III. köt. (Ködképek a kedély láthatárán.) IV. köt. (Szerelem és hiúság.) V. köt. (Szív örvényei. Erény és illem.) Pest, 1854. Emich Gusztáv nyomdája és bizománya. Ára 3 frt. p. p.

Úgy látszik, mintha a sors líránk pangását a regény termékenységével akarná kárpótolni. A közelebbi négy év alatt újabb és régibb regényírók oly nagy tevékenységet fejtettek ki, mint még soha. Oly korszak után, mely lelki kimerültséget hagyott hátra, fogékonyabb is a kedély, a regény kihűltebb, de élménydús, csendesb, de változatos, nem oly elragadó, de eszméltetőbb költészetében keresni élvet, mint lelkesülni a líra szenvedélyes hangjain.

A közönség részvéte fokozta a regényírók tevékenységét. Hajdan egy évben legfeljebb három regény jelent meg; most minden hónapban veszünk ugyanannyit s ha e nagy tevékenységben a gondatlan hevenyészet vagy sikertelen kísérlet nem egy jelenségét látjuk, ne feledjük, hogy a regény nálunk még új nem, most küzd igazabban tárgyaival, keresi formáját és sem oly megalakult nyelvre, sem oly hagyományos nyomokra nem talált, mint líránk. Aztán a költészet legdivatosb neme mindig a legerősb s leggyöngébb egyszersmind. Ez élénk mozgalom mindenesetre örvendetes, mert zajában az erő küzdelme hallik, mi elébb-utóbb kiforrja magát s egy megalakult regényirodalmat teremt.

Kemény a magyar regényírók közt legkitűnőbb helyet foglal el tehetsége, termékenysége s irányánál fogva egyaránt. Erős tárgyilagossága, mely emelkedett nézpontból fogja fel az életet, a szenvedélyek hű festése, mely a lélektani kifejlésre helyez fősúlyt, jótékony ellentétet képez szemben azon szűk alanyiság ábrándképei s a halmozott események azon megriadt folyamával, mi iránt regényeinkben oly nagy hajlam mutatkozik. Ez Kemény regényeiben eléggé nem méltatható érdem, mert utoljára is az emberi lélek tanulmányozása képezi minden költői mű lényegét s igazán jegyzi meg Planche a legújabb francia regényekről szólván: «A szenvedélyek mélyreható elemzése s átgondolása által rendezett szerkezet nélkül a regény nem egyéb, mint egy neme az idővesztegetésnek, nem tartozik többé az irodalmi térre, hanem a domino mellett foglal helyet.»

Kemény mindig lélektani feladattal küzd meg, eszméken emeli föl cselekvényét s a szenvedélyek fejlődését tárja elénk. Ő nemcsak a szenvedélyek természetét ismeri, de azok egyéni nyilvánulásait is a társadalmi formák ezer változatai alatt. A szív legtitkosb redőit nyitja előttünk s a szenvedélyek fejlődésében annyi új és finom árnyalatot tüntet föl, hogy nem tudjuk a kutató ész vagy az alkotó képzelet erején csodálkozzunk-e inkább. Éppen oly lélekbúvár, mint költő. Tárgyainak mindig tanulmányt szentel. A kor, színhely, hol személyei játszanak, hű rajzban állanak előttünk. Történeti műveiben mélyreható s részletes történeti tanulmánnyal találkozunk. Az újabb korból vett művei a magyar fensőbb köröket oly tárgyilagosan festik, mint egyetlen magyar regény sem s e nagy gonddal kivitt rajzokon mindig érdekes háttért képez politikai életünk valamely korszaka. Nemes ízlése vetekedik nyelve választékosságával. Hatalmas képzelődése széles ismeretek fölött rendelkezik s eszmegazdagsága oly nagy, hogy azt mintegy pazarolni látszik.

