Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet betöltötte.

Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.

Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi udvarházak.

Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky elkezdje:

– A Cickével esett meg a minap…

Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról keringett.

– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta Zathureczky.

Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:

– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…

– Hát aztán én mit csináljak?

Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:

– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.

Zathureczky megvakarta az üstökét:

– Aztán mennyit adnátok értük?

– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a takarékpénztárnak megér.

Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy summában, de az agarak se kutyák.

– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.

Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá menekült.

– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.

Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált semmit.

– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.

– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.

Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.

– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.

Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.

– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.

– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.

Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:

– Valami keserveset! – parancsolta.

Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:

– Vidd a takarékba!

Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát, vonított a sarokban.

Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…

A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. – Ki tudja?