A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, neki a szabad mezőknek, szabad életnek.

Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.

De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.

Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.

Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte, gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy kosárral találtak belőle a halála után.

Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!

Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával, akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit: menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan kártyázott.

A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.

Csak asszony ne volna a világon!

Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.

Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból. Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta magát akasztani.

Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott. Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka dolga.

– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit az asszonyok regimentjében.

Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig. Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.

Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett. Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta Jolánt a jó magaviseletre:

– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.

Máskor:

– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani magadnak?

Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete, meg a szeme.

A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju, ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.

Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon, amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen hangzásu neveket vezettek.

… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig nyomtalanul eltűnt.

A vagyoni romlása új elhatározásra indította:

– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.

Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső vármegyékbe bírósági végrehajtónak.

*

Hat esztendő mulott el.

Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya. Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.

Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek, amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított Jolánhoz.

Jolán a nyakába ugrott.

– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.

– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.

A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni az életet.

Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon, ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét előlről kezdjen mindent.

… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában, elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik.