Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIII-ik füzet. Pest, 1863.

E kezünk alatti füzet már harmadika a hatodik évi folyamnak. Egy fél évtizedet élt már e folyóirat, de, fájdalom, a szerkesztő és írók buzgalmával nem növekedett a közönség részvéte. Mint halljuk, a Szemle előfizetői inkább apadnak, mint növekednek. Hát megszünjék e vállalatunk is? Hát oda jussunk-e ismét, hogy egyetlen nagyobb folyóiratunk se legyen, mely közvetítőül szolgáljon a hazai és külföldi irodalom, a szaktudós és mívelt közönség közt. Megindulásakor, 1857-ben, részvéttel üdvözölte közönségünk a Szemlét. Vajjon kevésbbé becses-e e folyóirat most, midőn tizenhat vastag kötet gazdag tartalmára hivatkozhatik, mint volt akkor, midőn csak igérhetett? Azóta vesztett-e fontosságából nemzeti irodalmunk ügye? Avagy pótolta-e e folyóiratot más hasonló, nem mondjuk tartalomban, csak pusztán törekvésben? Óhajtja-e a magyar közönség, hogy e szép multú és még szebb jövőjű folyóirata mihamarább félbeszakítsa pályáját? Olvasóinkra bízzuk a feleletet.

A jelen füzet tartalma a következő: I. Két eposz. Első közlemény. A Nibelungenlied. Szász Károlytól. – II. A társadalom tudománya és Riehl munkái. Trefort Ágostontól. – III. Művészet csarnoka: Correggio. Planche után. Székely Józseftől. – IV. Éledés és életkezdet. Brassaitól. – V. M. Tudományos Akadémia; Az 1863-ban tartott közülés. VI. Irodalmi szemle; M. Chevalier a londoni műtárlatról. Jánosi Ferenctől. Representativ men, in seven lectures. By Ralph W. Emerson. (I. Napoleon jellemzése.) Bezerédj Lászlótól. VII. Hazai könyvészet.

Mind becses vagy érdekes cikkek; minket legközelebbről a széptaniak érdekelnek. Szász Károly esztétikai és irodalomtörténeti értekezése két híres eposzt vesz tanulmányai tárgyául, a Nibelungenliedet és Firdúszi Sáhnáméját. Kelet és Nyugat e két legnagyobbszerű művéről még alig volt szó irodalmunkban. Legfeljebb csak nevöket hallottuk néha emlegettetni; Szász Károlyt illeti az első tüzetes és derekas ismertetés dicsősége. Ez első közlemény a Nibelungenliedet tárgyalja, de ennek is még csak felét. Úgy látszik, terjedelmes és részletes tanulmány lesz. Mindenesetre legjelesb Szász minden eddigi széptani dolgozatai közt. Szeretettel csüng tárgyán s egészen beleélte magát. Nemcsak magyarázza e nagyszerű költeményt, hanem mintegy reprodukálja. A prózai, de folyékony és szép elbeszélést mindjárt-mindjárt megszakítja nehány jellemzőbb versszak nagyon sikerült fordításban. Csaknem azt kell hinnünk, hogy szerző lefordította a Nibelungenliedet s egészen kész művéből vegyít ide töredékeket. Nagyon élénk képét vesszük az egész műnek. S az elbeszélésbe koronként tapintatosan vannak beleszőve a jellemek s a cselekvény jeles széptani fejtegetése. Magánál az értekezésnél kevésbbé dicsérhetjük a bevezetést, melyben Szász nehány tájékozó szót ejt az eposzról és korszerűségéről. A fődologban nagyrészt igaza van, de nem tudja jól kimagyarázni magát s néhol téveszmékbe bonyolódik. Tökéletesen igaz, hogy az eposz mindjárt korszerűvé válik, mihelyt egy nagy tehetség áll elő, ki azt korszerűvé képes tenni. Például Virgil egy lelkesülésre kevéssé hajlandó, sőt romlott korban is képes volt hatni, mert a multakról énekelve mindent költeményébe olvasztott, mi a jelenben a kedélyeket leginkább elfoglalta. Azonban, midőn Szász azt mondja, hogy korunk minden műformák közt kiválólag a regény felé hajlik, a társadalmi kérdések részletes tárgyalásának e tág keretű műnem a legkedvezőbb, de támadjon szellem, mely a társadalmunkat mozgató kérdéseket, az élet aprólékosságaitól eltérve, óriási mérvekben az eposz keretében tárgyalja, az eposz azonnal korszerű lesz, úgy látszik, azt hiszi, hagy az életfeltételéből kivetkőztetett regény már könnyen eposszá válhatik. E látszatot csaknem bizonysággá emeli az, midőn Szász azt mondja, hogy Sue s a frivol francia irodalom bajnokai oly kevéssé képesek eposzt teremteni, mint a mindennapi csendéletet mesterileg festő angolok, de például Hugo Victor merészebb és nagy csatavázú alkotásaiban ki nem látja az eposz súlypontja felé való nehézkedést. Tehát a «Nyomorultak» – mert erre látszik célozni Szász – az újkor eposzának embriója, tehát oly irányregényekből fog kikelni az újkor eposza, melyeknek a regény tág formája is szűk s inkább a reflexió, mint a fantázia teremtvényei. Mi az újkor e leendő eposzát sehogy se tudnók üdvözölni. A bevezetés még egy pár állítására tehetnénk ily megjegyzést. Szász azon meghatározását sem tartjuk szerencsésnek, hogy az eposz a világnézlet költészete. Mindenesetre máskép kellett volna kifejteni s magában az értekezésben is szólni valamit a Nibelungenlied világnézletéről. De erről talán később lesz szó, mi is akkor talán bővebben szólhatunk e különben nagybecsű tanulmányhoz.

