semmit. Nézett kifelé. Elment az utcán egy vén paraszt, öreg asszony, nyütt polgár, gyermek, egy-egy szekér, a lovat asszony hajtotta, vagy kisfiu, rájuk tette tekintetét és visszavette és nézett tovább a távol semmibe. Bejöttek.

– Két rövid szivart.

– Két rövid szivart.

– Meg egy pakli gyufát.

– Gyufát.

Mig adta a szivart, gyufát, mig fizettek, mig visszaadott, lenézett, félt a szemét mutatni, mindenki meglátja mi van benne. Elmentek. Állva maradt, elfeledkezett, egy pár lépést járt a pult mögött, a stelázsi elé állt, sóhajával megfujt egy poros poharat, vázát, föl is vette, visszatette. Azután hozzányult egy egy tárgyhoz a stelázsin, amelyekkel nem akart semmit. Lenyomta egy paprikajancsi hegyes mellét ugy, hogy a cintányérok majdnem összeértek, fölemelte és megforgatta a babákat, megrázta egy kicsit a csörgőt, megsimogatta az emlékalbumok borzadó bársonyát, és végighuzta ujjait a csüngő óraláncokon, minden kis cikket elnézett és mindhez gondolt valamit. Azután lekönyökölt a pultra és a levélnyomókat kezdte bámulni, egyiket a másik után. Sokáig nézte Herkulesfürdő zöld lombozatait és piros villatornyait és Karlsbad négyemeletes hôteljeit, a melyeknek sürü ablakaiba picike gyöngyházlapokat raktak be, imitálni a visszaverődő napfényt. Nelli ajkai megint nyiltak maguktól, csak annyira, hogy dudolásának halk hosszu szavai kilehellődjenek:

Aztán csak a melódia merengett elő ajkán, a szavak benmaradtak:

Visszaült a székbe, könyökölt és megint kifelé nézett. A keze beleakadt a zöld email négylevelü lóherébe, amely cérnaszerü ezüst láncon csüngött a nyakán. Az email alja arany volt, de a hol kopott volt, ott ezüst volt. Ezt az ékszert, a zöld email lóherét, nem igen látni már városon, hogy a polgári osztály női viselnék. Éppen ugy kiment a divatból, mint azok a piros kis patkók, a melyeket a mult évtizedben a fiatal urak a nyakkendőjükbe szúrtak volt. A dal hirtelen föllélegzett a leány ajkain:

A dal is ugy kivánta, hogy az o-t elnyujtsa, de különben is jól esett neki, mert erdélyi volt, s Erdélyben ugy elhuzzák a rövid o betüt némely szónál, és a boldogságot is ugy ejtik: bóldogság.

Megint kezdte és megint és megint, mintha csak egy-egy sóhajt engedne elő, melynek szövege és zenéje van:

A hová nézett, ott ég látszott és az égen felhőzetek terjengtek, fényből való tajtékok, árnyakból emelkedett pagodák, fodrok és bodrok és halovány, mozdulatlan füstök, amelyek mégis csak mentek és tüntek, mert egyszer csak nem voltak ott. Nelli a felhőket nézte és azalatt zavaros benyomásai támadtak az élet felől. Minden igy jön és elmulik, gondolta. Mint a felhők, gondolta, mint a felhők és ezt a pár szót elismételgette a fejében. Mint a felhők… Eszébe jutottak versek, amelyekben felhőkről szó volt, Petőfiből, Reviczkyből és ifj. Kovács Bélából, akinek a bekötött költeményeit egyszer tévedésből kivette a kölcsönkönyvtárból, de ha már kikapta, hát átolvasta a költeményeket és mindjárt elfelejtette. Nem is hallott se azelőtt, se azóta ilyen nevü költőről és most csodálkozott rajta, hogy az is irt verseket, mint Petőfi, vagy akármelyik nagy költő, s az ifj. Kovács Béla versei is könyvben vannak és a könyv megvan a kölcsönkönyvtárban és bizonyosan a katalógusban is szerepel egy szám mellett. Én is le tudnék ugy néha irni egyet-mást, gondolta aztán, az életemet szeretném leirni, de az nem olyan, hogy érdekelhetne valakit, hanem ehelyett én is irhatnék a felhőkről. De tényleg mit irnék? Próbált emlékezni arra, mit irtak a költők a felhőkről, de semmi sem jutott eszébe. Aztán az ősz jutott eszébe, hogy arról is szeretne irni valamit, a virágokról, amelyek semmi feltünést nem csinálnak, mikor rózsaszinekben összezsugorodva és aszottan lehullanak a virágágyra és a levelekről, amelyek a szélben az ágakról elröpülnek és a sétautra szemetelnek.