Mindez fényesen mutatkozik jelen novelláiban is és ha azon paradoxonnak valami értelme van, hogy a jeles írók árnyoldalait fényoldalai képezik, úgy Kemény hibáit is érdemei fejtik meg. Ő annyi előszeretettel csüng a lélektani fejlődés titkain, a szenvedélyek elemzésén, hogy néha inkább bölcsész, kit a nők is meghallgathatnak ugyan, de a túlvitt boncolgatás miatt jellemei nem domborodhatnak ki mindig plasztikai alakokká, s néhol a cselekvény menete is meglassul. Nála alig lehet kimutatni lélektani botlást, oly mélyen ki van számítva, átgondolva minden, de igen jellemet, mely bár indokolt, de mert csak felboncolva van, nem állhat előttünk életfrissen, szabadon mozogva. Ő sehol sem úntat, mert szellemdússága kifogyhatlan, de fáraszt, mert nem enged pihenni s úntalan eszmék mélyére von, vagy képzelme játékai közé ragad, hogy ragyogó hasonlataival kábítson el. Ő mindig kiviszi gondolatait, a jellemek, szenvedélyek bevégzetten tárulnak elénk, de a szerkezet nem mindig válthat széparányú, kerek alakot, mert egy szép tájkép, az események egy vonzó mellékvonala, egy érdekes eszme csábítják el a költőt s legtöbbször az olvasót is. Az ő nyelve erőt és méltóságot egyesít, mert hű kifejezése gondolatainak, de mert megszokta a ragyogást, nem lehet eléggé egyszerű, könnyed ott, hol a tárgy bizonyos könnyelműséget, élénk szinezetet kíván.

Kemény jellemeiben az embereknek sem jó, sem rossz oldalát nem látjuk, csak gyöngeségeiket. Műveinek alapeszméje nem divatos elv, mely a tömeg szenvedélyeinek hízeleg, sem köznapi morál, mely más emberi természetet hírdet, mint aminő van, sem egy ábrándozó lélek szép álmai, ki a világot reformálni akarja. Ő alapeszméiben és jellemeiben nagyrészt szkeptikus és polémikus. Szeret megtámadni eszméket, mikbe a tömeg vakon hisz s boldogítóknak képzelt elvek oly hatásait tünteti föl, melyek csak azért válnak boldogtalanság eszközeivé, mert szigorúan s minden következményeikkel alkalmaztattak. Mesterileg ért két ellenkező elv, szenvedély ugyanazon eredményét mutatni ki az események folytán. Becsületes embereket fest, kiket nemes kedélyök vétkesek- és szerencsétlenekké tesz, szenvedélyeket, melyek önmagukhoz következetesen bűn- és erénybe játszanak át. Mindenütt küzdeni látszik a szív idealizmusa, az ész tévtanai ellen a lélektani boncolás, a lírai hangulat, a drámai helyzetek varázsával. Mintha mondani akarná az embereknek: nemcsak bűnötök tesz boldogtalanná, de még inkább korlátoltságtok, nemcsak a rossz szív, közöny, kaján indulat hoz a világra rosszat, de a lelkesülés, ábránd, nemes kedély is, nemcsak szenvedélyeitekben rejlik nemezis, de erős meggyőződéstök- s büszke elveitekben is.

Az ő költészete nem az erény és bűn, hanem az emberi gyöngeségek költészete. Ő kétkedni tanít. Kérlelhetlenül széttöri a szemüveget, mely az életet eszményi fényben csillogtatja, de nem azért, hogy amint a modern romantikus a társadalom sebeit tárja fel s megmutassa, minő ellenkezésben van az élet eszményeinkkel, sőt ellenkezőleg vitatni látszik, hogy mindennek így kell lennie, eszményeink is ugyanazon eredményt szülnék vagy még rosszabbat. A modern romantikus ki nem békít az élettel, de haragra lelkesít a társadalmi intézmények ellen s tanai teljesülésével biztat; Kemény kihűt, józanná tesz, de a legtöbbször vigasztalhatlanná is, mert oly oldalról mutatja be az életet sötétnek, melyet kevésbbé hiszünk annak s a ledöntött eszmények helyébe csak a kétkedő kérlelhetlen észt ülteti.

