Írta Br. Horváth Miklós. Pest, 1862. Engel és Mandello tulajdona.

Útirajzról bírálatot írni oly kritikusnak, ki sohasem utazott az illető országban, meglehetősen nehéz feladat. Saját tapasztalásából nem ítélhetve, kénytelen könyvekhez, azaz: más útirajzokhoz, folyamodni. De kérdés: vajjon az a másik utazó hűbb, igazságosb-e, mint az, akinek éppen munkáját akarjuk bírálni? S ha hű és igazságos is, vajjon azóta nem történtek-e változások, melyek hol lényegesen, hol módosítólag befolynak egy és más viszonyra? Aztán az utazóknak hajlamaik, műveltségök s helyzetök szerint, hol erre, hol arra van éles érzékök. Amiben az egyik erős, a másik gyönge lehet, amit egyik jól látott, a másiknak elkerülte figyelmét. Szóval a kritikus vég nélkül kétkedhetik s mégsem fog oly erős támaszpontot találhatni, hova megvetve lábát, határozottan merhessen ítélni. A történelmi munkák bírálójának egészen más a helyzete. Ő okmányokból ítélhet, sokkal több különböző forrást vethet össze s kmi legfőbb, mindig csak bevégzett multat vesz bonckés alá. Az útirajzok a jelent tárgyalják, mely naponként változhatik, hiszen a műveltségi viszonyok, még magukra a tájakra, az országok e legváltozhatlanabb emlékeire is gyakorolhatnak némi módosító befolyást. Némely útirajz nagy tévedését vagy ráfogását észrevehetni ugyan, sőt néha azt is kiérezhetni, vajjon a szerző könyvekből dolgozott-e vagy saját szemével vizsgált mindent, de a szokottnál valamivel nagyobb gond sokat elfödhet s a legélesb szemű bírálót is megjátszhatja, ha csak maga nem utazott s nem látta mindazt, melynek leírását bírálja. Ily helyzetben a kritikus kénytelen leszállani triposzáról, olvasóinak csak kalauzként ajánlkozni, nem annyira bírálatot, mint könyvismertetést írni s legfeljebb ott bírálni határozottabban, hol tisztán irodalmi szempontokból indulhatni ki.

Őszintén megvalljuk, hogy mi is a fennebb rajzolt helyzetben vagyunk. Sohasem jártunk Törökországban, nem ismerjük fővárosát, sőt még könyvekből sem olvastunk annyit róla, hogy a kezünk alatti útirajz tartalmát megbírálhassuk. Szerencsénkre Horváth Miklós sem politikai, sem nemzetgazdasági, sem régiségtani, sem etnográfiai tanulmányokat nem akar nyujtani útirajza keretében. Ő csak világfias turista, ki a maga mulatságára utazik s olvasóit is inkább mulattatni, mint tanítani kívánja. Kiválón semmi sem fekszik szívén; oly kevéssé szenvedélyes politikus, mint régiségbúvár s a társadalmi viszonyok, művészet, természet iránt nem érdeklődik mélyebben, mint minden más műveltebb ember. Mindezt nem is titkolja, nem folyamodik tudós könyvekhez, hogy hol innen, hol onnan kiírva egy pár lapot, történelmi, politikai vagy természettudományi ismereteit fitogtassa, vagy pedig nagy fontosan leírjon olyasmit, mit nem látott, vagy, ha látott is, nem vizsgált. Elszóródásból utazik, látni, hallani, mulatni, élvezni szeret s átadni magát a különböző benyomásoknak. E benyomások rajzát vesszük e könyvben, mely leginkább esztétikai hatásra törekszik s ennélfogva annál bátrabban hozzá szólhatunk.