Eszébe jutott hirtelen, hogy az a dal, amelyet dudolni szokott, román dal és elcsodálkozott rajta, hogy a román népnek vagy nemzetnek egy dala hogy megfelel az ő hangulatának, pedig ő magyar lány. A zene a fontos, magyarázta magában. De a zene is román. A románokról kezdett képzelődni, akik közül ez a szép darab átjött Magyarországba és olyan népszerü lett. Ellenszenvet és félelmet érzett a románok iránt, csak azt tudta, hogy azok a szép Erdélyt akarják elvenni és csupa nagyhaju, szőrös, bocskoros embereket látott, akik emelt baltával és vicsoritó fogakkal rohannak a székely házak ellen.

Aztán a németekre fordult gondolata s eszébe jutott a Wacht am Rhein, amit egyszer az átvonuló német katonaságtól hallott. A német katonákért rajongott, mig elvonultak s énekeltek, de mikor eltüntek, csak nagy csizmáikra, durva vászonnal behuzott hegyes sisakjukra s kemény hangjukra gondolt és félni kezdett tőlük. Orosz foglyokat is hallott énekelni, kik az állomás mellett a töltésen dolgoztak, akkor véletlenül kinn sétált a mezőn. Megállott hallgatni az oroszok dalát, de egy hangot se tudott belőle akkor se megjegyezni, az egész dalra csak ugy emlékezett, mint valami hangtalan csókacsapatra, mely száll a levegőben és elenyészik.

Nagyot sóhajtott, olyat, amely oly nehezen indul a mellből, és ugy érzik, hogy nem is egy sóhaj, hanem több egyszerre, mintha rég esedékes, ottfelejtett sóhajok kapaszkodnának bele a lélegzetbe, mint egy lebocsájtott kötélhágcsóba, s együtt iparkodnának feljutni a levegőre.

A halkan huzott szó megakadt a leány száján, a szemét elkapta az ajtóról és valami hirdetményre meredt, a mely a pulttal szembe a falra volt apró szögekkel szegezve. Egy fiatalember volt az eszében, a ki sokat ült itt náluk esténként, mikor lejött Pestről az ügyvédi vizsgát letenni. Itt lakott az utcában, egész nap tanult, nem igen érintkezett senkivel csak a trafikba szokott be. Eleinte bemutatkozás nélkül maradt benn diskurálni egy-két percig ő vele, később bemutatkozott neki is, a mamának is, s vacsora után rendesen benézett, széket hoztak neki és üldögélt egy félóráig, egy óráig, kettőig is. Két hónapig volt idelenn. Hirtelen be kellett neki vonulni. Aztán irt a harctérről egy rózsaszin kártyát. Azután érdekes leveleket irt és kedveseket. Vagy egy hónapig. Azután egy-két tábori lapot irt csak, azokon is három-négy sort és abban is semmit sem. Azután nem akart több kártya jönni. Amennyit küldött leveleket és kártyákat, a leány eltette, ott őrzi a trumeau fiókjában. Neki is marad emléke a nagy időkből, neki is van valami összeköttetése a világtörténelemmel. Már egy éve elmult, hogy utoljára írt. Most már ki van zárva, hogy az életben még egyszer jelentkezzen. Mikor bevonult tartalékos hadapród volt. Azóta hadnagy, talán főhadnagy is lett, hisz annyian főhadnagyok most, akik tavaly nyáron még hivatalnokok, ügyvédek és ügyvédjelöltek voltak. Hátha valami baja lett. Sohasem találta meg a nevét se a sebesültek közt, se az elesettek közt, sem azok között, a kik hadifogságba kerültek. Hátha mégis történt vele valami. Talán jobb is lenne tudni, hogy meghalt. Ó nem. Isten őrizz, nem kivánok rosszat neki, gondolta. Csak inkább ne tudjak róla soha semmit.

A hangot elhagyta, aztán csak járt a néma dal a fejében. A délután halványodott odakinn és a pulttal szemben elkomorodott a fal. A mama kiszólott:

– Nelli.

Várt s megint:

– Nelli?

A leány nem felelt, mert lehajtotta volt a fejét és a hányszor a feje lehajlott, mindig ki szoktak ömleni a szeméből a könnyek.