Lehetlen szó nélkül hagynom azon megjegyzéseket, melyeket e lapok tisztelt szerkesztője «Megint a kritikáról» írt cikkeim másodikára tett. Sajnálom, hogy tovább kell nyújtanom e már különben is elég hosszúra nyúlt polémiát, de bizonyára okom van reá. A szerkesztő távol van ugyan attól, hogy ferdítsen, sőt ellenkezőleg némely töredék gondolatomat éppen kiegészítni törekszik, mindamellett egy pontban mégis panaszom van ellene. Válaszában mindent elmond, ami szükséges, csak egyet mellőz, kiindulásom pontját, úgy szólva a kérdés egyik leglényegesebb részét, mi által cikkem s egész okoskodásom oly inaszakadtul tűnik föl, hogy mellőzhetlen kötelességem némi felvilágosítás, némi cáfolat.

Mind Eszther szerzője, mind Szász Károly ellen írt cikkemben ugyanegy dolgot követelek, oly lapot, melynek elve, színezete van. A két cikk között csak az a különbség, hogy az elsőben a hazafias részvények útján felállítandó elvtelen lap kivihetlenségét és haszontalanságát igyekeztem megmutatni, a másikban pedig azt, hogy az elvek alkalmazása szintoly erős pártokat szűl, mint maguk az elvek, hogy az úgynevezett árnyalatok nagy és élesen küzdő pártok lehetnek, hogy mérték és alkalmazása mindig elvkérdés a kritikai lapoknál s legfeljebb csak a csekély árnyalatok és apró részletek nem ronthatják meg a lap egységét. Elismertem a lap nézeteivel ellenkező cikkek kiadhatási szabadságát, azon föltételek alatt, ha a szerkesztő gondoskodik arról, hogy lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet nem szenved. Az ezt eszközlő módok közül különösebben megemlítettem a szerkesztői jegyzeteket, tüzetes cáfolatot, a nyilt kérdésnek hagyást. Cikkemből világosan kitűnik, hogy ez esetek csak mint kivételesek lebegtek szemeim előtt s a hiba éppen ott rejlik, hogy a szerkesztő mellőzve kiindulásom e pontját, amaz eseteket mindennapiaknak teszi föl s a kivételes szabályt a mindennapi gyakorlat szempontjából ítéli meg. Ha fájóslábúnak vagy éppen sántának mankót ajánlunk, vajjon a sántaságot, mint óhajtandó állapotot tüntetjük-e föl, vajjon vádolhat-e minket valaki azzal, hogy a gyűlöletes mankót elébb becsüljük az ép lábnál. A szerkesztő pedig ilyesmit hány szememre, máskép nem érthetni e szavakat: «Így a szerkesztő egy örökös beavatkozó lesz a más beszédébe, egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belévág, vagy, miután végighallgatta munkatársát, honorárium helyett azzal fizeti ki, hogy neki fordul egy páncélos, paizsos cikkel s bebizonyítja, hogy társa véleménye csak labda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen – ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam s ha látnék, sem volna örömömre.» Valóban én sem láttam, valóban nekem sem volna nagy örömömre.

Azonban vizsgáljuk, miért nem láthatni ily lapot a külföldi irodalomban. Ez átható világot fog vetni a kérdésre. Az angol irodalomban a kritikai vagy részben kritikával foglalkozó lapok rendesen névtelen cikkeket közölnek. Ott minden cikk a lap véleménye s ily nagy szolidaritás levén a szerkesztő és dolgozótársai közt, természetesen nincs szükség ama kivételes szabályra. A francia kritikusok már nagyrészt kiteszik nevöket s így a szerkesztő már valamivel kevésbbé felelős a lapjában megjelent cikkekért, de mégis a nevezetesebb folyóiratokban nagy összhangzás van még a különböző rovatok írói közt is. Például a «Revue des deux mondes»-ban az irodalmi, műtárlati és zenekritikák egymást segítik és világosítják, sőt ha más kezekbe megy is át valamely rovat, rendesen nem tér ki a hagyományos kerékvágásból. Hasonlót mondhatni a jelesebb német folyóiratokról is. A Schmidt Julian lapja például oly határzott színezetű, aminőt csak kívánni lehet. Mindamellett nem mondom, hogy akármelyikben nem lehet találni egyenetlenségeket, sőt néha egynéhány jelentékeny eltérést is, kivált némely jelesb tehetség iránti hódolatból, kivált az idő hosszasb folyamában. Mindez nem az elv ellenére történik, hanem az elv mellett sem kerülhető el, mert elvégre is sohasem lehet az életet egészen beszorítni az absztrakció merev formáiba, mert akármely rendszer is a legvégsőbb következményekig víve ritkán áldásos. A fődolog tapintatosan venni gyakorlatba a rendszert, az elvet s midőn módosítjuk is, folyvást szolgálatában állanunk. Azonban egyrészt éppen ezért a jegyzetet, cáfolatot, nyilt kérdésnek hagyást mind a francia, mind a német lapokban megtalálhatjuk, valahányszor csak szükség van reájok. Nemrég a «Revue des deux mondes»-ban9) láttam egy jegyzetet, melyben a szerkesztőség tiltakozik dolgozótársa cikkének egyik része ellen, fölemlítvén, hogy a szemle a fönnforgó kérdésben már többször ellenkező nézetet nyilvánított, most sem akar lemondani róla, mindamellett nincs ellenére, ha egynémely dolgozótársa máskép gondolkozik. A «Die Grenzboten» néhány régibb számait forgatva, szintén találtam egy hasonló tiltakozást, melyben a szerkesztő egyik dolgozótársa által egész általánosságban becsmérelt francia kritikát védeni igyekszik.10) Ha kezeim közt volna néhány kötet francia és német folyóirat, bizonyosan megakadna itt-ott egy pár ily jegyzet: E jeles cikket, bár nem mindenben értünk egyet a szerzővel, érdekesnek láttuk közleni; vagy: E tárgyra felhívjuk íróink figyelmét s örömest fogadunk el idevonatkozó cikkeket. Mindez ritkán történik, mert nem igen van szükség reá. A lapnak oly szerződött dolgozótársai vannak, kiket ugyanazon szellem lelkesít. Aztán, amint elébbi cikkemben is megjegyzém, a szerkesztés mindig néhány író nyilt, vagy hallgatólagos szövetsége, mely határozott programm körül csoportosul. A szerkesztő, ha kedve volna is reá, nem lehet örökös beavatkozó, ki ütleggel fizeti dolgozótársait. Íme az ok, amiért nem láthat e lapok tisztelt szerkesztője oly felfogás szerint szerkesztett lapot, aminőt nekem tulajdonít, de amely ellen tiltakoznom kell. Szerencsétlenségem, hogy sokszor félreértenek. Az ok bennem is rejlhetik, mert talán némely részletet nem színezek ki eléggé, némelyet pedig kelletén túl is. Nem egyszer történt meg már rajtam, hogy cikkeimben csak a toronyhegyeket látták, a közönség és bírálóim. Már megszoktam. Azonban oly írótól, ki költészetben és kritikában társait egy fővel haladja meg, az ember megvárná, hogy ha nem ferdít, ne is mellőzzön, ne csak a toronyhegyet lássa, hanem vizsgálja magát az épületet is, ha mindjárt nem sok néznivaló van is rajta.

