Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.

Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak. Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.

Abban az időben, mikor Mária a földön járt…

A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.

A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt arcát felé fordította.

– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?

Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.

– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.

Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.

És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.

– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!

De Ő nem felelt.

A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.

És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.

Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.

Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.

A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató házához.

A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét a Szikra ölébe hajtotta.

A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.

Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a hídról a víz fölé hajolt.

Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.

– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled maradok.

A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.

*

Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.