Éppen nem hibáztatjuk a könnyed, világfias modort s még kevésbbé az esztétikai hatásra törekvést. Az útleírónak a legnagyobb szabadsága van az írók között, mind a tárgyra, mind a formára nézve. Itt minden genre jogos, csak tudjon az író hűn és elevenen rajzolni s érezzék rajzán a tapasztalás közvetlensége. E kettő az, mi nélkül nincs valódi útleírás, akár tudós írja, ki új hódítmánnyal akarja gazdagítani a tudományt, akár gondtalan turista, ki csak kedvtelésből utazik. S ha ehhez még formai csín járul, ha az író, tárgyához mérve, tud vonzón, az érdeket ébren tartva, elbeszélni, ahol szükség hangulatot, érzelmeket költeni föl, szóval van benne valami a költőből: előttünk állanak az utazónak, mint írónak, leglényegesb tulajdonai. Horváthban megvan egy és más e tulajdonokból, de inkább csirában, mint kifejlődve, inkább csak elszórva, egyes lapokon nyilatkozik, mint az egész műben. Nagy egyenetlenségeket találunk művében mindenütt, oly egyenetlenségeket, melyek nem a tárgyból, hanem az íróból folynak s éppen azért nem olvadnak belé az egész összhangjába. Nem mindenütt érzik a tapasztalás közvetlensége, vagy a benyomás volt bágyadt, vagy az írónak nem volt elég ereje azt kellőn kifejezni. A rajz mindenütt eleven akar lenni, de néhol nem biztos vagy bevégzetlen, más helyt pedig csak a szín erős, avagy e helyett is csak frázist veszünk. Elbeszélése nem báj nélküli, de itt-ott kapkodó, vannak benne kitűnő szakaszok, de az egésznek nincs kompoziciója.

Mindjárt a bevezetés első lapja kissé forszirozott. Egyszerűbben elmondva nem tünt volna ki annyira a bevezető eszme mindennapisága, mellyel, ha jól emlékszünk, különböző változatban, már sok turista kezdte meg rajzát, t. i., hogy valami magyarázhatlan nyugtalanság vonja az embert túl a határokon. A tárgyhoz sokkal jobban illett volna az, mit szerzőnk szintén érint, de nem fektet reá kellő súlyt, hogy megúnta az európai polgárisodást, mely nagyjában mindenütt ugyanaz s vágyik keletre, egy új ismeretlen világba. Általában, midőn szerzőnk hatni akar s nagyon összeszedi magát, kevésbbé hat, mint amidőn gond nélkül ecsetli benyomásait. Így például mindaz, mit a tengerre érkezéséig ír, nagyrészt jól van írva. Rövid jellemző vonások, folyékony, kellemes elbeszélés, éppen annyi, amennyi kell, hogy mintegy nyitányul szolgájon az út főcéljához, amely Konstantinápoly. A tenger rajzával már éppen nem vagyunk megelégedve. «Tengert látni – mond szerzőnk – először vagy tízedszer, mindig megható. Szemeink első tekintete az Istent keresi, ki megvédjen e végtelenség közepett, e fényes haboktól, melyek oly csábítók, e hullámok ölelésétől, melyek oly puhák s mégis oly szilajok, e titkos mélységtől, mely mérhetlen, mint a szenvedély. Az égre tekintünk, mondom, s e két végtelenség hasonlata, e két elem összhangja az, mi megnyugtat. E ragyogó csillagok, hová lelkünk fohásza repül, nem sujtanak le, miért bántanának a síma vizek? A tenger csak addig ijesztő, míg az enyészet medrének képzeljük, míg a halál eszméjével azonos, míg egy hideg sírt, egy nagyszerű temetőt látunk benne. De ha a természetbúvár, vagy csak a vizsgáló elmélet szemeivel nézzük; ha eszünkbe jut, hogy mélysége nem a halál, hanem az élet hazája, hogy itt is, mint a föld színén növények virágoznak, ásványok tenyésznek, ezer élőlény lakik, azzal a különbséggel, hogy e növényzet még frissebb, gyöngédebb, a színezet még élénkebb, festőibb, a kincsek még drágábbak, az élet még rejtélyesb, költőibb, könnyen megbarátkozunk vele.»