Jól tudom, hogy a mi irodalmunkban nem mind lehetséges az, mi a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Valóban nálunk felette bajos jó szépirodalmi vagy tisztán kritikai lapot szerkeszteni. A szerkesztő és dolgozótársai között nagyon csekély a szolidaritás. A költők, ha nem szerkesztők, majd mindenik szépirodalmi lapba írnak. Ritkán támogatják valamelyiket különösebben. Mindegy nekik Hölgyfutár vagy Családi Kör, Nefelejts vagy Figyelő, Divatcsarnok vagy Nővilág. Nem szűkkeblűek, sokat bírnak szeretni s irtóznak az úgynevezett pártoskodástól. Mindennek aztán az a következménye, hogy sem az írók, sem a közönség nem alakulhatnak határozott csoportozatokká, nem lehet valódi verseny s a helyett, hogy két-három lap, szellemileg és anyagilag virágozzék, tengődik öt-hat. Ami a kritikusokat illeti, sem elegen nincsenek, sem körülményeink nem kedvezők fejlődésökre. Divatlapjaink ugyan nemcsak a divat, hanem az irodalom és művészet közlönyeinek is nevezik magokat, nem akarnak sem Bazarok, sem Irisek lenni, de minden irodalmi nagy fennhéjázások mellett is, nem igen tájékozzák olvasóikat az irodalom és művészet újabb mozgalmai közt. Azt hiszik, hogy ez csak a kritikai lapok dolga, mintha bizony nem volna majd minden folyóirat és lap bizonyos tekintetben kritikai, amennyiben, ha nem is tüzetesen, legalább tájékozón, ha nem is részletesen, de mindenesetre általánosságban hozzá tartozik szólni a körébe vágó eseményekhez. A Nemzeti Színháztól és a hangversenyadóktól tiszteletjegyet követelnek, panaszkodnak, ha az írók nem küldik be nekik megjelent műveiket, de rendesen csak a színházról szoktak írni valamit, minden egyébről hallgatnak vagy legfeljebb egy pár frázisban nyilatkoznak. Hetenkint egy pár hasábon sok jót és szépet el lehetne mondani az irodalmi és művészi ügyekről. A folyóiratokat és lapokat éppen az teszi kiválón érdekesekké, ha minden körükbe tartozó mozgalomhoz hozzászólanak. Szépirodalmi lapjainknak a társaséleti, művészeti és irodalmi rovatokra nagyobb súlyt kellene helyezni. Komoly dolgokat kellemes modorban, kritikai tájékozást mintegy szellemdús társalgásban: íme, az egész titok. Minderre nincs semmi gond, szépirodalmi lapjainkból csaknem száműzve van mindennemű kritika s így teljességgel nem képződhetnek nálunk ama könnyed és kellemes modorú, inkább jellemző, mint boncoló, kritikusok, akik különösen a nőolvasókra oly jótékony hatást gyakorolhatnának. A politikai lapok csak akkor foglalkoznak az irodalommal, ha a politikai élet teljesen pang, ha élénkülni kezd, ha ezrekkel szaporodik az előfizetők száma, túladnak kritikusaikon, irodalmi szemleíróikon, talán azért, nehogy ezek is nagyobb közönségnek írhassanak s több tiszteletdíjat követeljenek, mint eddig. Egy-egy tudományos folyóirat, egy-egy ritkán felbukkanó kritikai lap látja csak szívesen kritikusainkat. Ide menekül aztán mindegyik s bár nagyon csekély számmal vannak, különböző irányuk miatt mégis nem igen férhetnek meg együtt. Azonban itt sem lehet hosszas maradásuk. A tudományos folyóirat hamar megbukik, a kritikai lap még hamarább, mert a magyar nemzet a politikai és társadalmi téren nagy eréllyel küzd ugyan nemzetisége mellett, de annak teljességgel nem érzi szükségét, hogy legalább egy nagyobb közönségnek szánt tudományos folyóiratot, minő például a Budapesti Szemle, mégis illő volna fenntartani, ha mindjárt csak a becsület kedvéért is. Mindebből aztán igen természetesen igen sok rossz foly: állandó kritikáról szó sem lehet, az alakulni kezdő kritikai irányok nem fejthetik ki erejöket, a kritikusoknak nincs sem pályája, sem kedve s éppen azért seholsem igen látunk kitartó munkásságot.