Egyik beszélyben Florestan gróf így szól: «Oh, az ember gyarló teremtés, mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény; erényeink nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek, melyek megvakítanak és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki, hogy a sötétségben szellemünk aludjék el és a szívtelenség által butákká váljunk.» Ezt nemcsak Florestan gróf mondja, ez többé-kevésbbé áthúzódik e novellák mindegyikén.

A «Ködképek a kedély láthatárán» című beszélyfüzérben azon eszme vonul át, hogy rögeszméink gyakran vétkesebb- és szerencsétlenebbé tesznek bennünket, mint bűneink.

Az egyik beszély hőse egy nemes kedélyű gróf, kinek rögeszméje környezetét boldogítani. S mert aki valakire a boldogságot erővel akarja tukmálni, az a szívből vagy az önérzés vagy a hála erényét kénytelen száműzni, jobbágyai hálátlansággal fizetnek. A gróf nemesszívű zsarnok, ki elveiért a legnagyobb erőszakra is kész. Élete keserű küzdelem, környezete gyűlöli s fél tőle, elveinek szigorú alkalmazása sikeretlen és nevetséges következményeket szül s monomániája végre saját családi életét is feldúlja.

A másikban egy nő szerelme által teszi szerencsétlenné férjét és gyermekét s a férjet viszont szerelme utáltatja meg nejével. E merész családi drámában, mely a legnagyobb óvatossággal van kivive, a személyek hasonló, csak más színezetű monomániájával találkozunk.

A «Szerelem és hiúság» címűben egy nő szereti férjét, de ártatlanul tetszelgő lévén, hiúsága miatt hűtelen lesz férjéhez, a nélkül, hogy valósággal szeretné az ifjút, ki közönye által ingerli s az örvény szélére ragadja. A férj elutasítja magától nejét, mert mélyebben szereti, mintsem a megtérttel, ki ezután kedvét keresné, hízelegne, rabnője lenne, tovább is élni tudna.

Az «Erény és illem» ugyanazon eszmének ellentéte. Itt egy hindu nő nem szereti férjét, hanem egy angol katonatisztet. A férj gyanúba veszi, de gyanújának senki sem ad hitelt. Ekkor hogy bosszút álljon, mérget vesz be, mert így neje, ha közvélemény előtt becsületes akar maradni, sírjánál máglyán fogja magát megégetni, ellenkező esetben pedig le lesz húzva álarca. A nő, kinek hiúsága az illem, máglyára lép. Mindkét beszélyben hiúságból áldozza föl szerelmét a nő és lesz boldogtalan.

A «Szív örvényeiben» egy leány, ki azt hiszi, hogy csalódott kedvesében, egy vén tábornagyhoz megy férjhez. Mint nő kedvese miatt, kit titkon folyvást szeret, egy oly férfiú hatalmába jut, kit nem szeret, de ki őt szereti s éppen ezért boldogtalanná kell hogy tegye. Végre férje halála után egy harmadik ifjú neje lesz, ki bontatlanul adja vissza neki a szekrényt, melyben multját leplezetlenül feltárja, mert nem akar eszének fegyvert adni szíve ellen, melynek csalálmai ezerte szebbek, mint amily hasznos lehetne kiábrándulása.