Ily rajzot olyan is írhat, ki sohase látott tengert. Szerző a tenger félemletes nagyszerűségét akarja leírni s a fényes habok csábításáról, öleléséről beszél, mintha Goethe halásza volna. S mily mesterkélten van kivive a tenger és ég összhangja az ember megnyugtatására. Minthogy a ragyogó csillagok nem sujtják le az embert, nem félhet a síma haboktól sem. Ez nem közvetlen benyomás, ez az erőtlen reflexió mesterkedése, ez nem rajz, hanem ízetlen frázis. Ellenben mily jól van írva, mindjárt alább, e következő hely, kivéve a fényes habok és harmatos virágok hasonlatát, melyet még purpureus pannusnak sem lehet neveznünk: «Nem tudom, álmodik-e az ember tengeren, midőn a légben csüngve képzeli magát s egy arasznyira felette egy vastag ember nyugszik, kinek lélekzetét érzi, mozdulatait hallja s alatta szintén egy arasznyi távolságra egy más élőlény (sovány vagy kövér, ez semmit sem változtat), ki ízlése szokásait követve álmában beszél, sóhajt vagy köhög, midőn a verejték izzó csöppjei folynak homlokodon s tüdőd már alig működhetik szabadon, midőn mozdulatlanul heversz s mégis úgy tetszik, mintha nyílsebességgel haladnál, midőn minden nyugszik s egy tompa moraj szakadatlan zúg füledben… valóban rémes álom. Körülbelül ezt álmodjuk a hajón. Mily különbség a reggel. A fedélzetet megmosták, mintha az éj köde elhomályosította volna, a tengerészek fölváltották egymást, a lég pompás, illatos, éltető, a nap lanyha sugáraival most ébred, a hullámok tisztán láthatók, a méla morajnak értelme lőn, virágok nem nyílnak, madarak nem énekelnek ugyan, de a fényes habok harmatos virágok s a hullám csattanása zengzetes dal».

Ilyen az egész könyv. Amit a bevezetés e mutatványairól mondtunk, illik az egyes szakaszokra is. Jó és rossz, elevenség és bágyadtság így váltakoznak egész végig. Vannak szakaszok, melyek átalában nem sikerültek. Ilyen a Bazár, Szent Sófia, Régi viseletek, stb. címűek. A bazár rajza csak nagy átalánosság, melyben alig van valami jellemző vonás. Nem tudjuk képzelni s legfeljebb csak annyi nyomul emlékünkbe, hogy egy roppant épület ezer bolttal, melyben sok minden van s hogy itt a kalmárok nem oly kínálkozók, mint Európában. Nem aprólékos részleteket kívánunk, csak néhány jellemző vonást, oly rajzot, mely a legfőbb részleteket a legjellemzőbb oldalról emelje ki. A Szent Sófia is majdnem ilyen rajz. Egy-egy érzelmes felkiáltás, élc vagy jó hasonlat nem elégíti ki az embert, midőn tárgyakról, viszonyokról kívánna olvasni. S e szakaszt mily rosszul fejezi be a mohamedán vallásnak holmi száraz és rövid magyarázata. Ennél a csekély műveltségű ember is többet tud. A «Régi viseletek» című szakasz egy múzeum-félét ismertet, melyben bábok vannak kiállítva, régi török ruházatban, rangfokozat és osztályok szerint. Mily jó, valódi művészi tere lett volna itt szerzőnknek a régibb és újabb török életet és szokásokat külsőségeiben ismertetni, historizálni, festeni, okoskodni, humorizálni, szóval egy egész kaleidoszkópot ragyogtatni előnkbe. Mindezt elmulasztja, bár eleinte kedvet mutat hozzá. Sok dolga van, tovább kell sietnie. Átalában nagy sietséggel ragadja olvasóit tárgyról-tárgyra, hogy mindegyre újabbat és érdekesebbet mutasson. Azért mindig is eléri azt, hogy kíváncsiságunkat felizgassa, de annál ritkábban, hogy egyszersmind kielégítse. Fél, hogy pedáns útleíró hírébe jő, ha kissé részletesb, restel valamibe mélyebben beleereszkedni, mert talán unalmas lesz. Azt hiszi, hogy eleget beszélt már s az olvasónak is oly kevés türelme van elolvasni azt, amit nem látott, mint neki leírni a már látottat, élvezettet. Változatos akar lenni s nagyon töredékes, kerüli az unalmasságot s meglehetős felületes. In vitium ducit culpae fuga. Ezért sok szakasza érdekesen kezdődik, de nem foly vagy végződik egyszersmind úgy is s képei gyakran elmosódnak. Ritkán találja el a középutat a könnyedség és könnyűség közt s csak néha igyekszik párosítni a sebességet körülményességgel s benyomásai rajzát magának a tárgynak rajzával.