Ily körülmények közt valóban nehéz, sőt lehetlen oly szerkesztés, mely, mint mondám, a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Tulajdonkép nincsenek dolgozótársak s a cikkek bőségében sincs köszönet, mert annyi különböző irányt bajos egy egésszé olvasztani. A szerkesztő, ha lapjának színezetet akar adni, kénytelen ama rendszabályokhoz folyamodni, melyeket e lapok tisztelt szerkesztője is foganatba vesz és többször, mint amennyiszer akár kül-, akár belföldi példákban láthatni. Bizonyosan nem örömest teszi, de tennie kell, két alkalmatlanság közt mindig jobb a kevésbbé alkalmatlan. Nem örökös beavatkozó ugyan, mert nincs szükség reá, hiszen úgy lehetlen volna a szerkesztés, de mégis csak belévág olykor a más szavába, egy-egy páncélos paizsos cikke is megakad néha s némely dolgozótársát, a honorárium mellett nem ütleggel ugyan, de egy-egy gyöngéd oldalbabökéssel csakugyan fizetgeti. S nekem éppen ezért, meg másért is, nincs semmi szavam szerkesztési eljárása ellen, sőt csodálkozom, hogy nehéz körülményei mellett is oly jeles lapot szerkeszt s a meglehetős heterogén elemek között oly tapintatosan meg tudja tartani lapja színezetét. Miért vádoltam hát mégis irodalmi jellemtelenséggel. Vádam csak egyetlen esetre vonatkozott s ez is csak bizonyos eshetőségre nézve, ha tudniillik a Szász Károly és köztem fennforgó vitát nem nyilatkoztatja nyilt kérdésnek, vagy nem nyilatkozik felőle határozottan. «De ha megengedi ön – mondhatja a szerkesztő, aminthogy mondja is, – hogy lehet tárgy, melyről esztétikai lap szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe, hogy lehet olyan is, melyről cikksorozat vagy vitás pör végén sem állhatna elő, nemhogy döntő ítélettel, de néha meghatározott véleménnyel sem… Azáltal, hogy lapjába vette s hagyta vitatni pro et contra, eléggé mutatja, hogy a kérdés nyilt; azáltal, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.» Ez igen derekas felelet. A szerkesztő engem az általam felállított elvek logikai szövedékébe igyekszik fojtani. De még lehelek. Elismerem az ellenvetés formai igazságát; valóban hibáztam abban, hogy e speciális követelésemet nem igyekeztem világosabban indokolni. Azonban a szerkesztő, ki a mások gondolatjai folyamát oly messziről belátja, talán érthette, kiegészíthette volna e követelésemet is. Felvilágosítom, kiegészítem hát én. A Szász Károly és köztem folyó vita olynemű, milyet egy irodalmi lap sem hagyhat szó nélkül s nyilt kérdésnek is csak részben nyilváníthat. Miről foly a vita? Arról, hogy mi adja meg az irodalmi lapoknak elvi színezetét, mennyiben lehet és kell azt fenntartani, aztán meg arról, hogy a kritika jogai, szemben az íróval, meddig terjednek. Ez nem hasonlítható a szép meghatározása feletti értekezésekhez, ez nem a tudomány nyilt kérdése, sem olyan, melyet, bármennyire terjesszük is ki a szerkesztő közönyösségének jogosultságát, egészen szó nélkül lehessen hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet a nélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne legyen s ha lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem többet, legalább annyit: mi nem elegyedve e kérdések elméleti és részletes vitatásába, ez meg amaz okból, ily meg ily gyakorlatot alapítottunk meg, melytől ezután sincs szándékunk eltérni. A Figyelő nyilatkozott is, bővebben, mint ahogy én kívántam, mi nagyon szükséges volt; mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek álláspontja iránt. Vádam természetesen elenyészett. A szerkesztő folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem kevésbbé figyelmes vagy botránykereső olvasóiért, visszautasítja elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniájával fel se teszi rólam, hogy mindazt követeljem, amit csakugyan követelek. E tiltakozás és visszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs, cikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit.

