(Zilahy Károly összegyüjtött munkái.) Kiadták Dalmady Győző, Dömötör János, Komócsy József, Szabados János, Szász Béla, Tolnai Lajos s az elhúnytnak több barátja. Két kötet. Pest, 1866. Eggenberger. (Petőfi Sándor életrajza.) Írta Zilahy Károly. Pest, 1864. Emich.

Zilahy Károlynak, e korán elhúnyt fiatal írónak, összegyüjtött munkáit akarjuk megbírálni, melyeket nemrég barátai adtak ki; hozzájok csatoljuk egyszersmind egy régebben kiadott munkáját is, a Petőfi életrajzát, melyet e gyüjtemény nem foglal magában. Mind erről, mind amazokról számos magasztaló bírálatot olvastunk a lapokban. A fiatal irodalom, az új nemzedék, amint nevezi magát néhány fiatal író, mintegy Lessingjét ünnepelte s ünnepli maig is az elhúnytban. Halála után munkái kiadására több író egyesült, éppen mint a Kisfaludy Károlyéira. Emlékére Dalmady Győző egy dicsőítő költeményt írt, mely inkább illik Shakespearere vagy I. Napoleonra, mint Zilahyra, ha ugyan illik valakire. A munkáihoz csatolt életrajzban egy helyt ezt olvassuk: «A kritikai pályán csak az egy Macaulayt tudjuk, aki 25 évére Zilahynál többet produkált». Nem lesz érdektelen vizsgálnunk: vajjon Zilahy csakugyan oly rendkívüli tehetség volt-e, ki már is nagybecsű munkákkal ajándékozta meg nemzetét, vagy csak egy törekvő fiatal író, kinek kísérletei tehetségre mutatnak s kiből, ha buzgósága nem lankad, látköre tágul, ítélőtehetsége megérik, ízlése nemesül, idővel talán jeles író vált volna.

Összegyüjtött munkáit eredeti és fordított költeményei nyitják meg, számra mintegy harmincnégy darab. Majd mind lírai költemények; nem mutatnak valami gazdag érre, alig van köztök egy pár sikerült; de van bennök egy oly sajátság, melyet egyetlen magyar költőben sem tapasztaltunk. Zilahy költészete nemcsak vigasztalhatlan, hanem sivár, majdnem a kopárságig. A természet bájainak, az élet örömeinek egyetlen sugára sem csillámlik át rajta; nem visszhangzanak benne a hazafiság eszméi; sehol az ífjú szív lelkesülése, édes bánatja, viharos haragja, enyhítő könnye. De a kétkedő elme, a fájdalomtól marcangolt szív szilaj melancholiáját sem halljuk. E sötét hangulatnak nincs elég tárgya, eszméje, gazdagsága s általában költőisége. Mintha nem is egy huszonötéves ember írta volna e költeményeket. Kietlen pusztaságon érezzük magunkat, az eget felhők borítják, de nem támad vihar, se ki nem derűl; éles szél fú, de nem válik szélvésszé, se szellővé nem lágyul; egy-egy villám gyúl ki, de nem követi dörgés. A tájképnek nincsenek változatos alakzatai s éppén úgy hiányzik a vihar nagyszerűsége, mint az éj búskomor pompája. Fantáziánkat semmi sem foglalkodtatja és szívünk megdöbbenés vagy borongó felindulás helyett némi kellemetlen érzéssel telik meg. Zilahy egyik költeményében e szavakkal: «Az én szívem sötét, rideg», tökéletesen jellemezte költészetét. S mindebben az affektációnak kevés nyomára találhatni. Úgy látszik, hogy betegség s más csapások hamar feldúlták szívét, mely, minthogy nem igen volt fogékony az örömre, a fájdalomban sem lehetett gazdag. De lett légyen szíve bármennyire fogékony, annyi bizonyos, hogy fantáziája nem volt eléggé költői, hogy élményeiből bár kétségbeesett, de szívreható költészetet alkothasson. A költészetben csak oly érzés hathat igazán a szívre, akár öröm, akár fájdalom legyen, melyet mennél több ember érezhet s ha a költő képes azt oly formába önteni, mely teljesen kifejezi. Zilahy költeményében mindkettő meglehetősen hiányzik. Nem tud maga iránt elég érdeket gerjeszteni; fájdalmát nem érezhetjük, mert nem értjük. Ott van például a «Hajótört» című költeménye. Minden sora kétségbeesést lehel, de nem tudhatni okát e kétségbeesésnek. Egy bűnös ember jajveszéklése-e ez vagy egy nagyravágyóé vagy általában az emberi dolgok mulandósága miatti elkeseredés? A költemény hol ezt, hol amazt látszik sejtetni. A «Vadonban élek» kezdetű szintén ily nem érthető fájdalmat fejez ki. A költő magányba vonúl és múltját siratja.

kiált föl a költemény közepén s már mintegy enyhűlni véljük, azonban így folytatja:

Mi az a bősz titok? Ki nyugszik ott a sírban? Mind nem tudjuk. Hogy lehessen elég részvétünk ez érthetlen fájdalom iránt, még akkor is, ha a költő több erővel vagy gyöngédséggel tudná kifejezni érzéseit? A «Livornóban» című költeményben, melynek első versszaka így hangzik:

úgy látszik, azt akarja kifejezni, hogy az ő sötét szíve képtelen a boldogságra; de a költemény elején és végén belopózott egy pár oly vonás is, melyek őt kiégett szívű csábítónak sejtetik, mi bizonyosan nem volt szándékában. Ily nem eléggé határzott érzés jellemzi Zilahy költeményei jó részét, melyhez talán éppen ez okon bizonyos bágyadtság is járul. A Cs. emlékkönyvébe, Tünődés, Páris, Völgyben zúg a bérci csermely, Marengói síkon című költeményein többé-kevésbbé ily bágyadtság vonul el.

Azonban vannak oly költeményei, melyekben határozottabb és erélyesb érzéssel találkozunk. Csakhogy itt is ritkán találja meg s még ritkábban összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő árnyalatokat vegyít össze, mi ismét némi bizonytalanságban hagyja az olvasót. Testvérem emléke című költeményében meghalt testvérét siratja. A bevezető sorok nem igen illenek e fájdalomhoz. A költeménynek nincs eleje, közepe sovány. A szeretett testvér képe csak e két versszakban tűn elénk:

A két végső sor célzatát nem érthetni tisztán; a költő nem rajzolja oly vonásokkal a közte és testvére közti viszonyt, melyek, erős részvétet keltve, megértessék mély fájdalmát. Ha meg tudta volna eleveníteni szeretete tárgyát, mennyivel hatásosabb lett volna a két végső versszak, melyek valóban sikerültek:

A többi költemény mind a megcsalt szerelem fájdalmát zengi, de itt sem értjük mindenütt a költő lelki állapotját:

kezdi egyik költeményét: tehát a csalódott szerelmes kedvese bájainak hatása alatt áll még, de erkölcsi fensőségében szánja is őt. Ez volna az első versszak értelme. A szánalom közelebbi okát érinti is a költő, bár nem elég világosan, midőn így szól:

Ez vagy azt teszi, hogy a leány büszkesége kedvese irányában csak szerep, mely fájdalmába kerül, vagy azt, hogy a leány sem boldog, mert talán mást szeret reménytelenül. Bárhogy álljon a dolog, az egész költemény hangulatával ellenkezik a bevégzés átkos kitörése:

De meg kell vallanunk, hogy e költeménynek van egy szép versszaka is:

Azonban e sikerült versszakot is elrontja, midőn elkezdi magyarázni:

A «Hegedűszóban szép mese» tárgya szintén szerelmi boldogtalanság; allegória, még pedig eléggé ízetlen és homályos. A költő az utcán egy ifjú sápadt nővel találkozik, ki egy mesét juttat eszébe. Volt egyszer egy pásztorleány és pásztorifjú, kik egymást szerették és boldogul éltek, de egyszer csak megszólal az erdőben egy kürt. Megjelen egy árny, kit az ifjúnak követni kell a Feketevárba, melynek örökös foglya marad. Mikor az árny elvitte a pásztort, a leány elájult, azonban a fáról egy kandúr ugrott le, megcsókolta a leányt s hátára véve egy barlangba vitte. A leány föleszmél, sóhajt, jajgat; egész nap sír, de nincs szabadulás. Így él boldogtalanul a két szerelmes, egyik a Feketevárban, másik a kandúr körmei közt. Az egész csak annyit fejez ki, hogy két szerelmes egymástól elválasztva mily boldogtalan; de hogy miért történik mindez, minek jelképe az árny, minek a kandúr, mind nem érthetni. Se naivitás, se humor nincs benne; valami fásult hangulat szüleménye az egész, mely mély értelemmel kacérkodnék.

A Képzelve kezdetű költemény első versszaka így hangzik:

Ez inkább fásult, mint méla hangból mindjárt a második versszakban a legérzelmesebbe esik belé:

Azonban a könnyező hölgy bánatával nem sokat foglalkozik, hanem a helyett, a magáét beszéli el, elmondva, hogy mindent föláldozott érte s kérdi, vajjon van-e a leány szívében egy gondolat az ő számára vagy pedig úgy tesz, mint a szirén, ki bűvös énekével a vándort a tengerhez csalja s míg ez hívőn eseng, imádkozik, amaz tovább evez s örökre odahagyja. A szirén hasonlatát ilynemű fordulattal már többen sokkal szebben használták föl. De nem ez a költemény főhibája, hanem az, hogy a hangulat benne zavart, a részek közt nincs szerves kapcsolat, annyira, hogy két költemény is kitelnék belőle. Általában Zilahy nagyobb költeményei majd mind ilyenek, kivéve a Véletlen látogatást, mely e tekintetben sikerült. A költő álmát beszéli el. Kedvese s ennek rokona anyja látogatására jőnek. A leány künn marad; a rokon bejő s elmondja, hogy csak puszta félreértés forog fenn, a leány híven szereti. A költő kirohan kedveséhez, ki szótlan néz reá. «De meddig tart e hallgatás még.» Ekkor anyja lép hozzájok s a leány mosolyogva szól: «A ki hallgat, megegyezik». Anyja áldását adja a boldog párra.

Ez kerek egész; az álom rajza ugyan élénkebb és jellemzőbb lehetne; a befejezés mindenesetre jobb, csak a fátyol egy kissé erőltetett. Hogyan jutott az a költő birtokába? Fölkapta-e és eldugta, vagy a szél vitte ablakába? Ez önkénytelen kérdés könnyen paralizálhatja a hatást az olvasóban.

Kisebb költeményei kompozició tekintetében sokkal jobbak, kár, hogy legtöbbször egy-egy elhasznált hasonlatnál, vagy epigrammai fordulatnál nem emelkednek föllebb. Minden tekintetben legjobb köztök az «Elült a szél» kezdetű, ezt mint a gyüjtemény legjobb költeményét ide iktatjuk:

Verselése és nyelve elég gondos, bár nincs feltűnőbb eredetisége vagy bája. Megakad ugyan itt-ott egy-egy fülsértő egyhanguság, mint:

vagy a rövid szótagok ritmustalan halmozása mint

de e tekintetben általán véve méltánylást érdemel. A rossz, ízetlen hasonlatoktól is sokkal mentebb, mint ifjú pályatársai. Valami újat, meglepőt alig nyujt ugyan, de a dagályt kerüli. Ilynemű feltűnőbb ízléstelenséget csak két helyt vettünk észre. «Jenő» című költeményében elhúnyt barátját eltévedt üstököshöz hasonlítja, mely a sokaság közt elhagyatva élt s nem levén mit ölelni a földön, az égbe szállott. Tehát az üstökös a földről száll az égbe. Az «Ajánlás»-ban azt mondja, hogy a bánat tengerére szállott s ott tébolyogva az árban gyöngyöket talált; vad éjjel, bősz fergetegben kedvese képe kísérte, érte rohant gyászba, vészbe s gyöngyét is neki szenteli. Viharos éjben szedni a tenger gyöngyeit egy kissé nehéz mesterség.

Fordított költeményei közül legjobbak azok, melyeket Puskinból fordított Bodenstedt után. E német fordító nevét ugyan elhallgatja, de ez már nálunk így szokás. Legkevésbbé sikerültek a Heineből fordítottak, melyek nagyon nehézkesek. Ariosto töredékét gondos nyelv tünteti ki, de sok helyt hiányzik benne a sormetszet s az octava rima három ríme helyett négy rímet használ.

Költeményeit elbeszélései követik, öt eredeti s egy fordított Turgenyev után. Elbeszélő költészete még sivárabb, mint a lírai. Az idealizmus tökéletes hiánya jellemzi majd mindeniket. Egyetlenegy személye iránt sem viseltethetünk érdekkel; férfiai és női úgy erkölcsi, mint széptani tekintetben a legkellemetlenebb benyomást hagyják maguk után. Bűnösek minden szenvedély, gyöngék minden küzdelem nélkül. Mintha a költő nem is költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott, hallott, de mélyebben nem vizsgált. A költői igazságszolgáltatásnak, a művészeti világ e gondviselésének, nyomait sem találhatni e beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami történik, csak történik s az emberek bensőleg sem boldogok, sem boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztök, de valódian érző sincs. Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját. Se nem nevetünk, se föl nem indulunk, se a humor vegyes hangulatai közt nem hánykódunk. Sivár világ vesz körül bennünket, maga a költő sincs részvéttel személyei iránt s csak némi fanyar iróniával kíséri őket. Ide járul még, hogy Zilahynak nincs találékonysága, csak elbeszélni tud, de nem egyszersmind bármely egyszerű mesét szőni s jellemet rajzolni. Alakjai nem emelkednek ki, cselekvényeinek nincsenek érdekes fordulópontjai s bevégzése vagy elhamarkodott vagy erőltetett. Ami beszélyeiben jó, azok a mellékdolgok, egy-egy tájkép, a hely vagy a társaság rajza, mely beszélyeinek színhelye. Itt egy pár vonással biztosan rajzol s látszik rajta a tapasztalat közvetlensége. Mintha érezné, hogy ebben áll minden ereje, igen is belé merül, odahagyja főszemélyeit, elejti a különben egyszerű cselekvény fonalát s meg-megrontja a forma arányait.

Ily formátlan valami a «Csalfa álmok, tört remények» című beszélye. A költő akarna is, tudna is elbeszélni valamit, de nincs mit elbeszéljen. Két szerelmes történetét beszéli el, mely éppen oly érdektelen, mint visszataszító. Orgován Helén beleszeret egy Zelinszky nevű hadnagyba. Minthogy a szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, Helén elszökik a hadnaggyal. Összeesküsznek, Zelinszkynek Szepességen lakó gazdag nagybátyja letévén értök a kauciót. Azonban kevés jövedelmök levén, csak nyomorognak. A megbántott szülők semmit sem akarnak tudni leányukról. Zelinszky a kártyán próbálja megalapítani szerencséjét, de veszt. Nincs más mód, mint az öreg nagybátyjához folyamodni. Odautaznak s éppen halálos betegen találják; azonban halálából nem sok hasznot húznak. Az öreg úr csak tízezer forintot hagyott nekik végrendeletében, a többi Orsolya asszonyé lett, az öreg gazdasszonyáé és ápolójáé, kivel, úgy látszik, némi viszonya volt. Zelinszky beküldte lemondását az ezredhez s Helénnel és a tízezer forinttal Bécsbe költözött. Itt hamar nyakára hágtak a pénznek. Azonban kisegítette őket a jó szerencse. Zelinszky Leviczky grófnénak lett kedvese, Helén pedig Leviczky grófnak. Volt újra pénz. Semmiben sem szenvedtek fogyatkozást. Mindnyájan egy fényes palotában laktak s egymás feleségét megcserélve, boldogul éltek. A gróf fia, az ifjú Leviczky, megzavarja e boldogságot; ugyanis meghallván szülői botrányos életét, Velencéből Bécsbe jő s Zelinszkyt párbajra hívja. Zelinszky veszélyesen megsebesíti az ifjút, aztán elszökik Poroszországba, onnan Párizsba, hol mint magyar menekült szerepel. Helén, úgy látszik, hánykódik-vetődik a világban. A költő mint gyermekkori ismerősével a vasúton találkozik vele s úgy tapasztalja, hogy valamint őt Swift, úgy Helént az élet tökéletesen demoralizálta. Miért és hogyan demoralizálta a költőt Swift, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a beszély éppen oly kevéssé erkölcsös, mint költői. Helén szépségét lelkesülten rajzolja a költő, de kedélyvilágát egy pillanatra sem tárja fel; sokat beszél Helén szenvedélyéről, fájdalmáról, de maga a szenvedély egyetlen mozzanatban sem nyilatkozik. Nem értjük e szegény leányt s nem is hisszük, hogy volna szíve. Szülőit minden küzdelem nélkül hagyja oda, mintha csak bálba menne. S vajjon szerette-e férjét? A házassági viszony felbomlása éppen oly könnyen megesik, mint az elszökés. S csodálatos! a költő közli velünk Helén naplóját. Felvilágosítást remélünk belőle meríthetni s nem találunk benne egyebet Karthausi-modorban írt világfájdalmas ömlengéseknél, melyek csak puszta általánosságok s nincsenek kapcsolatban házas élete eseményeivel. Úgy látszik, a költő ez ömlengéseket, töredékgondolatokat régebben írta s hogy kárba ne vesszenek, beszélyébe szőtte. Helén erkölcsi sülyedése körülményeiről sem hallunk semmit. A költő, mint valami újdonságíró, csak a tényt közli minden benső kapcsolat, fejlődés nélkül. Zelinszkyt szintén csak így rajzolja. Általában személyeire igen illik az, amit ő, mint kritikus egyik beszélyírónk személyeiről megjegyzett, tudniillik, hogy olyanok, mint a mák, melynek fejéhez a gyermek con amore suhintja fűzfa vesszőjét, gyönyörködve a kicseppenő fehér nedvben, vér nincs honnan ömöljön. Mindamellett egy pár érdekes mellékrészlet nem hiányzik a beszélyben; a berendi udvar, a kis városi pletykák rajzai tehetséget árulnak el, valamint hellyel-közzel az elbeszélés elevensége is.

Az «Apropos-k és malapropos»-knak már inkább van meséje, de ez is elég rideg világ, bár komikai beszély akarna lenni. Zekula, egy haszonbérlőből lett birtokos, fiainak tanítót fogad, egy ifjú papjelöltet, Endi Lőrincet. Ez beleszeret unokahugába, Kláriba, Zekuláné pedig az ifjú tanítóba. Tóni, Zekuláné társalgónője, észrevévén, asszonya hajlamát, igyekszik elősegíteni e viszonyt. A szemérmes Lőrincnek kártyát vet, kiveti, hogy szerelmes és szerettetik. Lőrinc azt hiszi, hogy Tóni Klárira céloz, zavarba jő. Tóni e zavart Zekulánéra magyarázza, bátorítja a félénk szerelmest, sőt másnap este azt súgja fülébe, hogy menjen a kerti lugasba, hol neki tegnap kártyát vetett, kedvese ott várja. Lőrinc Klárival vélt találkozni és szerelmi vallomását egy levélre bízva, elindult a lugasba. Ott Zekuláné várt reá; nem ismerte meg, azt hitte Klárihoz szól s átadta neki a levelet. Azonban csakhamar észreveszi tévedését és elszalad, Zekuláné pedig a szobába siet elolvasni a levelet. Van zaj a háznál. Zekuláné fellármázza férjét, ki meginti ugyan Lőrincet, de egyszersmind azt is kinyilatkoztatja, hogy ha valami biztos állomást szerez magának, nem tagadja meg tőle unokahuga kezét. Lőrinc erre elmondja, hogy ily állomása már akadt, mert éppen ma hívták meg udvari papnak kedvező föltételek mellett. Klári férjhez megy Lőrinchez, de férje helyett a fiatal bárót, Lőrinc kegyurát szeretgeti, mit Lőrinc a maga hasznáért éppen nem akadályoz. Meg nem foghatni, hogy a költő miért teszi Lőrincet hitvány emberré. Naiv komikai alak helyett kár volt egy nyomorultat rajzolnia. A durva és veszekedő Zekula is hamar válik jámbor, szíves indulatú emberré. Mennyivel jobb lett volna, ha Zekula féltékenységből adja férjhez unohakugát. Így Zekuláné komikaibb alakká válik, Zekula szükségesebb személy s a cselekvény menete élénkebb. Az expozicióban sokat hallunk a szereplő személyek multjáról, többet, mint amennyi ily kis beszélyben szükséges, de nagyon keveset arra nézve, ami a fejlődéssel és kifejléssel kapcsolatos. A tárgy éppen oly rideg, mint a tárgyalás. Komikai vidor kedv vagy humoros hangulat helyett, fanyar szeszély ömlik el az egészen.

