Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják a forgalomból.

Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)

A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről, Felső-Magyarországból.

A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.

Ki volt ez a Homolai János?

Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.

Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt, azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.

Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.

Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.

Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres Homolai?

Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki azt mondta volna neki:

– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a sarkantyúját pengetni.

De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely középkori lovag.

Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.

Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek hazájában ma is található.

Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:

– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.

A tótok vakarták a fejüket:

– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.

Lahocsinszky nevetett:

– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt kinyilik minden ajtó.

– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.

De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.

– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót.

Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.

A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.

– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben sem látni.

És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?

– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.

Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak már.

Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték a különös menetet.

Így ért a deputáció a Burg kapujához.

Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.

De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:

– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?

Lahocsinszky nevetett:

– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.

Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét.

– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az enyickiek kérvényét.

… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.

Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.

Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán odafordult Lahocsinszkyhez:

– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?

Lahocsinszky nevetett:

– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.

Homolai csóválta a fejét:

– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.