Regényes rajzok. Írta Szokoly Viktor. Második kiadás. 1862. Kiadja Emich Gusztáv.

Mi ez, életirat-e vagy regény? Egyik sem a kettő közül, olyan öszvérgenre, melyet szebben mauvais genrenek lehetne nevezni. Egyébiránt kényelmes genre, amennyiben az írónak mindig megvan a maga mentsége. Például, ha művét, mint életiratot, hibáztatják, azt felelheti reá: hisz ez nem életirat, mit nekem a száraz tények, én költői művet írtam, nem kötöttem ugyan magam holmi pedant formákhoz, de nem is ez a költészet lényege; ha pedig mint regényt támadják meg: eh, minő rosszakarat, mondhatja ismét, hisz ez nem regény, csak regényes rajz, a tények mind igazak, csak a hatás végett dolgoztam föl egyet-mást némi költői felfogással; legfeljebb a részletekben van egy kis pótlás s az is úgy, hogy a jóakaratú olvasó könnyen észreveheti.

Szokoly előlegesen, minden hibáztatás nélkül is, használja e mentséget, ha nem is oly élesen, mint ahogy mi kifejeztük. Ugyanis előszavában a többek közt így ír: «Nem igénylem a száraz adatok elvitathatlan alaposságát, hanem elbeszélésemet csak úgy óhajtom tekintetni, mint ama regéket, mikben az üres hézagokat az író képzelme pótolja ki, s melyek mindazonáltal való alapon nyugosznak. Nem életírást, hanem regényes rajzokat adok e helyütt s a jóakaratú olvasó bizonyára tudandja a tényeket ama részektől megkülönböztetni, miket bővebb jellemzés vagy a történtek kerekdedsége miatt irtam.» E sorok eléggé mutatják, hogy Szokoly az életíró hitelességéről sem mond le s a beszélyíró dicsőségéhez is tart némi igényt. Ám legyen. Szóljunk hát e könyvről, mind a két szempontból, noha nem tartoznánk vele. Vizsgáljuk először a való alapot, a tényeket, a történteket, aztán lássuk, hogy mint regény mennyiben sikerült.

Szokoly Petőfi kecskeméti színészkedésén (1842) kezdi az életírást s bevégzi ott, midőn Petőfi 1843 nyarán Debrecenbe indul, hogy ismét színésszé legyen. Mintegy két év tehát, amit Szokoly tolla alá vesz. Teljességgel nem értjük, hogy mi szükség volt rajzolnia Petőfi pozsonyi és pesti napjait is, hiszen a «történtek kerekdedsége» úgy kívánta volna, hogy a kecskeméti napokon bevégződjék az egész. Azonban, amint már megjegyeztük, Szokoly nem akar lemondani az életíró teljessége- és hitelességéről. Kár, hogy az egész műben oly kevés az adat s ami van is, nagyrészt valótlan vagy ferde s így a követelt «való alap» nagyon parányivá olvad le.

Petőfi kecskeméti élete rajzában csak egyetlenegy adat való, tudniillik, hogy Petőfi Kecskeméten színész volt. Vajjon Borostyán volt-e álneve ez időszakban, ahhoz kétség férhet, bár nem merjük határozottan tagadni. Annyi bizonyos, hogy 1842-ben júl. 7-ről Pápán kelt és Szeberényihez intézett levelében így írja alá magát: (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló, (hajdan) Rónai színész, (jövőben) Sió színész és literator.23) Arról a kalandról, melyet Szokoly műve középpontjává tesz, nem tudnak semmit Petőfi életírói. Mi ugyan hallottunk valami olyat, hogy Petőfi Kecskeméten öreg háziasszonyának sokat beszélt volna egy vastag könyvéről, melyben csodadolgok vannak s melyet sok pénzért sem adna el másnak s háziasszonya eltávoztakor ezt kérte volna tőle zálogba, amíg a házbért kifizeti, abban a reményben, hogy ez sohasem történvén meg, ő lesz ama csodakönyv birtokosa, azonban az egész alkalmasint mende-monda, legalább egyetlen életíró sem vette hiteles adatnak, sőt meg sem említi. Szokoly talán éppen erre épített, midőn Sophokles drámáinak egy Mátyás-korabeli álmásolatját adatja el Petőfivel, egyik kecskeméti tanárnak, hogy egy elnyomorodott özvegyasszonyt s egy szíve elleni házasságra kényszerített fiatal leányt kiszabadítson az uzsorás tanár körmei közül. Elég ügyetlen, otromba história az egész, kár volt belevonni Petőfit, kivált Szokolynak, ki különben annyira tiszteli, hogy félistennek, mythosi alaknak mondja előszavában. A versek idézése sem nyugszik való alapon. Ama versek közül csak egyetlenegyet írt Petőfi Kecskeméten, «A jövendölés» címűt, s azt sem 1842-ben írta, hanem 1843-ban. A «Felköszöntést» Pápán írta, a «Disznótorban» címűt Székesfehérvárott, a «Búcsút a színészettől» Pesten 1844-ben, a «Hozzá»-t szintén Pesten 1844-ben.