«Egy magyar énekesnő külföldön» egy gazdag ifjú szerelmi története, ki Olaszországban egy Biánka nevű kacér színésznőbe szerelmes. Az ifjú a leányra költi minden pénzét, aztán hamiskártyás lesz, a színésznő cimboráival segíti kifosztani az idegeneket, végre egy éjjel észre vevén, hogy kedvese mást is szeret, vetélytársát megöli, elszökik s e közönyös megjegyzéssel fejezi be a beszélyt, melyet maga beszél el: «Néha csakugyan furcsa társaságokba keveredik az ember.» A személyek közt senki sincs, ki részvétünkre lenne érdemes. A költő itt inkább feltárja főszemélye bensőjét, mint első beszélyében, de nincs köszönet benne; cselekvénye kerekebb, elevenebb, mint a másodikban, de a tárgy és tárgyalás ridegebb, visszataszítóbb mindeniknél. A színésznő lehetne kacér, hűtelen, csak volna benne valami báj, szeretetreméltó, valami emberi érzés, hogy értenők az ifjú szenvedélyét s ne kellene csak utálnunk. Az ifjú lehetne sokkal bűnösebb, csak volna valami szenvedélye, küzdelme, búja. Prévost is ilynemű viszonyt tárgyal híres beszélyében, Manon Lescaut-ban, de mily különböző a felfogás, hogy egyebet ne említsünk. Manon többször megcsalja kedvesét, mint itt Biánka Oszkárt, de minő bájos teremtés, könnyelműsége mily naiv, szíve hűtlenségében is mily hű s mennyi küzdelemmel, szenvedéssel fizeti meg egyetlen hibáját, hogy a szegénységet nem tudja tűrni. És Grieux esztelen, de mély szerelme mily emberi, igaz és részvétre méltó. Könnyelműsége annyi mély érzéssel, erkölcsi megsemmisülése a szerelmi feláldozás oly erkölcsösségével vegyül, hogy megindítja szívünket. Mindezt csak azért hozzuk fel, hogy Zilahy beszélyének tárgya még magában nem zárja ki a költőieséget, sőt a francia beszélyirodalom egyik valódi remekműve ilynemű viszonyon alapul. Nem e beszélynek tárgyát hibáztatjuk, hanem a felfogást, a tárgyalást, melyből hiányzik minden költőiség. Nincs költőitlenebb, mint a bűn szenvedély nélkül. Oszkár szerelme nem szerelem, pusztán gavalléri kaland, minden szenvedély, sőt lélektani érdek nélkül. Biánka a legközönségesebb személy, ki valaha beszélyíró tollára akadt. S mily nyomorult a két főszemély környezete. Csodálatos, hogy egy huszonötéves beszélyíró az életnek csak sivár, mondhatni leghitványabb oldalát festi. Mintha nem találna részvétére érdemes tárgyat s amit talál, az nem más, mint egy bárgyú gyermek. A «Verőfényes napok» című beszélyét valóban az tünteti ki, hogy részvéttel viseltetik főszemélye, egy bárgyú gyerek iránt, ki játszótársa volt s hozzá egész haláláig ragaszkodott. De vajjon a költő részvéte elragad-e az olvasóra is, az egészen más kérdés. Nem az a kifogásunk, hogy a beszély hőse egy tíz-tizenkétéves gyermek. A költészet örök forrása és tárgya az emberi szív, legyen az gyermeké, ifjúé vagy öregé. Azonban az ember oly állapota, mikor születésénél fogva vagy más testi bajok miatt csak egy fokkal több az állatnál, inkább az orvosi tudomány tárgya, mint a költészeté. Ami jellemző, nem mindig egyszersmind költői is. Más tekintetben e beszély vagy helyesebben genrekép legsikerültebb Zilahy elbeszélő művei közt. A főpontok arányosan emelkednek ki, kevés benne az áradozás, egypár részlet kitűnően sikerült. Turgenyev orosz beszélyíró befolyását ugyan megérezhetni rajta, mindamellett Zilahy sehol sem eredetibb és sehol sem tanusit több elbeszélő tehetséget, mint éppen e művében. A «Székely legény» című humoreszkjéről ellenkezőleg semmi dicséretest nem mondhatni. Ez oly ízetlenség, hogy alul van minden kritikán. Még csak egy kis székely jellemzetesség sincs benne. Zilahy egyik bírálója azt jegyzi meg, hogy sok székely szót igyekszik meghonosítani az irodalomban. E székely tárgyú népies beszélyben mi nem találunk többet két közönséges székely szónál: kabala (kanca), vesdi (verseny). Többi beszélyeiben ami tájszó előfordul, azok erdélyi magyar tájszók s van köztük egy pár oláhos is, mint például szokotyálás, melyek használatát nem igen ajánlhatni.

