Amint emlékeznek az olvasók, egy «Igazság és Hamisság» című, versben feldolgozott népmesét közöltem volt e lapok második évi folyamának 2-ik számában. A szerkesztő Merényi népmeséinek bírálatában, a népmesék különböző fajairól szólván, megemlékezett ez allegóriai népmeséről is s feldolgozásomra ezt jegyezte meg: «Kár, hogy Gyulai kidolgozásában hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékszem, a Hamisság büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csodaerő által visszanyeri tagjait s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság büntetésének részleteire nem emlékszem». Szolgáljon mentségemül, hogy e népmesét csak oly alakban ismertem, amint adtam s a szerkesztő által említett kifejlés teljesen ismeretlen volt előttem. Szó sincs róla, hogy így teljesebb, szebb, költőibb, de legyen szabad mindamellett megjegyeznem, hogy a nép allegóriai, nézleti és állatmeséinek végkifejlésében szükségeskép nem kell meglenni a költői igazságtételnek. E mesékben a túlnyomó elem vagy a jellemzés, vagy a tréfás ötlet vagy annak megérzékítése, hogy így meg, így foly a világ. Az ilyfajta mese ritkán bajlódik a ravaszság vagy gonoszság megbüntetésével, elég neki, ha az együgyűségét, könnyenhivést, vagy hiúságot megbüntette. Így például Grimmnél «A macska és egér társaságban» című mesében a macska mindenben megcsalja az együgyű egeret, végre meg is eszi, de azért a macska nincs megbüntetve, sőt végül odaveti a mesemondó: «Látod, ez a világ folyása.» Mindez némikép igazolja azt, hogy az Igazság és Hamisság meséjét merhettem az általam ismert töredékben is feldolgozni, mint olyat, hol az Igazságnak együgyűsége és gyámoltalansága van felmutatva. Ezzel természetesen nem akarom elvitatni, mintha e mesére nézve nem volna e lapok szerkesztőjének teljesen igaza. Éppen azért mindent elkövettem, hogy e mesét teljes épségben megszerezhessem. Sehogy sem sikerült. Kérdeztem gyermeket, vénasszonyt, ifjú leányt, dajkát, kocsist, szóval mindenkit, kitől valaha csak mesét hallottam. Mindhiába. Aki tudott is róla valamit, csak elmosódott töredékekre emlékezett. Végre Kriza János úr segített rajtam, kinek gazdag székely népmese-gyüjteménye van, oly gazdag, választékos és hű, hogy a szintén jeles Merényiét, kivált a hűség tekintetében, jóval felülmúlja. Ezen a jövő tavasszal akalmasint megjelenő gyüjteményből, íme, szerencsés vagyok közölni az egész mesét s így némileg jóvátenni hibámat. Valóban e mese egyike legszebb népmeséinknek s úgy látszik, hogy eredeti, amennyiben nem emlékszem a külföldi gyüjteményekben hasonló mesére.

A mese így következik:

«Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, két ember, egyiket hívták Igazságnak, másikat Hamisságnak. Megindultak ezek ketten messze-messze útra, útravalóról sem felejtkeztek el gondoskodni s előre megegyeztek, hogy elsőbben az egyik pogácsáját egyék meg, azután a másikét. Hogy megeheznek, a Hamisság azt mondja az Igazságnak: együk meg a tiedet előbb, mert te osztán könnyebben utazhatol. Megeszik bizony az Igazságét. Egyszer, mikor jól megehülne az Igazság, mondja a Hamisságnak: barátom! adj már nekem is a tiédből. Azt mondja a Hamisság: adok, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivájjam. Mennek tovább s ismét kér az Igazság, de a másik nem akart különben adni, hanem ha az egyik szemét megengedi, hogy kivájja. Egyszer úgy megéhezik a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni, ő bizony megengedte, hogy az egyik szemét kivájja, ekkor adott egy darab pogácsát neki. Egyszer ismét megéhezik a szegény Igazság, kér a hamisság pogácsájából, de azt mondja, hogy nem ad, ha meg nem engedi, hogy a másik szemét is kivájja. Mit tudott tenni, kénytelen volt, hogy azt is megengedje, mert szinte holt meg éhel. Mennek, mind mennek, ismét kér az Igazság a Hamisság pogácsájából, de nem akar adni, míg meg nem engedi, hogy mind a két kezét karját levágja. Szegény Igazság! neki ugyan megesett! de mit tudott tenni, az ember az életért mindenét odaadja – ő is megengedte, csak hogy meg ne haljon éhel. Immár nem volt hová lenni lelkének, hanem azon kérte a Hamisságot, tegyen véle annyi barátságot, hogy vezesse el őtet a vetéskapuhoz, hogy a sokadalmasoktól ott kéregessen alamizsnát. Elvezeti biz őtet a Hamisság, de nem a vetéskapuhoz, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz, – oda leülteti s ott hagyja. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon ott van-e a vetéskapu, – ott várta már az embereket, de hát egy lélek sem jár, csak a szél süvöltözött. Egyszer éjfélkor hát megyen oda három varjú, egyik elkezdögeli: no olyan újságot hallottam, hogy tű olyant soha sem hallottatok; a másik is: biz én is olyant; a harmadik is: biz én is olyant hallottam. Az első azt hallotta, hogy az éjtszaka olyan harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezeit s a vakszemét megmossa, még frissebb lesz, mint ha újra született volna. Ezt a szegény Igazság mind hallgatta. Azt mondja a másik varjú is: hát tudjátok-e, hogy a király leánya mért fogy minden nap, mint a gyertya? ha valaki azt megurusolná, hát fele királyságát annak adná a király, pedig könnyű megurusolni, mert a királyleány mikor vette az urvacsoráját, hát a pap mikor nyujtotta a kenyeret, elejtette, egy varas béka elkapta, megette, ezért fogy már mindennap; de ha valaki azt a békát kiásná a templom eresziből, mert ott van egy kő alatt most is, osztán borba beadná neki, hát mindjárt meggyógyulna a király leánya. A harmadik varjú is elkezdögeli: hát tudjátok-e, hogy ennek a városnak mit kéne csinálni, hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A résbe vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő, ha valaki azt onnan kivenné, éppen olyan szélyesen jőne a víz, mint a malomkerék. Evvel a három varjú onnét elrepült mint a szél.

A szegény Igazság is neki áll, a harmattal megmossa kezeit, szemeit, hát frissebb, mint ha újra született volna, – ő bizony fogja magát, bemenyen a városba, megjelenti a királynak, hogy ő meg tudná urusolni a leánya betegségét. A király egyszeribe megörül neki, sok mindent, fele királyságát is neki ígéri, ha meg tudja urusolni. A szegény Igazság veszen maga mellé három embert, elmenyen vélek, kiásassa a templom eresziből a kecskebékát, hát meg is kapják, egyszeribe felbontsák, hát még a falás kenyér épen van, – azt egybe megmossa maga az Igazság, belé teszi egy pohár borba, de előbb a király leányát álomporral elaltassa, azután beadja a kenyeret neki borban, – mikor felébredett a király leánya, hát tízszerte frissebb, mint amikor született volt. A király örömiben azt sem tudta, mit csináljon, oda akarta adni fele királyságát, de ő nem vette el, hanem kért egy szekér pénzt, mind ezüst huszast. A király bizony egy nagy társzekeret neki megtöltött, azt izeni, hogy már indulhat, de az Igazság azt izeni vissza, hogy ő még azt is meg tudná urusolni, hogy ennek a városnak mindég bő vize lenne. A király mindjárt kihirdetteti a városban, hogy nála egy ilyen ember vagyon, aki a városnak bő vizet tudna árasztani. Megörül a város népe, egyszeribe annyi pénzt Igérnek, amennyit csak elvihet. Fogja magát az Igazság, elmenyen nehányad magával le a résre, ott a fűzfa alól kiásassa a nagy malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt fekütt a malomkő. Egyszeribe a város annyi pénzt ád, amennyit csak két társzekér megbírhatott. Megindul az Igazság, hogy már a sok pénzzel menyen haza, hát előltalálja a Hamisságot. Kérdi a Hamisság: hát te hogy tettél szert erre a teméntelen sok pénzre? Az Igazság ahogy volt, éppen úgy elbeszélte neki. Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy az ő szemeit is vájja ki, a két karját pedig vágja le, osztán őtet is vigye ki az akasztófához; úgy teszen biz az ember, levágja a két karját, a két szemit kivájja, osztán elvezeti ki az akasztófához s ott hagyja. Várja, várja a Hamisság a három varjut, hát éjfélkor el is jőnek, leszállnak az akasztófára, – egyszer megérezik, hogy ott valami büdösség van, a varjúk bizony leszállanak rája, – ahajt mind egy szikráig megették a Hamisságot. Holnap legyen a kijetek vendégök!»