E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni kelljen. Ha így tesszük fel a kérdést, sem igent, sem nemet nem lehet felelni. Minden attól függ, mi az a speciális eset, minő állást foglal el a lap, sőt némikép még attól is, vajjon enciklopédiai lap-e, vagy szépirodalmi, vagy tisztán kritikai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a kérdést, amint én tettem: gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne szenvedjen. Azt elébbi cikkemben sem állítám, hogy csak a jegyzet, nyilt kérdésnek hagyás, tüzetes cáfolat az egyedüli eszközök erre, megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a részletekig, e módszerben is bizonyos elvet, rendszert követve. A szerkesztő nemcsak elismeri ezt, hanem még részletezi is, miért csak köszönettel tartozom, de éppen ezért a nem minden speciális eset kérdését kénytelen vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztatni, nem ugyan e lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szerkesztő e következő megjegyzésére is: «Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) ítéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond s ne az, mit az illető cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint bíró, csupán egy harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?» Ez is igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell, nem kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem, még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik csak szükségtől valók. Cikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a cikkek hiányaiért nem teszem felelőssé a szerkesztőt s csak a lap iránya, színezete fenntartását követelem s csak azon tág és szabatosság nélküli értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani. Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön ellenkezésbe, midőn sokat bízván a figyelmes olvasó ítéletére, a fennforgó ügyben mégis csak nem figyelmes olvasóiért tesz nyilatkozatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni ama kisebb olvasó közönség belátására. Ki tudja, hogy ily eset még hányszor jöhet elé, de különben is amaz indok nem nagyértékű. Tökéletes igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly bíró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli bíró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyanegy szellem lelkesít, egyesüljenek s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogassák azt az ügyet, amelyért lelkesülnek s azt bizonyosan inkább eszközlik a határozott színezetű folyóiratok, mint a kevésbbé határozottak, mert küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre kényszerítik az ellenfélt s a fejlődés kovászát vetik be irodalomba és közönségbe egyaránt. Továbbá egy lap nyilatkozata nemcsak pusztán a szerkesztő egyéni véleménye. A szerkesztő egy csoport íróval van szoros viszonyban, sőt szolidaritásban, kik hatnak reá s kikre viszont ő is hat. Az élénk érintkezés, a kölcsönös eszmecsere bizonyos közvéleményt, közérzületet alapít meg köztük. Egy lap mindig gyúpont vagy legalább annak kellene lenni, mely az írók és közönség egy részének eszméit, hajlamait magába olvasztja, irányt ad és vesz, fejleszt és fejlődik, élő érdekekre támaszkodik, szükségnek tesz eleget, szóval képviselője valamely még csak alakuló vagy már megalakult iránynak s e helyzeténél fogva szava bizonyos tekintetben mindig fontosabb az egyéni véleménynél, még akkor is, ha tévúton jár, mert tanuságot tesz arról, hogy sokan gondolkoznak úgy, sokakat lelkesít hasonló küzdelem. E felfogásom, úgy hiszem, elég világot vet mindarra, mi netalán cikkemben homályban maradt.

Nem a vitatkozás viszketegéből kezdtem és folytatom e polémiát; mint máskor, most is hallgathaték vala. Szívemen fekszik e kérdés s nem először vívok mellette. Igaz ugyan, hogy az irodalmi lapok határozott színezetűekké szoktak válni minden izgatás, minden kicirkalmazott elmélet nélkül is, mihelyt nagy és új eszmék kezdik mozgatgatni az irodalmat s minden irodalomban vannak oly idők, midőn az eszmék hiánya közönyösséget áraszt maga körül és az eklekticizmus felé kezdenek hajlani költők és kritikusok. De ilyenkor sem kell kialudni minden mozgalomnak, minden törekvésnek, különben oda jutunk, ahol vagyunk, midőn jogosan kérdezhetjük meg irodalmi lapjaink majd mindenikétől: ugyan hogy tudtatok élni 5–10 évig, hogy oly kevésről volt határozott véleményetek, hogy oly csekély nyomot hagytatok az irodalmi fejlődésben, hogy a jövőnek egy-két göröngyét sem törekvétek egyengetni? Nem a szenvedélyes egyoldalúságot óhajtom, sem a vak kizárólagosságot, de meg vagyok győződve, hogy vezérelvek, eszményművészi hit nélkül nincs sem valódi kritika, sem irodalmi lap. S éppen ezért nagyon sajnálom, hogy e kérdésben oly lap ellen kellett polémiát folytatnom, melynek irodalmi lapjaink közt egyedül vannak vezérelvei, eszménye, hite. Nem vagyok oka, kényszerülve voltam reá. Szász Károly, az udvarias kritika e Bayardja, bizonyára lehetett volna oly udvarias, hogy elégséges ok nélkül ne elegyítse polémiáinkba a Figyelő dolgait. Szerencsémnek tartanám e lap mellett küzdeni s íme, legalább egy pontban, úgy félig-meddig ellene küzdök.