Ami Petőfi pozsonyi és pesti napjainak rajzát illeti, itt az adatokra nézve már hívebb Szokoly, de jellemzés tekintetében itt is meglehetős hűtelen. Például úgy állítja elő Vörösmartyt és Bajzát, mint akik Petőfi első verseit mindjárt egy óriás lángész nyilatkozványainak tartották, s mint valami két öreg nagybácsival, egy kis cselszövényt gondoltat ki velök, hogy Petőfi valódi nevét és helyzetét megtudhassák. Mindez nem így van. Az igaz, hogy mindkettőnek feltűntek Petőfi versei s Vörösmarty valami régibb írót vélt rejtőzni a Petőfi név alatt,24) hanem, hogy oly lángésznek tartották volna Petőfit, mint amilyennek most mi tartjuk, pályája végén, arról szó sem volt. Legalább az a körülmény, hogy Vörösmarty valami régibb írót vélt neve alatt rejtezni, mellettünk bizonyít. Szokoly, úgy látszik, csak azért túlozza a dolgot, hogy összehasonlíthassa Vörösmartyt és Bajzát a mostani kritikusokkal, mert mindjárt utánaveti: «Ez a valódi nagyság, mely nem félti saját dicsőségét; tündöklő nap, mely a ragyogó csillagok mellett még jobban feltűnik, s rátok gondolva nagy szellemek, mindig eszembe jutnak napjaink romboló démonai, ama bősz irígy had, mely a bitorlott bakó-bárddal, miután a jobbak bírószéke ellen el nem ítélheti, legalább nyakát igyekszik szegni a valódi tehetségnek s fennen kürtöli, hogy az ész, esztétika törvénye szerint, melyhez ő éppen annyit ért, mint czigányhóhér a Corpus Jurishoz, küldte áldozatát a semmiségbe. Pöffeszkedő holdnak tartalak én titeket, mely nagyobbnak hiszi magát, mint ama fölötte millió mértföldekre levő csillagok s mely elsápadva búvik a bérczek ormai mögé, midőn közelében teljes dicsfényében kel fel a nap.» Mi örvendünk, ha kritikusokra jó szatirát ír valaki, úgysem igen van irodalmunkban jó szatira, nem haragszunk meg egy-egy elmés célzásért sem, óhajtjuk, hogy érdemleges cikkek keletkezzenek kritikusaink tévedései ellen, hanem az ily frázisoktól valóban iszonyodunk. Egy kis pöffeszkedés érzésben és gondolatban: ennyi az egész. Nem érdemli a papirt és tintát. Egyébiránt jó lesz Szokolynak megtekinteni, hogy az akkori irodalom Hölgyfutárai, Gombostűi stb. fiatal humoristái és költői milyennek tartották Bajzát. Látni fogja, hogy éppen oly démonnak, bakónak, tudatlannak, mint ő tartja a mostani nem tudni kiket, csakhogy egy kissé elmésebben s jobb stíllal írták meg az ilyesmit.