Azonban e nem, vagy csak félig sikerült szakaszok mellett vannak sikerültek is. Ilyenek a Forgó dervisek, a Dohány, az Ordító dervisek stb. Az elsőnek csak az a baja, hogy egy kis affektációval végződik, a másodiknak az, hogy a kief rajzába becsúszott egy pár oly vonás is, mely ellenkezik a többivel. A harmadik a legsikerültebb. Ez egy valódi genrekép, melyben költői invenció is nyilatkozik s nagyon jól is van elbeszélve. Az esztétikai hatásra törekvést sok helyt vehetni észre szerzőnkben. Sajnos, hogy erre ott törekedett legkevésbbé, hol a legnagyobb szükség lett volna reá, értjük, az egész útirajz kompoziciójában. Szerzőnk nem puszta naplót akart írni, ő művészibb feladatot tűzött ki magának, Törökország fővárosa rajzát kívánta adni. Ezért mintegy bevezetéskép csak röviden rajzolja útját a fővárosig. Eddig mind jól megy, de ezután nincs semmi terve és szakaszait minden szerves kapcsolat, művészi cél nélkül írja úgy, ahogy eszébe jutnak. A temetőn kezdi s holmi utcai böngészeten végzi. Sehogy se tudja megtalálni a pontot, honnan beljebb vezesse olvasóit, hogy bizonyos művészi csoportozatban, önkénytelen, természetesen bontakozzanak ki a város titkai. A műnek nincs architektonikája, ez benne a legnagyobb hiba, mit a szerző maga is érez, bár némi elmés mentegetőzéssel eltakarni kíván. «Kiállhatlan unalmas lenne rendezett előadásom» – kiált fel a többek közt. Nem hisszük. A művészi rendetlenség már rend, még pedig egyike a nehezebbeknek. Más a tudományos rendszer s más a kompozició. Itt nyilatkozott volna igazán a szerző teremtő fantáziája s nem egyes, különben szép, lapokon. E mellett szakaszai is alkalmasint inkább sikerültek volna, mert szerzőnk nem tudva, mit hol mondjon el, hol ide, hol oda tett valamit, hova nem illik s nem is sejtve, hogy mennyit fog írni, folyvást sietett, a nélkül, hogy valami célhoz érjen.

Talán igen szigorún ítélünk oly műről, mely tehetséget és törekvést tanusít. Azonban úgy hisszük, hogy csak megbecsüljük a tehetséget, ha annyit várunk tőle, amennyit talán adhat. Igaz, kevesebb fáradságba került volna úgy egyszerűen remekműnek neveznünk ez útirajzot, mint némely laptársunk tevé, de mi sohasem sajnálunk egy kis analizist, az pedig kérlelhetlen s nem elégszik be frázissal. Lehet, hogy könnyen válik igazságtalanná, de akkor is ébreszt egy pár gondolatot, közönségben és íróban egyaránt.