Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. XLVIII. és XLIX. füzet. Pest, 1862. Emich Gusztáv.

Még egy füzet s a Szemle bevégzi ötödik évi folyamát is. A szerkesztő öt év alatt mindent megtett arra nézve, hogy vállalata tájékozza a nemzet értelmiségét mindazokról az eszmékről, amelyek világszerte foglalkodtatják a szellemeket s közvetítőül szolgáljon a külföldi irodalmak és a hazai tudományosság közt egyfelől, a szaktudósok és a művelt közönség közt másfelől. S valóban, ha végigtekintünk az öt évi folyamon, meggyőződünk, hogy a szerkesztő, irodalmi körülményeinkhez képest, a lehető legjobbat adta mind tartalomban, mind formában. Sokat tett különösen arra, hogy a tudományos előadás ízléssel párosuljon s az eddig irodalmunkban egyedül divatos értekezés az essay vagy tanulmány élvezhetőbb formájához alkalmazkodjék. Vannak a Szemlének cikkei, melyek a külföldi «Revue»-k cikkeivel is kiállják a versenyt s ha nem mindenik írója is találja el a formát, ha némelyik essay helyett könyvet vagy értekezést ír, ez csak azt mutatja, hogy bármily vállalat, mely úgyszólva irodalmunkba egészen új genre-t honosít meg, csak lassanként találja meg és növeli íróit. A hatodik évi folyam megindultával, mint halljuk, a szerkesztő még érdekesebbé kívánja tenni vállalatát. Negyedévenkint irodalmi szemléket fog közölni, melyek kritikai átnézetét adják valamely irodalmi ágnak, kivált szépirodalmunknak, a főbb irányok bírálata mellett ismertetve a nevezetesb írókat és csoportosítva körülök a csak valamennyire is figyelemreméltó jelenségeket.

Vajjon a közönség részvéte hasonló arányban emelkedik-e a szerkesztő és dolgozótársai buzgalmával? Éppen nem. Bár a Szemlének minden évben tíz-hússzal több előfizetője akad s így lassacskán növekedik, de még távol van attól, hogy anyagilag csak valamennyire is virágzó állapotban legyen. Mi nem igen szoktunk kemény vádakat szórni a közönség részvétlensége ellen, mint azok a lapok, melyeknek meglehetős számos előfizetőjök van, saját sebeinket is takargatjuk, nem mintha szégyenlenők, mert van annyi önérzetünk, hogy ha nem is nagyra, de többre becsüljük magunkat némely eléggé léha vállalatnál, mely a közönség részvétének örvend, hanem mert nem akarjuk összezavartatni panaszunkat azokkal a panaszokkal, melyek az irodalom ügyének ürügye alatt úgyszólva magoknak kéregetnek. Azonban itt mégis lehetlen elnyomnunk egy megjegyzést: nincs-e széles Magyarországon 300 olvasótársulat vagy közkönyvtár és 5–600 oly ember, kinek valamivel több szellemi táplálék kell, mint amennyit még a legjobb néplap is nyujthat? Íme, 8–900 előfizető elég volna arra, hogy a Szemle még inkább megközelíthesse föladatát, többször jelenjen meg, politikai szemlét is adjon s lassanként Magyarország Revue des deux Mondes-jává váljék.

De térjünk a jelen füzetre, melyet Verulami Baco ismertetésének második közleménye nyit meg Erdélyi Jánostól. Az első Baco életét ismertette, ez munkáit ismerteti, amennyire lehet, Baco saját szavai szerint. A harmadik, mint a cikk végszavaiból kivehetni, az Erdélyi véleményét fogja tartalmazni Baco műveiről. «A jelen egész közleményben, – mond Erdélyi – Baco beszélt, a következőkben illő, hogy mi beszéljünk – műveiről.» Nagybecsű monográfia, az egyetlen alapos dolgozat irodalmunkban Bacoról, kiről oly jól jegyzi meg Erdélyi: «Hozzá köti az új tudományosság történeti szálait, újjászületése folyamát s még ma sem futott ki rajza határaiból az idő.» Bár az első közlemény, mely Baco életiratát tárgyalta messze marad Macaulay művészi és ragyogó essay-jétől, de Erdélyi tanulmánya egészben véve, úgy látszik, tudományosb mű s nemcsak nagy körvanalakban, mint Macaulay, hanem részletesen is tárgyalja a nagy angol bölcs szellemét és műveit. Reánk, mint esztétikai lapra kiválón érdekesek Baco nézetei a költészetről, melyet Erdélyi szerint a következőkben közlünk is:

Íme, Shakespeare kortársa egy pár találó és mélyreható megjegyzése mellett is mily hiányosan és hibásan elmélkedik a költészetről. S ami különösen feltűnő, a parabolákat becsüli legtöbbre az egész költészetben. Ily körülmények közt ugyan hogy történhetett meg, hogy vannak angolok, kik komolyan hiszik, sőt könyvet is írnak mellette, hogy tulajdonkép Baco írta volna Shakespeare drámáit? Egyébiránt nem újság, hogy a legnagyobb filozófusok sokszor meglehetős gyönge esztétikusok. Plato ki akarta zárni a költőket respublikájából, Kant nem sokra becsülte a verset, mert nincs benne elég logika, Baco a parabolákat becsüli legtöbbre s némi megvetéssel kiált fel egy helyt: «Ideje fölemelkedni e földről (tudniillik a költészetről) a bölcsészet és tudomány tiszta levegőjébe». Ha csodálatosnak látszik is e jelenség, megvan azért az oka. A legabsztraktabb valami, minő a filozófia s a legkonkrétabb valami, minő a költészet, bajosan egyeznek meg egymással. Az is természetes, hogy a tisztán műfilozóftól, ki leginkább csak a művészetet vagy a művészet valamelyik szakát tűzte ki tanulmányai tárgyául, több valódi esztétikát tanulhatni, mint a filozófok legnagyobbikától is, ki a szépet csak általánosan vizsgálja. Bizonyosan a drámaíró több hasznát veheti Lessingnek, mint Hegelnek.