Útirajzokat is írt: «Kirándulás Provenceba». «A dalok földjéről» és «Nizai élet» címek alatt. Nem tárgyilagos rajzok, melyek az átutazott országokat akarják előnkbe varázsolni, tanítva és mulattatva, hanem hol szatirai, hol lírai hangulatok, melyeket az út keltett fel a szerzőben vagy maga árasztott reája. A szerző alanyisága volna a fő, ami ellen semmi szavunk. Azonban alanyisága itt is oly rideg, oly kopár, mint lírai költészete s éppen úgy akarna is, tudna is elbeszélni, ha volna mit, mint elbeszélő költészetében. Amit lírai és elbeszélő költészetéről mondottunk, jórészt illik ide is. Útirajzaiban is a mellékdolgok, az apróságok sikerülnek leginkább: egy-egy hajnal, alkony vagy táj rajza, néhány gúnyoros megjegyzés és élc, bár néha vagy diákos vagy cinikus vagy pedig mindkettő egyszerre. Ha valami nagyobba fog, például kalandját beszéli el, egy kis szatirai rajzot akar kikerekíteni, vagy éppen reflexiókba bocsátkozik, majd mindig unalmas vagy ízetlen. Ilyesmit ritkán is kísért meg, abban telik kedve, ha apróságot-apróságra halmozhat. Beutazza Svájc egy részét s gúnyra nem talál méltóbb tárgyat, mint a lausannei polgármester kiáltványának e szavait: «Lausanne méltónak mutatta magát, hogy Waadt kanton fővárosa legyen», föllengzését pedig mind kiárasztja Chillon várára, nehány frázist szentelvén Byronnak. Franciaországgal is így tesz: ennek is beutazza egy részét s szatirája megelégszik azzal, hogy kicsúfolja Castellane tábornagyot, kinek vén létére fiatal szeretője van. Föllengzése itt is, mint Svájcban nem emelkedik föllebb egy költő emlékénél, a Petrarcaénál, ki «Laura sírjára könnyeinek gyémántesőjét hullatta s minden könnyű egy dallá változott és visszhangzott egy félezred éven át milliók szívében.» A svájci és francia társadalmi, politikai életről egészen hallgat, mintha nem érdekelné vagy nem fordult volna meg semmiféle társaságban. Csak magával foglalkozik s egy-egy útitársával, csak a vagonban, vendéglőkben és utcákon szedi minden tapasztalatát. Jól van, csak lássunk belőle valami érdekest, de alig látunk egyebet hajhászott genialitásnál, mely semmiségeknek mély jelentőséget akarna adni, de nem tud. Toulonban egy spanyol hölgy szólítja meg, később karját kéri; utazónk ásít s odaadja. Miért ne járna vele, hiszen őt Toulonban úgysem ismerik. Együtt járják meg a várost. Legtöbbet az őrültek házában mulatnak. A sennora beszédbe elegyedik az őrültekkel s kérdi utazónktól, miért nem szól ő is. «Hagyja el, sennora – úgymond – én nem tudok a bolondok nyelvén beszélni, ez nekem már egyetmás bajt okozott s még fog is okozni, de isten neki, elszalasztottam azt az időt, amikor megtanulhattam volna; hát csak maradok eddigi tudományommal; akad elvétve egy-két okos ember, aki megért így is.» Ezzel tovább sétálnak; a sennora elbeszéli, hogy ő Touleseból való és Soult marechal keresztleánya, egy év óta Marseilleben lakik, most főhadiszállását Toulonba akarta áttenni, azonban nem tetszik neki e város, igen szomorú és sivár, misem köti ide, holnap fölszedi a sátorfát s megy Livornóba, az is kikötőhely. Nem tudni, miért, a kikötők iránt különös előszeretettel viseltetett. Végre egymástól elválni készülnek; a sennora egy mély és jelentésteljes pillantás után megkéri utazónkat, hogy vegyen neki valami emléket a belvárosban. Utazónk nem szereti a pénzt haszontalanságra költeni. Van egy papagálya, melyet Marseilleben vett s melytől szabadulni akar; ezt ajándékozza neki. Hogy bármily tekintetben mi érdekes van az ily históriákban, nem tudjuk felfogni. Aki útirajzban alanyiságát teszi központtá, igen érdekes egyéniségnek kell lennie, ki gazdag kedélyt élénk fantáziával párosít. Zilahyt Heine és Petőfi útirajzai vezethették félre. Hasonló formára törekedett, de semmivel sem tudta pótolni Heine humorát és Petőfi szeretetreméltóságát. Rajzaiban legsikerültebb az a részlet, hol kevésbbé foglalkozik magával s van valami tárgya s ez a nizzai élet rajza. Azonban itt sem elégíti ki mindenütt a fölkeltett kíváncsiságot. Antibesbe kirándulását oly hosszan írja le, mintha valami érdekest akarna elbeszélni s csak holmi apróságokat tálal föl. Követelő fennhéjázással mondja, hogy őt az utazásban nem a tudomány érdekli, hanem az élet, ezért szeret a nép közé elegyedni s tanulmányozni belső sajátságait. Ezért egy korcsmában néhány francia katona közé ül. Hallgatja, mit énekelnek, hát a francia dicsőségről énekelnek s így azzal a hallatlan nagy tapasztalattal gazdagodik, hogy a francia dicsvágyó nép. Leszámítva nehány nehézkes vagy nem elég magyaros mondatait, nyelve gondos, sőt ahol valódi gondolatja van, szép is. Útirajzai, valamint novellái is leginkább stíl tekintetében érdemelnek figyelmet.

Ideje már szólanunk irodalomtörténeti és széptani munkáiról, melyeket mint legkitűnőbbeket emelnek ki barátai és bírálói. Köztök a Petőfi életrajza a legterjedelmesb, de egyszersmind a leggyöngébb. Zilahy Petőfi jellemrajza helyett bizonyos tekintetben torzképét festi. Csodálkozunk, hogy, ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint szerkesztők, részint hirlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosszindulat vezette tollát, sőt ellenkezőleg Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem imádja s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve mottójául Ariosto e sorát teszi: «E könyv urunknak lesz szentelve.» De mit ér a lelkesülés, ha a dicsőített költő hóbortos alakként tűnik föl, kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tíz ívre terjedő könyv csak adatgyüjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól, rosszul, kritikával és kritika nélkül összeszedett mindent, amit Petőfiről olvasott és hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső kapcsolatát. Nem levén vezéreszméi, nem tudja csoportosítani az eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk s a mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik mindazt, ami fő és lényeges. Innen van aztán, hogy a könyv egészen más benyomást tesz az olvasóra, mint aminőt a szerző céloz. Egyaránt hiányzik belőle a filozóf szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv gondossága, a stíl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető törekvést tanusít. Itt csak újdonságírói, tudósítói előadással találkozunk, mely a történetírás alantibb színvonalára sem emelkedik.

Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni s egészen mellőzi a költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb vonásait sem tárja előnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Zilahy, úgy látszik, azt hitte, hogy a költő jellemrajzát nem kell összezavarni az ember életrajzával, mert az két különböző dolog; azt hitte, hogy mert vannak politikai, esztétikai jellemrajzok, melyek nem akarnak életrajzok lenni: tehát az életrajzban sem lehet helye a jellemrajznak. A jellemrajz különösen élő íróról, keveset olvaszthat magába az illető életrajzából; legfőbb feladata az író összes munkásságát, hatását rajzolni, megítélni, nem pedig körülményei és munkássága, magán- és közélete, élményei és művei kapcsolatát kimutatni, annyival inkább nem, mert az író életében az életrajzi adatok nem igen lehetnek ismeretesek, vagy ha azok is, diszkrécionális okokból nem használhatók elég szabadon. Azonban az író halála után a jellemrajz is mindent magába olvaszt az író életrajzából, mi céljára szükséges. Macaulay politikai és esztétikai jellemrajzai a legfényesebben igazolják, hogy mennyit nyer a jellemrajz igazságban és mélységben a szükséges életrajzi adatok felhasználásával. Ha a jellemrajz nem lehet el az életrajz legfőbb adatai nélkül, az életrajznak éppen kötelessége nagy vonásokban mindent felölelni, mi az író munkásságára, szelleme jellemzésére, sőt művei bírálatára tartozik, amennyiben tudniillik az elbeszélő forma folyamatossága és arányai megengedik. Főfeladata, hogy az embert és írót együtt rajzolja, magán- és közélete kölcsönös egymásra hatásával, hogy kísérje tehetsége és jelleme fejlődését a társadalmi, politikai és irodalmi viszonyok kedvező vagy kedvezőtlen befolyásai közt s kimutassa szelleme hatását és munkái becsét. Az életrajz is történetírás, nem krónika s éppen úgy megkívánja a történelmi kritika, a filozófiai vizsgálódás és művészi alakítás vegyületét, mint akármely más történelmi mű. E nélkül csak adatgyüjtemény, mely se tanulságot, se gyönyört nem nyujt az olvasónak. Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, ami az írót irodalomtörténeti személlyé emeli s érdemessé teszi arra, hogy megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk és szobor helyett csak kődarabokat találunk a költő sírján? Zilahy sok mindent elmond Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849-ben kinek a lovain ment Székelykeresztúrról Bem főhadiszállására, de költői alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen följegyzi, hogy ez meg amaz munkáját mikor írta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár sort ír, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a «Borozó» című költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szín és hang ömlik el, mint ami eddig lantos költészetünkben divatozott, hogy «Levél színész barátomhoz» című költeménye oly pont költészetében, mely nézlet-módját, de főleg páratlan eredetiségű kedélyét leginkább hordja magán, hogy «Hóhér kötele» című regényének nyelve példányszerű és Tigris és Hiéna drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és nyelv jellemzik s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg megjegyzésekkel jellemzi Zilahy Petőfit, mint költőt, kinek költészete oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi költészete éppen oly hű kifejezése korának, mint saját életének. Zilahy könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvá tenni, hogy bevezetéskép «Petőfi álláspontja» cím alatt Petőfi költészetéről összeírt nehány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek egy félívecskét s melyekben, amint maga megvallja, meg sem kísérli Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egy pár töredékes eszmét mond el Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak. Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal megalkotóját emeli ki, ami költészetének legerősb oldala, hanem csak általában, mint lírikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző vonás van, de annál több a túlság. Zilahy csak Petőfit ismeri el a magyar költészet voltaképi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit mutatni akarunk a külföldnek, egyedül csak vele állhatunk elő. Shakespeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli képviselőjének nevezze. Azonban ha e vázlatban Petőfi sikerült jellemrajzát írja vala is meg Zilahy, mégsem teszi jóvá könyvének hibás kompozicióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni, egyiknek a másikba olvadni s egymást táplálva együtt fejleni egy egésszé.

A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagyrészt érthetlen is. Éppen úgy nincs benne művészi alakítás, elevenség, mint bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is s ez adatok közt sok az aprólékos, mellékes s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a jellem belső mivoltával s el-eltorzítja a költő nemes alakját. Nem értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük: ez-e Petőfi, hisz gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, szeszélyei a kiállhatatlanságig és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket lebilincselhetné. Zilahy éppen oly kevéssé tud iránta érdeket gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz éppen oly visszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, úgy ebből is hiányzik az idealizmus s a dicsőítő frázisok nem takarhatják el kedélye ridegségét. De legfeltűnőbb az, hogy nem levén kulcsa Petőfi jelleméhez, csak a felületen marad, vagy lélektani abszurdumokba téved, mi nem engedi feltűnni Petőfi valódi fény- és árnyoldalait.

Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leírja, hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány hold földjök volt, de hogy mily jelleműek voltak s mily befolyást gyakoroltak fiokra, arról hallgat, pedig az atya szigora, úgy látszik, befolyt a fiú dacos természete kifejtésére s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dac és gyöngédség vegyülete, a szív nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi jellemének egyik alkatrésze s mit zivataros ifjúsága még inkább kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hányt-vetett élet, melybe korán belésodródott, mennyiben hatottak költészetére, szintén mellőzi Zilahy. Ő Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak tulajdonítja, kik már selmeci tanuló korában kedvenc költői voltak. Szeberényi, kitől Zilahy a selmeci adatokat veszi, se Csokonait, se Gvadányit nem említi, csak Vörösmartyt, de valószínű, hogy Petőfi amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásukból magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk kibontakozott a klasszicizmus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belőle. Kimutathatni ezt már az Aurora-kör törekvéseiben, kivált Vörösmartyéban; később a népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn s megindult a magyar népköltési gyüjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben felküzdő demokráciai irány mind elősegítették költészetünknek nemzetiesbbé válását. Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kivételkép ereszkedett le a néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját egyéni körülményei. Az alföldön született; Kiskunságon töltötte gyermekségét, a nép közt nőtt fel, sokat hányódott, megfordult Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel. Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai, szenvedései, mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha grófnak születik, ha a fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik belőle magyar Byron, mint magyar Burns.

Zilahy Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. «Amit Petőfi iskolai hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett – úgymond Zilahy – az nem egyéb kedélyes mesénél.» Az igaz, hogy Petőfi a maga iskolai életét költeményeiben a humor kedvéért néha a valónál élesben rajzolja – nem való például, hogy az iskolából kiutasították, ellenkezőleg maga szökött meg – de hogy szorgalmas, rendes tanuló lett volna, azt éppen nem mondhatni. Egyébiránt Zilahynak különböztetni kellett volna. Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunk van. Úgy látszik, egész tizenötéves koráig, mikor a selmeci iskolába került, gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult s ekkor vetette meg míveltsége alapját, bár tanítói szigora néha dacra ingerelte. Ezt nem emeli ki Zilahy, hanem jónak látja a mellett kardoskodni, hogy Petőfi mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű, lelkiismeretlen és igazságtalan emberek voltak. Hogy Selmecen Petőfi éppen nem volt szorgalmas tanuló s az iskolai törvényeket többször megsértette, kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi ez évét körülményesen leírja. De Szeberényi menti is Petőfit; azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem tanult, de buzgó tagja volt a képző-társaságnak és szorgalmasan olvasta a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent csak az ő nyakukba róni s Petőfit minden alól fölmenteni, amint Zilahy teszi, éppen úgy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése lélektani folyamával. Petőfi távol szülőitől, minden gondosb felügyelet nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai közt. A színészet iránti hajlam korán fölébred benne; homályos érzelmek, vágyak, zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmei kínozzák, dacos ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai bosszúságát kelti föl, gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjonc a világba indul, egyik csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud belezökkenni, most katona, majd tanuló, aztán színész, megint tanuló és ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen küzdelmei közt is fenntartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas, ír, de legtöbbet tanul az életből. Íme Zilahy jóigyekezetű tanulója, kinek hanyagsága nem egyéb mesénél. Zilahy mindemellett con amore beszéli el az ifjonc Petőfi vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katholikus papoktól, hogy szedte rá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy helyesnek, derék dolognak lá-szik találni, kiszínezve adja elő, de azt csak érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálva pályáját, mily szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kíséri folyvást anyja képe s mily szeretettel fordul szülőihöz, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen. Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, ami felötlő, bizarr, kiszínezve írja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak emlékében s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek.

