Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany, vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték, mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a járás területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott, amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a főszolgabíróval.

– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt mondogatni.

Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a „gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a „gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét:

– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, – mondta a „gazdag“ tót.

De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.

– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd csak előkerül az a gazember!

Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.

– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál a gyerek?

Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb megházasította őket.

Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért, pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.

– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!

A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.

Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás végső mondatát nyelte el.

– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.

– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok. Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd el őket koldulni az országútra.

– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?

A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott:

– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom, hogy erre hiába kérlek.

– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a szava.

És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt? Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz minden.

A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei növekedtek ki a sírból.

Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta volna az ablakot és bekiáltott volna:

– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!

Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek ruháit mosta a halott anya.

A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét végigsétálni a sírok között.

– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.

Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a gyerekek romlását, fogyását.

– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit, mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott a másvilágon.

Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van, azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni. Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a szabóságot.

– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az özvegyet.

Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este, amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is, amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.

Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja eltávozott a puttykói járásból.

Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.

– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy valamennyi.