Száz magyar költő és a nép dalaiból műfajilag rendezve, szerkeszté Kolmár József. Baja, 1863. Schőn Jakab.

Megint egy új antológia. Maholnap több lesz az antológiák, mint a költők száma. Valóban az antológiákkal való visszaélés mindinkább kezd terjedni. Senki sem örülne jobban, mint mi, ha az iskolák számára vagy irodalomtörténelmi segédkönyvül minél jobb antológiák jelennének meg, de midőn látjuk, hogy majd mindennemű irodalmi szempont mellőzésével az antológiakiadás csak puszta üzletté vált egész az írók megkárosításáig, lehetetlen bosszankodásunkat ki nem fejeznünk. Kiadóink egymásra rendelik meg az antológiákat, sőt egész rendszeres antológia-könyvtárt is adnak ki; az igaz, egy költőből rendesen nem vesznek át többet egy ívnél, de mit ér ez, ha egyik gyüjteményben egy ív ballada jelen meg, a másikban egy ív dal, a harmadikban egy ív epigramm? Így az összes közlés sokra megy, így némely költőt egészen ki lehet adni s a tulajdonjog kijátszva. Hát még arra mit mondjunk, midőn némely gyüjteménybe 3–4 ívet vett át valaki egyetlen egy költőtől? Kolmár gyüjteménye ilyen. Vörösmartytól ötvenhárom darab van benne, Petőfitől pedig ötven. Itt nemcsak a méltányosság van áthágva, hanem a betűszerinti törvényesség is, mert sem Vörösmarty, sem Petőfi művei még nem váltak köztulajdonná. – Ami a gyüjtemény irodalmi becsét illeti, nem mondhatni kitűnőnek, habár némi ízlést nem tagadhatni meg tőle. Először is meg kell rónunk azt a Kertbeny-féle utánzást; Kolmár is százra viszi föl a költők számát, ki akarja tölteni az egész abc-ét, előszeretettel fordul némely homályos nevű költőkhöz s jeleseket mellőz. Somogyi Ignácot például feljebb becsüli Székácsnál, Horváth Endrét kiküszöböli a költők sorából, míg másokat költővé avat. – A műfaji rendezést sem mondhatni sikerültnek. Nincs felmutatva minden műfaj s egyik a másikba zavarva. Hát még a fajoknak az a furcsa elnevezése, mint szomordal, beszélydal, természetdal, levéldal, képdal, stb?!