Nincs szándékunk az életrajzot részletesen bírálni, annyival inkább, mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen, mely képtelen az adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni s hű képet rajzolni. A munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyüjtötte, egy pár újjal pótolta; vannak ugyan benne tetemes hézagok, például Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, író barátjaihoz való viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmecen át ment Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment s ott találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben kiadott összes költeményeit az Életképekben br. Eötvös ismertette meg (Eötvös a Pesti Hirlapba írt egy kis tájékoztató és védő cikket Petőfi költészetéről), hogy «Táblabíró» című szatirikus beszélytöredékét 1849-ben írta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel megjelent az Életképekben), hogy a Hóhér kötele című regényét a kocsi párkányán és a korcsma falán írta s több ilyes: mindamellett egészben véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel. Néha lapokon át nem is találunk benne egyebet adatnál, csoportosítás és minden behatóbb lélektani fejtegetés nélkül, rosszul elbeszélve. S mennyi aprólékosság van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841-ben Kápli Lajos Sopronban a Maurer-vendéglőben 1 frt 6 krajcárig rúgó vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban mikép öltöztette ki Lisznyai, ócska ruháját hogy szerezte meg Wilim szabó az Apácasoron, ki azt ma is mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték volna Petőfi nevét és éppen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a Lisznyaias fantázia, valamint a Vahot Imrétől vetteken is a dicsekedő szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlít az oly arcképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl. Vásznon vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szívesebben eltűrhetni, mint azt, midőn itt-ott belekezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése a legtöbbször vagy frázis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá emelése, vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különcségek. Egy párnak cáfolatát idejegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből.

«Na, hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatlan!» – kiált föl Zilahy s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője s nála lakott, Vahot kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimászokkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Lehet, hogy a Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rossz néven vettek, de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna s goromba lett volna irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg, sok volt magában is a gyermekies, naiv. 1845-ben Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb testvéreivel órákig ellabdázott, Arany János gyermekeivel örömest játszott, a fiú mulatságára egy költeményt is írt, mely «Arany Laczinak» címet viseli s a gyermekek számára írt magyar költemények között a legjobb. A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők irányában éppen szemtelennek hirdeti s öltözködését a leghóbortosabbnak festi. Halljuk saját szavait: «A nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s minden előljáró beszéd nélkül összevissza ölelgette őket (amiért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni – csak okkal-móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt, mint más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különcöt játszani, úgy, hogy aki meglátta, vele álmadott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy hatásvadászatból tette, mert hozzá férni nagyon bajos volt, hanem szeszélyből és különcségből.» Ezután leírja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar nadrágot s asztrakán kucsmát csináltatott magának, mely ruháját aztán majdnem egy esztendeig viselte. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet-e jobban rágalmazni Petőfit, mint ahogy ott dicsőítője Zilahy teszi? Amott lélektani képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit Zilahy Petőfiről oly határozottan állít s egész cinizmussal, mintegy helyeselni látszik? A legféktelenebb ember sem viselheti magát így társaságban; hogy Petőfi nem viselte, azt mindenki bizonyítja, ki őt ismerte. Petőfi inkább tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy éppen vakmerész s ha a finomabb társaskörök illemét megsértette is kendőtlen nyakával, keztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan gondolkozott. Ami öltözetét illeti, azt is túlozva, ferdítve adja elő Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos ijesztő lett volna, éppen nem áll. A virágos atlaszból készült, szem nem látta, fül nem hallotta zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy 1847-ben volt egy virágos atlasz atillája, de ilyet akkor nemcsak ő viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is. 1845-ben nem annyira különcségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött tetőtől-talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a nemzet eldobta ősei bajnoki köntösét s rút idegent cserélt; az ő erős nemzeti érzése nem akart a szónál maradni. Peleskei nótáriusnak gúnyolták, de azért nem tágított, részint dacból, részint kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen csináltathasson új ruhát. Később úgy öltözködött, mint más, kivéve, hogy frakkot, kabátot nem viselt s mellényén pantalonán mindig volt egy kis magyar sujtás.

Petőfi különcségei, gyöngéi vagy éppen hibái, egy-egy tiszteletreméltó elvnek vagy nemes érzésnek voltak túlságai, melyek benső természete és költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. E nélkül csak esztelenségeknek tünnek föl, és Zilahy hibája éppen az, hogy e kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi Zilahy szerint, büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; akik barátságot tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit éppen oly sűrűen gyorsan változtatta, mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha túlvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a makacsságot állhatatosságnak vette. Mindez rágalomnak is beillenék, ha nem volna értetlenség. Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben s éltető forrása a lírikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen őszinte költő könnyen megénekel olyat is, miről talán hallgatni kellene, az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek, gorombaságnak is beillik. Petőfin mindkettő megesett. De az ily nyerseség az életben nem a szív vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás, az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosszakarat, hanem csak az illemi formák önkénytelen mellőzése. Ily értelemben volt Petőfi nyers, mit még feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha oly népies kifejezésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az esztétika: úgy az életben is némely igen elfinomodott embert könnyen bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis affektáció is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az őszinteség volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv kapcsolatban demokráciai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége, melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt, táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte csüggedni, pályát nyitott számára s fenntartotta a támadások ellenében. Nem tűrte a megaláztatást bármi formában s néha annak tartotta azt is, mi csak tapintatlanság volt. Annak nincs alapja, amit Zilahy állít, hogy önérzete néha elhagyta, vagy amint ő oly furcsán mondja: «olykor nem vette elég figyelembe önbecsülését». Önbecs érzete sohasem hagyta el, sőt túlságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak, jobbaknak ítélte, társaság- és irodalomban nem restelte kimondani, hogy az övéi jobbak, de soha senki után nem járt, senki hiúságának nem hízelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költői önérzete vagy éppen hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhíti vagy jókedvű malice. Csak ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véralkatát, ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői munkássága. A sok írás idegessé tette, mozgékony képzelődése, a benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jókedvre, hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek vette volna, az mesebeszéd. Inkább a dacot és szenvedélyességet vette annak, mert erős meggyőződései voltak, elvein majdnem fanatizmussal csüngött s egész a végletekig alkalmazta. Ami ezek körén kívül esett, ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealizmusa, költői nemes alanyisága mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt. Innen csekély okból is könnyen összeütközött barátaival, kikhez egyébiránt híven ragaszkodott. Gyermekkori barátjai közül csak az egy Szeberényivel hasonlott meg végkép s nem minden ok nélkül. Pákhkal kétszer is összezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra méltatlannak rajzolja s mégis egy helyt így kiált fel: «Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó vele élő-haló barátja nem is volt senki». De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egyik levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt Petőfi s milyenek voltak barátai?

De halljuk tovább, hogyan jellemzi Zilahy Petőfit, mint barátot és szerelmest. «Egy futó perc elég volt reá – úgymond – hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy örökre meggyűlölje. Debrecenben 1846-ban történt, hogy színelőadás alkalmával egy szép színésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletes Tóth Mihály uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta, hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kanonjaink értelmében tilos, legfeljebb diszpenzáció mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak előbb diszpenzációt. Petőfi e szűkkeblűségen rendkivűl fölháborodott, tiszteletreméltó barátját szidta, mint a bokrot s úgy vált el tőle, mint halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes művésznő pedig a helyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz. Petőfi is jobbat gondolt és útjaik többé nem találkozának.» A tény fővonásaiban igaz s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már ismerte és szerette leendő nejét. De vajjon nem volt-e ez eset kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése, melynek nem tudott ellentállani? Vajjon igaz-e, hogy gyakran tett ilyesmit s ez volt főjellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy állítja? Vajjon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti nekünk e hallatlan könnyelmű, sőt érthetlen tettet? Elmondjuk röviden, amit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk e tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, hogy Petőfi nem volt kötözni való bolond, amint Zilahy rajzolja.