A másik széptani cikk Planche Correggiója. Planche éppen oly nevezetes kritikus a képírás, mint a szépirodalom mezején. Köszönjük a Szemlének, hogy a világ legjelesb képíróiról rajzolt arcképeit a magyarba átültette. Irodalmunk semmiben sem oly szegény, mint az ily dolgozatokban. Planchenak, ezzel együtt, már hat ily arcképe jelent meg a Szemlében: Rubens, Rafael, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Rembrandt, Correggio. Mily derék kötetet tenne ez így összegyüjtve, ha könyvárusaink és közönségünk a fordított művekből venne egyebet is, mint regényt. Legyen szabad e jelen cikkből egy kis mutatványt közölnünk. Planche ugyan benne a francia képírókhoz intézi szavait, de még többet érthetnek belőle a mieink:

«Antonio (Correggio) az ecset kezelése előtt már tanulmányozta a költőket, történetírókat és bölcsészeket. Nálunk ma az ifjú nemzedék, mely magát a festészetre szánja, távol van ez út követésétől. Teljes figyelme saját szaka külön tanulmányozására összpontosul; fájdalom, e tényt igen könnyű bebizonyítani. A párizsi szépművészeti iskolában irodalmi tanfolyam nem létezik. A bölcsészet sohasem fordult elő a leckék tervsorozatában. Mi a történetet illeti, noha az az iskolából nincs kirekesztve, a tanulók nem foglalkoznak vele; mert a történelem se a közvizsgálaton, se a versenyben szóba nem jön. Természetes annálfogva, hogy annak a tanulók igenis másodrendű befolyást tulajdonítanak. A rajzművészetben kitünt nagy emberek élete eléggé bizonyítja, hogy mielőtt teljesen hivatásuknak szentelték volna magukat, nagyobb részint mindazon feladásokat megkísértették, melyek értelmünk kíváncsiságát ingerlik. Ez nagyon hosszú út, fogják némelyek mondani, ha mielőtt a festészethez fognánk, át kell bolyganunk az emberismeretek minden köreit; az élet nagyon is rövid hasonló munka végrehajtására. Az irodalom tanulmányozásának ellenei helyesen teszik, ha a szépművészetek iskolájában e terjedelmes és sok időt igénylő tanulmány ellen kikelnek. Nem is arról van szó, hogy az ifjú festőket az irodalom, történet és bölcselem mély tanulmányozásával terheljük, de e három tárgyban oly elemi ismereteket kell nekik nyujtanunk, melyeket maguktól növelhetnek és kifejthetnek. Azok, kik csak a műtani ismeretek tanulmányozására szorítkoznak, szüntelen a juhait őrző Giottora emlékeztetnek bennünket, ki Cimabue műteremiért odahagyta nyáját s művészete legkitűnőbb mesterei között foglalt helyet. Ezek elfelejtik, hogy Giotto alig hogy az ecsettel megbarátkozott, fölfogta kora bölcselete és irodalma tanulmányozásának szükségét. Minden műve egy-egy bizonyság széles és sokoldalú ismeretei mellett. A Santa Maria al’Arena bájos egyháztól kezdve Páduában a nápolyi «Incoronata»-ig egyetlen freskója sincs, melyen kiművelt elméjének kincsei ne ragyognának. Az irodalom tanulmányozásának előnyeit kiemelni elég, ha idézzük Leonardot, Michelangelot és Rafaelt. Világos bizonyság ez arra nézve. Mindenki tudja, hogy e három férfiú, kiknek neve a lángész jelképe lett, kíváncsian tanulmányozott minden írót, kik eszméjüket termékenyíthették s munkájukkal nem szorítkoztak hivatásuk csupán műtani értésére.»