Szokoly művéről, mint regényről, sem nyilatkozhatunk kedvezőn. Valóban, ha mint beszély vagy regényke sikerült volna, nem vennők oly szorosan az életirat valótlan adatait. Költőnek sok szabad, csak tudja az embert elragadni, noha egy bizonyos pontig a történelmi hűség egyik része a költői illuziónak. De ily nagyon is szegény invenció, ily meglehetősen gyönge jellemzés, nem igen képes hatni. Az egész regényke megtörténhetett volna Petőfi nélkül is. Színésztársa Színi egyedül sokkal jobban rászedhette volna Kánya tanár uramat, inkább is illett volna hozzá, különben is a cselszövényben ő a fő, a Petőfié inkább csak az Eszter megmentésének gondolatja. Így már azért is inkább sikerült volna a mű, mert legfeljebb egy pár íves beszélyre olvad le s a forma a tárgyhoz mért lesz vala. Azonban Szokolynak nyujtani kellett a tésztát, mert meg akart felelni a címnek: «Petőfi életéből.» Csakhogy ha már fölléptette Petőfit, ne rajzolta volna olyannak, amilyennek Petőfit senki el nem ismerheti. Ki hallotta valaha, hogy Petőfi színészkorában nagyon élelmes ember volt? Szokoly egyedül hagyatja Székesfehérvárott a ruhatár és díszítmények megmentése végett a hitelezők kezéből. Kecskeméten diszítményeket festet, ruhatárt teremtet vele a semmiből, szóval az ilyesmikben a társaság lelkévé teszi, a legélelmesebb színigazgatónak tünteti föl, ki megérdemli, hogy valóban is az legyen. Aztán fordít egyet a dolgon s ekkor előáll Petőfi a költő, Petőfi a szerelmes, ki meg akarja menteni kedvese családját és lemond kedveséről. Az egész szerelem-história nem illik Petőfi jelleméhez. Petőfi, ha szeretett, szenvedélyesen szeretett s nem mondott le oly könnyen a barátság kedvéért, éppen úgy, hogy ő juttassa barátja eszébe: te, szeresd el tőlem ezt a lyányt, mert én csak a dicsőség útján akarok haladni. A német írók kedvenc szokása, nevezetesb íróikról beszélyt vagy regényt írni. Leginkább azért teszik, hogy mélyen és szellemdúsan okoskodhassanak az illető író munkáiról, céljairól, műveltségtörténeti küldetéséről. Mi is elővesszük néha nevezetesb íróinkat vagy szónokainkat. Kalandokat fogunk rájok s mindent elkövetünk, nehogy híven rajzoljuk, mert ez nem volna elég regényes. Egyik mód sem ér egy fabatkát, de a németeké legalább kegyeletes.

Kánya tanár jelleme is elhibázott, pedig ezen fordul meg az egész cselekvény. Egy tanár még a legkorlátoltabb eszű és ismeretű is, csak tud annyit, hogy meg képes különböztetni egy rossz tintával írt éppen iskolai kéziratot egy Mátyás-korabeli kódextől. Aztán Kánya fösvénységével hogy egyezik meg az, hogy oly könnyen kidobja a pénzt, noha különben sem szenvedélyes régiségbúvár s e mellett gyanakodó és gyakorlati ember? A többi jellemek is mind ilyenek s csak annyival jobbak, hogy nincsenek ily részletesen rajzolva s nem untatják annyit az olvasót. Azonban van e könyvnek egy oly része is, mely helyenként tanuságot tesz Szokoly elbeszélő tehetségéről. Kár, hogy e rész oly dologra vonatkozik, mi a regény kezdete előtt történt. Így tulajdonkép csak holmi a multat illető epizód sikerült az egész regényben. Itt az elbeszélés egyszerűbb, az alakok jellemzőbbek s az egészen némi bensőség ömlik el. Kivált Dudás Antal házassága s Dudás Mihály gyermekévei és elszegényedése érdekesen vannak leírva, bár holmi anakronizmust s egy kis járatlanságot a hazai földiratban itt is tapasztalnunk kellett.

Hadd végezzük be cikkünket némi méltánylat mellett némi jó tanáccsal is, noha mi ritkán szoktunk az írókhoz fordulni, mert a kritika nem annyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért. Jó lesz Szokolynak felhagyni ezzel a mauvais genre-ral. Az ne vezesse félre, hogy egy pár jeles írónk is műveli s az ily könyvek második kiadást is érnek. A jeles írók is szoktak botlani kivált nálunk, s amit sokan vesznek, nem mindig szokott jó lenni. Ha már íróról akar beszélyt írni, tegye legalább szükséges személlyé s jellemezze úgy, amint életéből és munkáiból ismerjük. S végre azzal a «Korpusz jurisz»-féle ortográfiával hagyjon fel. Valami jobbat is lehet tanulni a Hölgyfutártól, mint ilyen ortográfiát.