(Szept. 22. és 24-kén.)

A «saison morte» néhány napra fölelevenült. Utcáink zajosbak, a lakomák és estélyek egymást érik, a Nemzeti Színház, a kérvényzők nagy bosszúságára, nagyon látogatott, a szállodák vendégeket, a bérkocsik pártfogókat nyertek, a Nemzeti Múzeum parkja pedig egy ideiglenes bádog-szökőkúttal ékeskedik. Talán igen léhán kezdem e cikkecskét, mely egy tudós gyűlésről kívánna némi referáda lenni. Hiába, az a bádog-szökőkút egészen elléhásítja a kedélyt s furcsábbnál-furcsább gondolatokat kelt föl az emberben. Hűsítni kivánták-e vele a léget, mint keleten szokás? de hiszen szeptember végét éljük s meglehetős csípős szelek fúdogálnak. A tudósoknak szándékozták-e megmagyarázni gyakorlatilag a szökőkút elméletét? Lehetlen. Csak díszítmény akart lenni az egész, de valóban nem lett egyéb, mint egy kis mulatság az utcagyermekek számára s a tudós gyűlés meglehetős léha előcsarnoka. A múzeumi park és kerítése elég szegényes, nem nagy becsületére válik sem a fővárosnak, sem az országnak, éppen azért kár oly ideiglenes díszítményecskével felcifrázni, mely a többi résszel éles ellentétben van s csak kirívóbbá teszi fogyatkozásait. De lépjünk a terembe s legyünk komolyabbak. Az állvány közepén, nem messze az elnöki széktől, Bene Ferenc szobra foglal helyet, ki először indítványozta s egyszersmind megalapította e gyűléseket. A karzatok tömve, a terem minden padja elfoglalva s már az elnök, br. Eötvös József is belépett, kit éljenzés fogad. A főváros majd minden orvosa és természettudósa jelen van, a vidékről szintén számosan gyűltek föl, sőt egy pár bécsi nevezetesség is lerándult. Itt Balassa, Sauer jól ismert arcával találkozunk, amott nem messze az elnöktől a nyolcvanéves öreg Zipser foglal helyet, emitt a tömegben Brassai ősz feje és magas termete emelkedik ki; amott egy pár frakk és kabát tűnik föl s ha tudakozódik az ember, azt nyeri felvilágosításul: ez itt Hebra a híres orvos és tanár, az ott Frauenfeld a bécsi növény- és ásványtani-társaság küldöttje, emez itt Wittelshöfer, a bécsi orvosi lap szerkesztője, amaz ott Samaleder s így tovább. Az elnöki asztalnál a gyűlés titkárai, Kovács Sebestyén Endre és Szabó József urak elfoglalják helyöket. Egy pár «halljuk» hangzik, a zaj csendre verődik s az elnök szólni kezd.

Br. Eötvös beszéde három pont körül forgott: kegyelettel emlékezett Bene Ferencről, e gyűlések alapítójáról; szólott a természettudományok haladásáról, érinté némely káros következéseit, különösen a materialisztikus irányt s egyszersmind mély hitét fejezte ki az iránt, hogy a természettudományok haladása végeredményeiben éppen azon morális elveket és vallásos meggyőződéseket fogja megerősíteni, melyeknek meggyöngülése miatt most aggódunk; végül az általános és hazai tudományosság közti viszonyt fejtegette s egy idevonatkozó hazafiúi meggyőződéssel s óhajtással zárta be jeles beszédét, melyre zajos éljen harsogott.

