Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az illető.

De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.

Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.

Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok apjához:

– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.

Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.

– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.

Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.

A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg jegyezte meg:

– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való téma az.

Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.

– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?

– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a kor.

– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a hatvanhoz?

– Olyanformán.

Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:

– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem olyan vén ember, mint te.

Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:

– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.

Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre megkérdezte:

– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?

Napoleon fölemelte a mutatóujját:

– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.

– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a kalapomat…

– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.

Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.

Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:

– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom az utóbbi időben.

Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.

A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:

– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!

– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?

És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.

Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!

Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.

Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.

Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:

– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne egyszer.

Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:

– Soha, soha…

Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!

S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.

De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.

Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már, hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.

– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.

A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.

A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.

– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?

– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy Gaálné dugta el.

Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.

– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha Gaálné dugta el.

Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a kapitány vállára csapott:

– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.