Íme, a tárgyak, melyekkel Kemény foglalkozni szeret, a felfogás, melyben világnézetei nyilatkoznak. Mindez egy mélyen gondolkozó ész, egy gazdag kebel, egy nagy talentum egész erejével van kivíve. Mégis midőn könyvét letesszük, a benyomás, mit művei kedélyünkben hátrahagynak, önkénytesen azon kérdést kelti fel: vajjon csakugyan ilyen-e az élet? vajjon e mély bepillantás az emberi dolgokba, nem egy kiégett szív elfogultsága-e, – mely, mert egykor nagyon is idealista volt, most nagyon is kétkedő lőn? Nem meghasonlás-e ez, melyben az ész küzd a szívvel s legyőzi a nélkül, hogy kiengesztelődnék vele s néha mégis visszaóhajtja ábrándjait, melyeket elvesztett. Vajjon az eszmék és szenvedélyek erős logikájába nem csúszott-e egy vonás, egy gondolat, mely mind a költőt, mind az olvasót megcsalja? Vajjon költői tárgyilagosság-e ez egészen s nem erőszakos visszhatás-e a túlvitt alanyiság ellen a nélkül, hogy valami ténylegesben, legyen az akár érzés, akár eszme, kinyugodni bírjon?

Mindezen kérdésekre lehetetlen tagadólag felelni. Kemény tárgyilagossága nem mindenütt olyan, melyet mint költőit, feltétlenül magasztalni lehetne s amennyiben e jelen novellákban a szkeptikus polémiával találkozunk, bizonyos disszonanciát kell éreznünk. Éppen mint Balzac és Thackeray-nél. Nincs is a világirodalomban három oly költő, kiknek világnézetei annyira rokonok legyenek, bár azok költői feldolgozásában nagy köztök a különbség. Balzac mindig a bűnt juttatja diadalra és rossz szenvedélyű emberekkel dolgozik, Thackeray a világ legkiábrándultabb költője és keserű humorával egyaránt nevetségessé teszi a jó és rossz embert, Kemény az emberi gyöngeségekből szövi költészetét s bár bír még illuziókkal, de nincs bennök mély hite. S mert mindegyik a pénz és születés nagy világából, a fensőbb körök életéből meríti tárgyait, a polgárisultság korrupcióját tartja elénk. A költői genre különböző, de a hatás ugyanaz és sötét.

Egyébiránt a novellák mindegyikében a legsikerültebb rajzokra s leglélektanibb mozzanatokra találunk.

A «Ködképek» egyik beszélyében a régibb erdélyi arisztokratikus élet igen érdekes rajzát vesszük. S minő mély lélektani felfogással találkozunk mindenütt. Különösen szép, midőn Jenő gróf neje ablakai alatt a virágokat összetapodva látja, unokaöccse lábnyomaira ismer s felkiált: Csak történet, puszta történet az egész. E gondolat ébreszti fel benne a féltékenységet s elűzni akarván a gyanút, úntalan ajkára jő: «csak történet!»

A «Szív örvényei»-ben a velencei élet s a képcsarnokok szellemdús rajzát vesszük. Különösen szép Anselm naplója s benne azon lap, melyen Carlo Dolce Magdalenája felől mondja el gondolatait. E beszélyben két oly jelenet van, mely mind a felfogás, mind a kivitelben a legművésziebbek közé tartozik. Egyik a vén tábornagy és ifjú neje közti családi jelenet, melyet a férj tehetlen szerelme, enyelgései s a nő bűnös öntudata valami bűvös elégiai hangulatúvá tesznek. Másik, midőn Wranich Isidor eszményi szerelme kéjsóvár bosszúvá fajul s e lélekállapothoz mily jól van választva a külső körülmény is. A különben mértékletes férfiú éppen leissza magát s pillanat óta a régi emberből új lesz.

A «Szerelem és hiúság» a legkerekebb szerkezetű novella az egész gyüjteményben és Sarolta a legművésziebben van kivive.

De minek egyes szépségeket mutatnom fel s részletes boncolgatásokba bocsátkoznom, midőn célom csak az volt, hogy Kemény költészetének jellemét rajzoljam, mintegy kulcsul e novellákhoz. S vajjon kell-e a közönség figyelmébe ajánlanom egyik legnagyobb regényírónk műveit?