Emich Gusztáv Jókai «Politikai divatok» című regényére előfizetési felhívást küldött szét, mely így hangzik: «Jelen regény, melyből szerző előszavát alább közöljük, XII füzetben fog megjelenni, szerző saját kiadósága mellett; az első füzet már sajtó alatt van s f. év október elsején jelenik meg s azontul minden hó 1-én és 16-án egy füzet küldetik belőle szét. Az öt íves füzetek díszes alakban és csínnal lesznek kiállítva, mind a XII füzet előfizetési díja helyben 5 frt 50 kr. – postai helybeküldéssel bérmentesen 6 frt. Az előfizetési díjak Emich Gusztáv könyvkiadó hivatalába utasítandók. A pontos szétküldésről alólirott kiadóhivatala gondoskodik. Gyüjtőknek (kik hozzájuk küldendő példányokat szívesek lesznek szétosztani) minden 10 példányra egy tiszteletpéldány áll rendelkezésökre s miután az 1-ső füzet október 1-én megjelenik, kérjük az aláírási íveket, amennyiben lehetséges, aznapig beküldeni, nehogy a szétküldésben fennakadás legyen. Pest, szept. 1-én, 1862. Emich Gusztáv.

Előszó a «Politikai divatok» című regényhez. Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német; praktikusak, mint az angol; elmések, mint a francia költők azok, a nélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet; tele a közélet lármájával, hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is: egyszóval ne írjatok mindig irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével; az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy az alaphangot semmi költő nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen. Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak visszavezetni. Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai katasztrofokat fogtok találni. Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza. Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind országos bajokhoz fognak elvezetni. S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az; ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet; s egész embernek azt ismerjük el, aki nem csak magának élt. Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be; mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben. Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását, a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van; saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt, hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? akiknél az több volt, mint divat s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból. E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek. Pest, augusztus 18-kán 1862. Jókai Mór.»

Midőn ez előfizetési felhívást a legmelegebben ajánljuk olvasóink figyelmébe, nem tehetjük, hogy az előszóra egy pár megjegyzést ne tegyünk. Jókai mentegetőzik, hogy ismét irányregényt kell írnia s e kénytelenséget viszonyainkból igyekszik kimagyarázni. Nem értjük eléggé, hogy a mi viszonyaink miért volnának inkább irányregényre teremtve, mint a más nemzetekéi. Azok az okok, melyeket Jókai felhoz, szintúgy illenek más nemzetekre is, mert a közélet mozgalmai, a politikai viszonyok mindenütt befolynak a családi és magánéletre, az abszolutizmus alatt éppen úgy, mint az alkotmányos életben. A költészet, kivált a regényköltészet, fölveheti magába mindezt, mert felölelhet minden gondolható emberi viszonyt, politikait és vallásit egyaránt, de ezáltal még nem válik irányköltészetté. Az érzelmes német, az elmés francia, a praktikus angol legalább egészen mást ért az irányregény alatt, pedig ezek ugyancsak tudhatják, hogy mi az, mert néhány évtized óta, szegényeknek elég irányregényt kell nyelniök. Jókainak annál kevésbbé volt szüksége a mentségre, mert, hála Istennek, még eddig egyetlen irányregényt sem írt. A Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán oly kevéssé irányregények, mint a Szegény gazdagok. A Régi jó táblabírák című regénye sem az, mert nem a megyei rendszer üdvös voltát bizonyítja be, szemben a parlamentáris rendszerrel, hanem csak táblabírákat rajzol s egy történetet mond el abból a korból, amikor még a megyei élet virágzott. Jókai, úgy látszik, a politikai és társadalmi viszonyok rajzát, melyet a regényekben különben is ritkán kerülhetni ki, a nemzeti életbe mélyedést, a nemzeties felfogást, melynek minden nemzeti költőben meg kell lenni s más ilyesmit nevez itt irányregénynek. Örvendünk rajta, mert jó, ha a költő inkább az alkotásban szabatos, mint az elméletben. Az irányregény nem valami derék genre, legalább az esztétika folyvást tiltakozik ellene, mert rendesen valamely politikai párt vagy vallásos felekezet érdekében készül, valamely rendszert, vagy reformot akar reánk vitatni s eszméi kedvéért az esztétikai célt mellékessé, a költői cselekvényt az absztrakció szillogizmusává, a személyeket pusztán eszmék hordozójává alacsonyítja. Megtörténik ugyan néha, hogy némi politikai, vagy társadalmi irány jól egyezik a művészi céllal, beleolvad az egész mű organikus kényszerűségébe, de ekkor aztán többé már nem is úgynevezett irányregény, hanem csak jó regény, mint a többi. Hisszük, hogy Jókainak a «Politikai divatok» című regénye is ilyen lesz, éppen azért még egyszer ajánljuk olvasóink figyelmébe.