Magyar költőnők műveiből összeállította Farkas Albert. Pest, 1862. Kiadja Geibel.

Nemrég írónőink arcképcsarnoka jelent meg, most műveik antológiáját vesszük. Az arcképcsarnokról azt kell hinnünk, hogy csak az írónői pályától való elrettentésre volt számítva. Ugyan kinek lesz kedve írónővé lenni, ha arcát, melyre minden nő, még az írónő is ad valamit, elcsúfítva adják át az örökkévalóságnak? Ez antológia talán írónőink vigasztalására jelent meg, mintegy kárpótlásul az arcképcsarnokért. Valóban külseje nemcsak csinos, hanem éppen díszes. A kiadón semmi sem mult. A költemények megválogatását már kevésbbé dicsérhetjük, a szerkesztő előszava pedig éppen tintafolt, mely elcsúfítja a díszes könyvecskét.

Már maga a cím is rossz. A «Nemzeti hárfa» inkább csak hazafiúi dalok gyüjteményére illik, vagy pedig oly gyüjteményre, mely költőinknek a nemzeti szellem szempontjából legjellemzőbb műveit tartalmazza. Az előszótól azt vártuk, hogy a szerkesztő a női költészetről mond el egyet-mást vagy pedig költőnőinket jellemzi egy pár rövid, de találó vonással. E helyett mintegy hat lapon mind arról okoskodik, hogy irodalmunkban nem szokták kimondani az igazat, kimondani valakinek véleményét büntetlenül a civilizált világban csak nálunk nem szabad s több efféle átalánosságokat szór jobbra-balra elég dagályos és rossz nyelven. Aztán nagy hősiességgel elszánja magát, hogy ő már most igazán megmondja az igazat írónőinkről.

Valóban e hat lapnyi bevezetés után csak három lapnyi fejtegetés következik. Nagyobb a kapu, mint a város. Csakhogy aztán hallanánk valami okosat. Azonban szerkesztőnk e három lapon leginkább azon tünődik, hogy Idunát vagy Ferenczy Terézt tartsa-e nagyobb költőnőnek s miután összehord egy csoport badarságot, például, hogy Ferenczy Teréz minden szenvedély iránt fogékony (ilyesmit legfeljebb Shakespeareről lehet mondani), hogy költészete pantheon, egekbe nyúló hatalmas és terjedelmes szentegyház dicső romja (e szerint a görög és a gót stíl ugyanegy volna), elvégre is Ferenczy Teréznek adja az elsőséget. Szendrey Juliát azzal dicséri meg, hogy eszméi kerekdedek s jótékony nyiltsággal fejezi ki érzelmeit. A kerekdedséget nem az eszméről, hanem a kompozicióról, kidolgozásról s több effélékről szokták mondani. A nyiltság pedig csak nyiltság, de magában még nem költői érdem. Megköszöni a költőnő az ily dicséretet. Szőllősy Ninának «A kert utolsó rózsája» című költeményében a «magos világnézetet» magasztalja. Aki e versben akár magos, akár magtalan világnézetet fedez föl, az az üres erszényben is pénzt fog találni. Flórának pattogó eszmeszikráit emeli ki s költészete be nem fejezettségét rója meg. A költészet be nem fejezettsége megint csodálatos kifejezés. Annyi bizonyos, hogy amíg Flóra meg nem szűn írni, addig költészete sem lesz befejezett. Izidórának fájdalmát mély tengerhez hasonlítja, mely sok szép gyöngyöt adhat az olvasóközönségnek, ha a formára és egyöntetűségre több gondot fordít (már t. i. a tenger). Bányai Ágnesben a lelki állapotok gyöngéd festését, az átmenetek és árnyalatok hű visszatükröződését méltányolja s óhajtja, hogy elbeszélő költeményeket írjon, hihetőleg azért, mert nagy objektivitással tudja felfogni a kültárgyakat, például:

Vohl Jankáról azt jegyzi meg, hogy oly téren verdesi szárnyait, hová ő nem követheti. Megvalljuk, nem értjük, ha csak azt nem teszi, hogy Vohl J. szárnyas angyal, a szerkesztő pedig Platonnak szárnyatlan, tollatlan embere. Úgy látszik, hogy Vohl Jankára nagyon haragszik, mert csak egy verset vesz föl tőle, azt is megcsillagozza holmi gúnyos felkiáltójellel. Ha rossznak tartja, miért vette be? Atalát sem szíveli, monoton lantjától kevés tiszta hangot vár. Monotonia és monotonia közt nagy a különbség. Byron is monoton. Általában írónőink mindnyájan monotonok, de ezzel még nem sokat mondtunk.

A szerkesztő az abc majd minden betűjére talált egy-egy írónőt, kik között csakugyan hemzseg a sok, legalább előttünk ismeretlen, Theodóra, Eleonora, Bianka. Önkénytelen eszébe jut az embernek az a régi bohózati dal, melyben az eladó lyányok versbe vannak szedve: Sári, Fáni, Háni, Máli stb. Elég lett volna kevesebb költőnő is. Egyébiránt a kiadás elég díszes s habár a válogatás nem a legjobb, mégis mint egyetlen antológia költőnőink műveiből, hézagot pótol, nőlírikusaink némi átnézetét adja.