Ezután Kubínyi Ágoston állott fel, mint a soproni nagygyűlés alelnöke, örömét fejezte ki, hogy tizenhat évi időköz után újra üdvözölheti pályatársait s egyszersmind a soproni ülés azóta meghalt tagjai emlékének áldozott. Őt Kovács Sebestyén Endre váltotta fel a szószéken, ki Bene Ferenc felett tartott emlékbeszédet. E munka egyes megtapsolt mondatai nem fedezhették el egyfelől azt az életrajzi részletességet, melyet a szónoki beszéd formája nem tűrhet, másfelől pedig azt a magában becses, de szintén oda nem tartozó részt, mely az orvosi tudományok tizenhat évi haladását tárgyazza. Értekezést Szabó József olvasott «Az ember a geológiában» címűt, mely e most annyira vitatott kérdés állását néhány erős és biztos vonással rajzolja. Kár, hogy szava alig hallszott s e miatt értekezésének kevesebb hatása volt, mint érdemelte volna. Kubinyi hivatalosan jelentette, hogy a Bene Ferenc emlékére indítványozott érmek elkészültek és kaphatók s egyszersmind indítványozta, hogy jó volna egy ezüst érmet a gyűlés részéről az ünnepelt özvegyének küldeni. Elfogadtatott s az elnök erre nézve egy ünnepélyes küldöttséget nevezett ki. Majd néhány üdvözlő levél olvastatott fel Pest városa, az Erdélyi Múzeumegylet s a bécsi növény- és ásványtani egylet részéről. Továbbá jelentés tétetett a pénztár állásáról, mely mintegy 1000 frtra megy. A még fennmaradt időt a programm szerint indítványok töltötték be. Egyetlen indítvány sem fogadtatott el, mi magában nem baj, de nagy baj az, hogy egy pár gyermekes indítványt is hallottunk. Egy fiatal orvos nagyon megörvendvén a gyűlés napi közlönyének, mely az ülés idejére alapíttatott, indítványozza, hogy a lapot állandósítva heti folyóirattá kellene átváltoztatni. Ami legfőbb, hogy miből és mi módon, arról mélyen hallgatott. Ilyesmit százat is lehet indítványozni egy nap alatt, nem kell egyéb hozzá, csak szó. Egy természettudós és tanár hosszasan előadta, hogy ő egy értekezést írt erről meg erről, melyet egy német tudományos lap keményen megtámadott; feleletét a szerkesztő nem vette be, pedig igaza van s több efféle. Várta már az ember, minő nagy dolognak lesz ez bevezetése, végre is tudtára adta a gyűlésnek, hogy ő, a ki nem adott cáfolatot, fel fogja olvasni a szakülésben. Minő ünnepélyes ülés lenne az az Akadémiában vagy Kisfaludy-Társaságban, ha a tagok az ellenök írt polémiák miatt kezdenének panaszkodni. Nem tudtuk, hogy némely természettudós érzékenyebb a költők- és művészeknél is.

Az ünnepélyes ülést lakoma követte a lövöldében, hol számos toasztok mondattak; a többek közt a Stettinben gyűlésező német orvosok és természetvizsgálókra is poharak űríttettek, mi távirat útján tüstént tudtukra is adatott s mire a szíves üdvözlő válasz még aznap megérkezett. Szóval az első nap ünnep volt minden tekintetben, a második, harmadik és negyedik, mint hétköznapok, a munka napjai. A szakülések nagyon látogatottak voltak, sok jeles értekezés olvastatott, az eszmecsere, vita javában folyt, szóval a gyűlés egyik főcélját most jobban megközelítni igyekezett, mint régebben s örömmel tapasztaltuk, hogy természettudósainknak nem csak száma szaporodik, hanem munkásságok is kétszerezett és behatóbb. Vajha a gyűlés másik célját is mindinkább megvalósíthatná, mi nem egyéb, mint a nagy közönség érdekeltségének felköltése a természettudományok iránt. Erre nézve az ünnepélyes ülések is sokat tehetnének, de meg kell vallanunk, még keveset tettek. E tekintetben a második ünnepélyes ülés sem volt sikerültebb az elsőnél. Többen olvastak értekezést; Knöpfler Vilmos «A természettudományok és gyakorlati élet kapcsolatáról», Balogh Pál «Az olasz tudósok 1847-ben tartott velencei gyűléséről», Bene Ferenc «Az elmebetegekről való gondoskodásról», Schmidl Adolf a «Bihari hegységről», Hideghéty Antal «A jelen ínség elemezése és óvszereiről», Patrubány Gergely «Wirchov sejtkórtanáról», Romer Flórián «Zalamegye középkori egyházi műemlékéről». Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni a felolvasó urak érdemeit, sőt elismerjük, hogy egy pár jeles értekezést is hallottunk. De mégis átalában el nem nyomhatjuk azon megjegyzésünket, hogy természettudósainkban hiányzik az előadás művészete, a külső és belső formának erős érzéke, szóval az, mi egyik legfőbb eszköz a tudomány népszerűvé tételére. Úgy látszik, keveset adnak a szorosan vett irodalmi műveltségre s éppen nem követik az angol és francia tudósokat, kik e tekintetben oly kitűnők.

Ily ünnepélyes ülések értekezőinek egyik kiváló hibája az, hogy a szép formát egyes floszkulusokban keresik s nem az egész kompoziciójában s élénk folyamatos előadás helyett, melyből a főrészek mintegy láthatólag emelkednek ki s olvadnak a főeszmében össze, vagy szónoki dagályba vegyített szárazságot hallunk, vagy pedig annyi aprólékos részletet, melyek a fővonásokat egészen betemetik. Adja Isten, hogy e tekintetben is haladjunk s a jövő nagygyűlés szégyenítse meg netalán igazságtalan gáncsainkat.