A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.

Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik. Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.

A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek és a szakálla az övét verte.

– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik.

A zsoldosok nagyot nevettek ezen.

– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.

Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.

– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér, szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen Vjuk a nevem.

A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:

– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer az Odera mellett.

A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!

Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt mindenkinek ütni kellett.

Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.

A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta a zsoldosokat.

– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés lecsillapultával.

Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:

– Apage! – mondta és keresztet vetett.

De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral kínálták.

– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt megpillantotta.

– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.

– Hová mégy?

– Nem tudom!

Hircs uram kinyitotta az ajtót.

– Pusztulj innen! – kiáltotta.

De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.

– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be tehát a szádat.

Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.

– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a tisztes férfi hátát.

A zarándok lesütötte a szemét.

– Megtesszük, amit lehet.

Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge vígasztalta a pajtását:

– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a talléraitól.

Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.

*

Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra, hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.

Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.

– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.

– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a feszület alatt meghalni.

Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most, amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.

Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával integetett, hogy megvárják.

– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben bírunk veled.

A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.

– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.

Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:

– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.

– Vjuk vacogva nézett az apácára:

– Hát van a Jézuskának csizmája?

– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával integetett a messzi feszület felé:

– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.

Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag integetett.

És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje törtettek.

– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza, Penge!…

Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből:

– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen csizmám.

– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg az út közepén.

S a feszület jött.

Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.

Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta:

– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van hímezve…

Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, halálos dermedtséggel aludt…

A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant, szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította.