Növendék leányok számára. Összeállítá Réthy Lajos. Kolozsvár, 1862. Kiadja Stein János.

«Egy tiszteletreméltó nevelőnőtől hallám egykor, – mond Réthy előszavában, – semmi sem nevetségesebb és boszantóbb rám nézve, mint midőn leánykáimtól ilyeket hallok szavalni: «Kardot kötök oldalamra.» «Összeverem sarkantyúmat», stb. Mondám, hogy irodalmunk elég gazdag leánygyermekek kedélyéhez és korához mért költeményekben, csak meg kell választani. Elhiszem, felelé ő, csak ott a bökkenő, hogy azok, kik a leányok nevelésével foglalkoznak, nem mindnyájan ismerik tüzetesen az irodalmat, vagy ha ismerik, nincs idejök utánjárni. Ezért óhajtanék egy kis gyüjteményt, mely éppen e célból legyen készítve. E rövid párbeszéd következtében állítám össze a jelen gyüjteményt. Tekintettel voltam az összeállításnál alakra és tartalomra egyaránt. Igyekeztem olyat adni, mi alakjával egyszerre megnyerjen, mintegy ösztönözzön a szavalásra, tartalmával fejtse a nőt és honleányt.»

Az irányt csak helyeselhetni, éppen ezért sajnálnunk kell, hogy megvalósítása nem igen sikerült. Valóban e gyüjtemény nem jobb, sőt olyan sincs, mint Vachott Sándorné hasonló irányú gyüjteménye, pedig ebben is elég hiány van, s az írónő inkább csak ösztöne után indult, mint elvek, kiszámított terv szerint szerkesztett. Először is nem hagyhatjuk megrovás nélkül azt, hogy Réthy gyüjteményében a régibb irodalom egészen mellőzve van. Tudjuk, hogy Réthy csak a többi antológia szerkesztőit követte, kik nem szoktak fölvenni oly költeményt, mely Vörösmarty előtt volt írva. Vajjon elvből történik-e ez vagy csak a régibb irodalombeli jártasság hiányából? Bárhogy álljon a dolog, mindenesetre nagy hiba. Nem említve egyebet, régibb költőink a költészet némely oly fajait is művelték, melyeket mai költőink nem művelnek s mind a formát, mind a tartalmat illetőleg, igen alkalmasak arra, hogy minél több oldaluvá tegyenek valamely antológiát. Réthy is sok becses adalékot találhatott volna céljára nézve a régibb irodalomban, kivált Kisfaludy Sándor műveiben. Hát még ha a tanköltészetet nem zárja ki egészen gyüjteményéből, noha ez kivált ifjúságnak szerkesztett antológiából kimaradhatlan, mennyi jó darabot szemelhet vala ki Kazinczy, Kis János stb. műveiből.

Részint innen foly az is, hogy gyüjteménye meglehetős egyhangú, kivált oly költemények hiányoznak belőle, melyek a természet szépségei élénk érzésének szüleményei, mi annyival feltűnőbb, mert e nemben újabb irodalmunk is elég gazdag s a gyüjtemény célja is mellette szól. Réthy a hazafias költeményekre helyezte a legnagyobb súlyt, nem vitatjuk, helyesen-e, vagy nem, de óhajtottuk volna a jó megválasztást. Az oly költemények, mint Miatyánk, Nemzeti színek, Új év napján, melyek nem egyebek, mint versbe szedett prózai frázisok, nem igen hathatnak a fiatal nőszívre. A Ki volt nagyobb című költemény is kimaradhatott volna. Tudjuk, hogy ez népszerű költemény, legalább színészeink sokat szavalják, de a mellett, hogy nem ment némi közhangú nemzeti dicsekedéstől, vajjon illik-e nevendékleány szájába az, hogy azért büszke nemzetére, mert Botond beütötte a nagy érckaput, Lehel még halálakor is főbevágta kürtjével ellenségét, Kinizsi félkézzel hengergette a malomkövet, két karddal küzdött s holtak hátán ett és ivott? Vajjon az ilyesmi nem olyan-e, mint «kardot kötök oldalamra» mire annyira megbotránkozott Réthy nevelőnője? Azt sem helyeselhetni, hogy egy pár sötétebb színezetű lírai mű is becsúszott a gyüjteménybe. Ily gyüjteményekben az esztétikai cél mellett sohasem kell feledni a pedagógiait is s kár követni a Szabó Rikhard Gyermekbarátját, mely még Byron világfájdalmas költeményeit is közli növendék olvasóival. Kimaradhattak volna még bizonyos ismeretlen költő (–s) versei is, nem azért mert ismeretlen költő írta, hanem mert gyöngék.

Mind e hibák mellett is e kis antológia a Vachott Sándornéjéval együtt némi hézagot pótol irodalmunkban s nevelőnőink egy kis kritikával használhatják.