Petőfitől máig. Pest, 1864. Heckenast.

Kiadóink nagyon is pártfogásokba vették az antológiákat. Ha jól emlékszünk, három év alatt ez már a tizedik kötet antológia Heckenast kiadásában. Nem mondjuk törvényellenesnek ez eljárást; a kiadó betölti a törvény betűjét, egy költőből egy kötetbe nem vétet át többet egy ívnél, de mit ér, ha aztán tíz kötetben akár tíz ívet is találhatni egy költőtől. Mindenesetre nem méltányosság. Még az más volna, ha irodalomtörténeti vagy iskolai szempontból szerkesztenének kiadóink antológiákat vagy pedig illusztrált díszalbumokként adnának ki. Így csak puszta üzlet az írók rovására. – A kezünk alatti antológia újabb lírai költészetünk képét kívánná nyujtani, vagy amint a névtelen szerkesztő előszava mondja: «A legújabb magyar költői korszak összes termékeiből vesz itt az olvasóközönség egy válogatott gyüjteményt időrendi sorozatban és a szerint szemelve ki, amint az egyes költők egy vagy más tekintetben figyelmet érdemelnek.» Kár, hogy az időrend néhol nincs megtartva s a választás se mindenütt sikerült. Tompát, mint elbeszélőt, a «Pipás kántor»-nál jelesb művel mutathatta volna be a szerkesztő, ha ugyan Tompának szüksége van a bemutatásra. Szász Károlyból is jobban választhatott volna, valamint Lévayból; Zalárnak, egyet kivéve, majdnem leggyöngébb költeményeit szemelte ki. Bizonyos, eléggé nem indokolható rokon- és ellenszenvet is veszünk észre ez antológia összeállításában. Dózsától, Balogh Zoltántól egyetlen költeményt se találunk benne, ellenben Zilahy Károlynak majd minden költeménye ott van, még olyan is, mely sehol se jelent meg. Bozzai, e korán elhúnyt jeles fiatal költő, egészen mellőzve, ellenben ott Cserényi Imre, ki alig írt egy pár költeményt s még eddig inkább csinosan versel, mint költ. Az előszó elmaradhatott volna. Petőfiről mond el egyet s mást túlozva és elrontva azt, mit mások már jobban elmondottak. Azt mondani Petőfiről, hogy ő szólott először magyar lélekkel magyar szívhez, csak frázis s e mellett nem is igaz. Még kevésbbé igaz az, hogy Petőfi elhúnytával líránkban csak visszaesés történt, de hanyatlás úgy látszik, mégsem mutatkozik; e visszaesésnek főoka az időben rejlett, hátraléptünk, hogy annál nagyobbat ugorhassunk s ha nem is haladunk szökdelve, mindazáltal vannak jelenségek, melyek líránk jövőjére nézve a legjobb reménnyel biztatnak. Ez körülbelül annyit tesz, hogy az 1849 utáni évtized lírai munkássága visszaesést képez, a mostani évtized lírikusai pedig az emelkedés korszakának kezdői. Vajjon kik a jövő lírájának e képviselői? Mi nem ismerjük őket. Jó lett volna a szerkesztőnek egy kissé kimagyarázni magát. Egyébiránt ajánljuk ez antológiát olvasóink figyelmébe; hiányai mellett az újabb lírai mozgalmak elég élénk képét nyujtja.