Az anya nem engedi. «Vedd el, – úgymond, – nagy uraknak szép leányát.» A fiúnak csak Kádár Kata kell. Anyja kitagadja, a fiú bujdosni indul. Kádár Kata egy keszkenőt ad neki emlékül.

Gyula Márton bujdosik hegyeken, völgyeken, egyszer változást lát a keszkenőn. Kocsisára kiált, hogy hajtson sebesebben:

A falu végén a pásztorral találkozik s kérdi tőle, hogy mi ujság a faluban. A pásztor azt mondja, hogy neked rossz, mert anyád megfogatta Kádár Katát s feneketlen tóba vettette. A fiú odaigéri a pásztornak hintóját, pénzét, csak mutassa meg neki azt a tót, hova kedvesét bevetették.

A lyánka megszólal s kedvese utána rohan a hullámok közé. Anyja búvárokért küld, megkapják mindkettőt egymást átölelve. Mind a kettőt eltemetik, egyiket oltár elébe, másikat oltár háta megé, a kettőből kinő két kápolna-virág, melyek az oltár tetején összekapcsolódnak.

Íme, nem kerek kompozició-e ez? Nem kerekebb-e, mint Vörösmarty «Rabló»-ja, vagy «Salamon»-ja? Mily kényszerűen teszi egymást boldogtalanná e három személy s mintegy ötvenkét sorban mily sebesen s a főmozzanatok mily erős kidomborításával foly le e kis tragédia! Semmi fölösleges díszítmény, semmi lírai ömlengés. Az egyszerű elbeszélés gyorsan halad s minden fordulóponton a szenvedély egy-egy igaz és erős nyilatkozata. A kitagadás, az emlékbe adott keszkenő babonája a cselekvénynek mind megannyi szála, melyek összeolvasztva rejtik magukban az indokot és bonyodalmat s mélyen hatnak fantáziánkra. S a szenvedély démonizmusa, mely az ifjút a hullámok közé ragadja mily költőileg van a tóban megszólaló leánnyal kifejezve. Aztán, midőn az anya, mintegy megbánva tettét, kifogatja s egymás mellé temetteti őket s oda megy vigaszul, emlékül virágot szakítni sírjokról, mily rémítőn kell megrendülnie bűne öntudatában! Boldoggá akarta tenni fiát és megölte, enyhülni akar sírjánál, virágot szakít emlékül s az emlék egy átokká válik, mely sohasem némulhat el. Kell-e erősb és költőibb igazságszolgáltatás? A szeretők sírján növő fát vagy virágot hányszor használják a műköltők, nálunk is csak Petőfi kétszer használja, de míg nála is csak költői díszítmény, némi közhelyféle, itt a kompozició lényeges része, úgyszólva befejezése a cselekvénynek.

A «Budai Ilona» című ballada egy anyát rajzol. Ellenség üt a falura, talán éppen a tatárok. Az anya összeszedi kincseit, fölkapja két kis gyermekét és szalad az erdőnek. Úgy tetszik neki, mintha üldözők közelednének, zaj, lódobogás hallszik a távolból. Jobban szalad, de a nagy teher miatt lábai már alig bírják. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiált fel s leteszi egyik gyermekét a fa alá s tovább szalad. Ismét hallja a zajt és a lódobogást, ismét jobban kezd szaladni, de a nagy teher miatt már roskadoz. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiáltja újra, másik gyermekét is leteszi egy fa alá s megkönnyebbülve tovább szalad. Végre kiér az erdőből egy tisztásra, a zaj, a lódobogás többé nem üldözi. A félelemtől megzavart lélek eszmélni kezd. Egy bivaltehén jő vele szembe, mely egyik fáradt borját szarva közé vette, a másikat pedig maga után rijja. Az anyából egész erejében tör ki az önvád. A bivaltehén megjelenése tulajdonkép nem egyéb, mint a fölébredt önvád erős kifejezése. Íme, az oktalan állat jobban szereti gyermekeit, mint ő! Visszamegy, rohan s a’ tájt, hol elhagyta egyik gyermekét, megáll, nevén szólítja, magához híja, de csak azt hallja visszhangzani a sűrűből: «Nem vagy anyám, ha szerettél volna, el nem hagytál volna». A másik helyt is ugyanazt hallja, tulajdonkép csak kétségbeesésében, félőrültségében képzeli hallani. Tépdesi haját s önmagát megátkozó jajveszékeléssel végződik be a ballada.

Hát nem műegész-e ez? Az invenció benne nem eredetibb-e, mint Arany «Árva fiú»-jában, s kompoziciója nem éppen oly erős-e, mint amannak Aranynál? A sírból gyermekéért feljövő szülő, a síron túl is éber szülői szeretet, a népköltészetnek sokszor használt gondolata. Itt e tekintetben semmi olyan, mit, legalább én, valahol olvastam volna. Aranynál a kísértet megjelenése a sötétben megijedt gyermek kedélyének nyilatkozata, aztán a mostohaanya is látja, mert a félelem a gyermektől elragad reá is, mert bűnének öntudata szintén megeleveníti előtte a kísértetet. Szóval a kísértet megjelenése nemcsak babona, hanem lélektani alapra fektetett költői gondolat, éppen mint Shakespearenél, hol Banquo árnya szintén a Macbeth lelki furdalásának szülötte. E balladában sincs máskép: az elveszett gyermekek felkiáltása az anyai lelkiismeret és kétségbeesés hangja. Vajjon Shakespearetől vagy Aranytól tanulta-e ezt a nép vagy ők tanulták a néptől? A költészetben sokat, igen sokat lehet tanulni a nép «szellemi fejletlenségéből».

Hadd térjek át ama két balladára, melyeket egész épségökben szóról-szóra lehetett közölnöm.

A «Bátori Boldizsár» című balladát tekinthetni egésznek vagy töredéknek, rosszalhatni költői igazságszolgáltatását vagy elfogadhatni az én magyarázatomat, de azt lehetlen el nem ismerni, hogy a férjét gyűlölő és kedvesében mélyen hívő Judit asszony mesterileg van rajzolva, hogy a műnek minden sora, a cselekvény minden mozzanata oly egymásból foly, oly szerves egészet alkot, minőket műballadáinkban ritkán találhatni. Judit ott ül a bölcső mellett és rengeti gyermekét. A gyermek arcvonásaiban a kedveséit látja és reá gondol. A szerelem és gyűlölet felindulásában kiáltja:

Mi természetesb, mint hogy az anya ringatván gyermekét daloljon, gyügyögjön neki, mi megfoghatóbb, mint hogy Judit asszony gyönyörködjék gyermekében, e gyönyörbe férje iránti gyűlölete vegyüljön s elandalodása közben mintegy önkénytelen kibeszélje titkát. Aztán ő nemcsak szereti kedvesét, hanem büszke is reá.

Szerelmében a női hiúság is szerepel, az ő kedvese hős, egy ország parancsnoka, gazdag, pazar és gyöngéd az övéi iránt. E bölcsődal a kedves utáni forró vágy, a férj elleni gyűlölet, a gyermek iránti gyöngédség olvadéka. Mindez nyolc sorban s mily művészien! Azzal, amit a ballada elmond, fölkelti az olvasó lelkében azt is, amit elhallgat.

A nő hallgatózó férje kiáltására zavarba jő és tettető, hízelgő hangon

olyat mond, mivel senkit sem ámíthatni el. E zavarából, az ügyetlen mentségéből látszik, mennyire átadta magát szíve gerjedelmének, mennyire nem gondolta, hogy valaki még kihallgathatja beszédét. Mily bajos egy őszinte érzés felindulásában hazudni! Elhagyta ravaszsága, mellyel eddig annyiszor kijátszotta férjét, de egy pár pillanat s ismét rendbe szedi magát. Férje második kiáltására már jobban felel:

Időt akar nyerni, hogy valamit kigondolhasson férje haragja csillapítására, vagy pedig, hogy elrejthesse magát. De a férj berúgja az ajtót és halált kiált fejére. A nő nem kér, rimánkodik, sem hízeleg és tettet többé. Méltóságába burkolózva kiáltja a szolgának:

Egy szava sincs férjéhez, a haláltól sem fél, csak kedvesére gondol, mélyen hiszi, hogy nem fogja elhagyni őt s megmenti. E hit még a vérpadon se hagyja el. Időt akar nyerni, az aggodalom, remény s méltatlanság hangján kiáltja a hóhérnak:

Nem csalatkozott, kedvese megérkezik és

Talán fölösleges magyaráznom, hogy a «te asszonyi állat» a régebbi időben nem volt gyöngédtelen kifejezés s csak annyit tett, mint most az asszonyi lény. Akinek nem tetszik, könnyen tehet helyibe mást, például: édes szerelmesem! Azonban e három sor nagy szépségéről lehetlen nem szólanom. Bátori [!] lóhalálába érkezik, rohan a vérpadra, megragadj akedvesét, egyszer megfordítja, mintha meg akarna győződni, vajjon ő az, él-e s reá borul, csókolni kezdi. Aztán mintha még nem hinne szemeinek, mintha nem tudna betelni kedvese nézésével, még egyszer megfordítja, csókjaival halmozza el s mintegy csak most juthatva szóhoz, a szenvedély, öröm és diadal hangján kiáltja: Enyim vagy, nem másé! Mennyire ki van fejezve ez egy pár sorban a megmentés gyors erőszakossága, a szenvedély és öröm szilaj rohama. Nem tudom, van-e műballadáinkban ilynemű jelenet hasonló erővel kifejezve, de annyi bizonyos, hogy e helyet régibb és újabb költőink közt senki sem írta volna meg jobban.

A «Julia szép leány» című ballada nagyobb becsű, mint műköltészetünk hozzá hasonló legendaszerű termékei. Abban az egy pár legendában, melyeket Vörösmarty és Czuczor írtak, többé-kevésbbé hiányzik a naiv meghatottság s fenséges egyszerűség. Vörösmarty «Hedvig»-je nem ment a túlterheltségtől. A szép leírások, a ragyogó s hosszan kivitt hasonlatok meglehetősen gyöngítik a kompozició hatását. Czuczor «Szűz Margit»-ja kissé józan mű, a benne előforduló látomás csak parabola. Margitnak egy mezei séta alkalmával is eszébe juthatott volna az, mit a látomás neki kinyilatkoztat. Átalában a szövevény nem olyan, mely szükségessé tegye az isteni beavatkozást. Aztán mindkettőben nincs eléggé elfedezve a célzatosság. A «Julia szép leány» című népballadának éppen a naiv meghatottságban s fönséges egyszerűségben rejlik ereje. S mily természetes benne a természetfölötti látomás! Julia egy beteg leány, ki közelegni sejti halálát, már elfordult a föld örömeitől, a túlvilágra gondol, az égre szögzi szemeit. S íme egy gyalogösvény nyúlik le az égből.

hogy eljegyezze az ég mátkájának. A látomás alapja a leány kedélyében is le van téve. Mintegy vágyát látja megtestesülni, Isten szólítja magához, mint ahogy a nép szokta mondani.

Ami magát a látomás leírását illeti, bizonyára nem mondhatjuk oly szépnek, ragyogónak, mint amidőn Vörösmarty ír le valamit. Például, ahogy Gábor angyalt írja le:

magában mind nagyon szép, de kérdés, vajjon oly szép-e akkor is, ha mint a mű organikus részét tekintjük? E szép rajz semmi szükségest sem jellemez, semmire sem készíti elő az olvasót, semmit sem hat a cselekvényre, csak költői díszítmény, mely ha nem árt, nem is használ. Balladánkban minden ilynemű festés lényeges rész. A látomás az egésznek forduló pontja, rajzában legnagyobb súly a fényre van helyezve. Minden, égi (nap, hold, csillagok), templomi (égő gyertyák), világi (aranyperec) ragyogvány egy fénytengerbe olvad, hogy mintegy megdöbbentse s magasztaltságba ejtse Juliát. S e fénytengerben, mint János mennyei jelenéseiben, a bárány jelképes alakja lebeg, a szeretet hívó szavai hangzanak, melyeket oly ünnepélyesen rekeszt be az igéret:

A leány el van jegyezve az égnek, még csak anyjától akar búcsút venni, ez egyetlentől, mi a földhöz vonja. Hazamegy, elmondja látomását, hogy ő már az ég menyasszonya és felkiált:

Látni óhajtja anyja könnyeit, érezni, hogy mennyire szeretve volt. A legnemesb érzés felindulásai közt válik meg a földtől, anyja könnyei, csókjai kísérik a mennyei mátka karjai közé,

Úgy látszik, mintha hiba volna, hogy a látomás egész jelenete kétszer fordul elő, egyszer, mint leírás, másodszor mint elbeszélés. Valóban ez más helyt hiba volna, de itt a költemény természete, maga a lélekállapot kívánja meg. Julia beszéde nem pusztán elbeszélés. Őt mélyen meghatotta a látomás, önkénytelen ismétli, mintegy belé éli magát. Az ismétlés nagyon kiemeli a látomás csodáját, mintha az ember nem tudna betelni vele s bámulatába mélyedne. Aztán az anya is abban a pillanatban már látni kezd mindent, miről leánya beszél, mert alig kiáltja a haldoklónak:

már megnyilik a menny:

Nem hiszem, hogy lehessen a népköltészetnek oly ellensége, ki ne érezze e nyolc sor költői nagy szépségét. A fájdalom és keresztyén rezignáció hangja ez. Mély fájdalom s az Isten akaratjába való mély megnyugvás olvadnak benne össze. Mily eszmeiség s mily plasztikailag kifejezve! A virágos kert az anya ifjúsága, az első raj méhnek gyönge lépe az első gyermek, ki már halvány, beteg, mint a lép viasza. A földön futó füst a halandó test, az égbeható láng a halhatlan lélek. S az anyai érzés e megindító sóhaját mily fönségesen fejezi be ama három sor, melyek a leány mennybeszállását festik s az olvasót a menny titkai, sejtelmei közt hagyják.

