A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.

Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.

Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.

– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, – vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.

Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék férj?

De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ megvizsgálásánál.

Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!

A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig többet pipázott Misley.

Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“

Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.

Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:

– Csapodár vér van benne!

És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.

Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát. Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.

S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.

– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü vénasszonynál.

Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az üres levegőbe:

– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…

A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.

Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.

– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?

Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.

– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?

– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.

Elvira összecsapta a kezét:

– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett Marcsa. Itt van a levél.

No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.

– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.

Elvira elkomolyodott:

– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.

Rózsi nyomban talpra állott:

– Gyerünk az asztalkához.

Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:

– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…

Elhallgatott és Elvirára nézett.

Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve támadt.

– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.

És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.

– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…

… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira könnyezve dobta el a szivart.

– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a kis leányunk dolgát.