Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.

Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin nevetett a bajusza alatt:

– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba Ilonafüreden.

Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány vendéget ott tartani.

– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az egész Tátrában…

De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:

– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!

Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.

– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.

A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.

Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.

– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.

Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.

– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a hegyeken, haza Hutára…

Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam szavát:

– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:

– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk türelemmel.

– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.

Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen a város eszének szoktak tartani.

– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint harmadéve.

– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.

Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.

Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek magukért…

Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen zaj.

Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy színpadi rendező:

– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.

Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:

– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy szépek?

Kapránszky a bajuszát harapdálta:

– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…

– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen elutaztam…

– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.

Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.

– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.

Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.

– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a négyest.

Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.

A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.

– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a vármegyében.

Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem tud magyarul.)

A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!

Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.

Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.

– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az éjszakát, bajtárs?

Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül huncutkásan hunyorított a szemével.

– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.

Vállat vontam:

– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.

Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:

– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…

Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:

– Hanka!

A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.