Az ily szép helyek a népköltészetben nem tartoznak éppen a legritkábbak közé. Az Erdélyi, a Kriza s a magam kézirati gyüjteményéből nem egyet hozhatnék föl. Például a börtön iszonyát sehol sem láttam oly erős színnel festve, mint Kriza gyüjteménye egyik balladatöredékének e soraiban:

S a gyűlölet minő szenvedélyes kifejezése az, mi válaszkép a rab fülébe dördül:

Talán elég. Talán ennyi is képes megingatni azokat a nézeteket, melyek nemcsak a Toldy és Kazinczy G. uraké, hanem [melyeket] egy egész irodalmi nagy párt vall magáéinak. S lehetett-e jobb alkalmam ostromlásukra, mint éppen most, midőn népköltészetünk egy pár kitűnő termékét volt szerencsém bemutatni. Azonban midőn a népköltészet esztétikai nagy becse mellett küzdök, midőn költészetünk úgynevezett népies mozgalmának védelmére kelek, nem a népköltészet puszta utánzására utalom költőinket, sem népies mozgalmunk nagy visszaéléseit nincs szándékom még távolról is mentegetni. A közelebbi tíz év alatt talán senki sem küzdött hevesebben e visszaélések ellen, mint én; jól vagy rosszul, sikerrel vagy siker nélkül, de küzdöttem. Azt is tudom, hogy a költőnek kora eszméi színvonalán kell állania, hogy a népköltészetnek sem köre, sem felfogása nem elégítheti korunkat s a költészet sohasem kötheti magát egy genrehez, egy iskolához s legkevésbbé lehet az egész nemzet helyett, egy osztály csatlósa, legyen ez akár az úri rend, akár a nép. De mélyen fölindít, midőn a népköltészetet, esztétikai szempontból, annyira becsméreltetni hallom s költészetünknek úgynevezett népies mozgalmát a sülyedés korának bélyegzik. Amely esztétikus nem tudja élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és sajátságos. Aki képzelhet oly valóban nemzeti költészetet, melynek legalább egyik alapja nem a népköltészet, az csak az idegen irodalmak utánzásában keresi a nemzeti költészet dicsőségét. Csodálatos, hogy kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja méltánylani, csak a népiest tartja Isten csapásának. E sülyedés kora alkalmasint azért van oly élesen kijelölve, hogy annál inkább feltűnjék az aranykor, melynek Kisfaludy K. és Vörösmarty kiváló képviselői. Toldy úr, úgy látszik, restelte oly költészetnek írni meg történelmét, melynek nincs oly aranykora, mint például a németnek, azért oktrojált egyet a magyarnak is. Nem vette tekintetbe, hogy itt másnemű a fejlődés s a német sablon éppen oly kevéssé illik a magyar, mint az angol irodalomra, pedig ott ugyancsak nagy költők vannak ám. Különben az aranykort nem azok szokták kijelölni, akik benne élnek, hanem az utókor. Aztán az az úgynevezett népies mozgalom csak folytatása költészetünk ama nemzetibb átalakulásának, melyet Kisfaludy és Vörösmarty kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez, a fejlődés különböző stádiumán s éppen nem lefelé. Egy s másban ellentétben vannak ugyan, de egymás kiegészítői. A népies kifejezés csak pártnév s mint ilyen, éppen oly kevéssé fejezi ki a lényeget, mint a romantika pártneve. A népies iskolára, amint némelyek meghatározzák, csak annyit adok, mint más iskolára, de sokat, mindennél többet adok ám arra, hogy uralkodóvá tette költészetünkben a formát illetőleg a nemzeti ritmust, a tartalomra nézve a nemzeti életbe mélyedést, szóval a nép-nemzeti elemnek a művészettel összeolvadó fejlődését. Ezt nem lehet többé kiküszöbölni, a legkülönbözőbb szellemű költők sem fognak menekülni hatása alól. Aranykor ide, aranykor oda: én egyre-másra 1811–1830-ig éppen annyi jeles költőt és kitűnő művet ismerek, mint 1830-tól napjainkig. Igaz ugyan, hogy sem itt, sem ott, nem tudunk felmutatni oly nagy művet, mely a világirodalom elsőrendű remekeivel versenyezzék, sem oly magas tökélyre fejlett műprózánk még nincs, melyet valódi magyar klasszikainak lehetne nevezni, de én mindezt a jövőtől várom s ha csalódni fogok is, nem csalódom annyira, mint Toldy az ő kicirkalmazott aranykorával.