Petőfi Szatmár megyében 1846 őszén megismerkedett egy ifjú hölggyel, kit aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit, hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifjú, várjanak egy évig s ha akkor is mindkettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet a házasság elébe akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem volt megelégedve a válasszal, azt hitte, hogy a kitűzött határidő csak arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szívét. Lángoló szenvedélye nem ismert gátat s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták. Erdődre utazott, sürgette a házasságot s összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk mellett. Ekkor a leányhoz fordult s kérte, hogy szökjék el s esküdjék meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de megigérte, hogy hű marad hozzá s a kitűzött határidő mulva neje lesz, szülei ellenére is. Petőfit felingerelte a válasz, keserűsége most a leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében s kétségbeesve hagyta oda Erdődöt. Így érkezett Debrecenbe, hol egy szép és elmés színésznő kacérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy e leányt par dépit nőül vevén, bosszút álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is. Mindez egy óra műve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, úgy látszik félt, hogy egy óra mulva nem lesz elég ereje végrehajtani bosszúját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott, örvendve, hogy nem tette meg azt, amit meg akart tenni s ami miatt most már önvádat érzett. Íme e kaland indoka és körülményei. Zilahy mindezt nem tudta, talán nem is tudhatta, de így sem volt följogosítva, egy puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit s mi több, jellemrajza alapjául venni. S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat, hogy e könyv csak adatgyüjtemény, de nem életrajz s legkevésbbé Petőfi hű képe.

Térjünk át Zilahy széptani kísérleteire, bírálatai- és polémiáira, melyekből áll nagyrészt munkái második kötete. Itt inkább helyén van, mint az életrajz terén. Legalább megvan benne a küzdelmi szenvedély, ha nem is vezeti mindig erős meggyőződés, van bátorsága, bár könnyen hetykeségbe vagy cinizmusba sodródik, látköre nem széles, ismeretei nagyon töredékesek, de amint utolsó, félbeszakadt töredéke mutatja, kezd nyomósabban gondolkozni. Életrajzírója termékenységét, eszmei tartalmasságát és önállóságát emeli ki. Szerinte a világirodalomban, az egy Macaulayt kivéve, nincs példa reá, hogy valaki huszonötéves korában többet produkált volna Zilahynál. Nem tudjuk, hogy Macaulay hány éves korában kezdett kritikát írni, de hogy legelső kísérletének egyetlen lapja is többet ér, mint Zilahy összes kritikai munkássága, az kétséget nem szenved. Nem jártunk utána, hogy Európa legkitűnőbb kritikusai, hány éves korukban emelkedtek hírnévre, de azt látjuk, hogy Zilahy egyetlen kritikát sem írt, mely akár formára, akár tartalomra nézve kitűnő legyen; legjelesb dolgozata is csak tehetségét tanusítja, egy fejlődésben levő tehetség küzdelmét, mely még nem találta meg útját. A termékenység alatt az eszmék és jeles munkák gazdagságát értjük, nem pedig a puszta számarányt. Ami önállóságát, eredetiségét illeti, melyet maga Zilahy is nagy önérzettel szokott emlegetni, eszmeköre sokkal szűkebb, mint a magyar esztétikai irodalomé, még ebben sem tudja magát biztosan tájékozni, nem hogy szélesbítené. Az bizonyos, hogy Zilahynak vannak eredeti gondolatjai, de ezek vagy abszurdumok, vagy zavaros fogalmairól tesznek tanuságot. Ő pálcát tör Molière egyik legkitűnőbb műve fölött, de Bajza Jenőnek igen gyönge s még némi drámai tehetségre is alig mutató tragédiáját kitűnőnek hirdeti. Arany János költészetét inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének tartja, de Vajdában mélységet és eredetiséget fedez fel. A forradalom utáni évekből 1860-ig egyetlen figyelemreméltó lírikust sem talál, azonban Dalmadyt és Vidát úgy üdvözli, mint őszinteségből és igazságból kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Elítéli az egész magyar zsurnalisztikát, mint amelynek nincs erkölcsi súlya s a közönségnek legfeljebb bohóca vagy colporteurje s a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtóhoz szegődik, melyet leginkább a botrányok tettek emlékezetessé. Fejtegetése és stílusa nagyon egyenetlen; a helyes megjegyzéseket helytelenek követik, a világos és szabatos mondatokat homályosak, majdnem érthetlenek váltják föl. Fölvet egy-egy fontos kérdést, de megfejtetlen hagyja, néha megrója, mi nem hiba s dicséri a hibát. Sohasem bocsátkozik valamelv író vagy mű derekasb boncolatába, megelégszik egy pár általánosb vonással, vagy egy-egy feltűnőbb részlettel s a fődolgot ritkán találja el. Keresi a polémiát, néha csak a polémia kedvéért s küzdő bajnok helyett csak fecsegő Thersites. Hajlamból vagy szükségből kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az ízléstelenségig, de rosszul esik neki, ha őt is gúnyolni merik. Büszke reá, hogy nem ismer el tekintélyt s mégis panaszkodik, hogy Arany tekintélyével nem lépett föl védeni őt valamelyik polémiájában. Szeretne egy irodalmi új párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cotteria élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helicont; szeretné az új költőkkel megverni az idősbeket, az új nemzedékkel a régit, de nem találván nagy tehetségeket, a kicsinyeket nagyítja; szeretne mint valami új irány képviselője nagy változást hajtani végre a magyar irodalomban, de nincsenek új eszméi s maga sem tudja mily irányt követ.

Azonban e hiú küzdelem, ez elkeseredett vergődés közepett folyvást fejlődik s bizonyos erő nyilatkozik benne, mely alkalmasint előbb-utóbb kiemelte volna ferde helyzetéből. Az íróság suhancéveit élte s oly irodalmi körben, hol ő volt a legokosabb ember. Kiocsudása valószínűleg nemsokára bekövetkezett volna s a csalódások, felköltve elégedetlenségét, talán oly útra terelik vala, melyen hasznos szolgálatot tehet a magyar kritika ügyének. Utolsó munkája legalább ilyesmire mutat. Apró és napi becsű bírálatok helyett egy nagyobb tanulmányba fog, mely nyomósabb gondolkozást tanusít. A tanulmány címe a «Tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére». Csak töredék, mert halála félbeszakasztotta, de legtöbbet ér széptani dolgozatai közt. Nem fejti ki ugyan még nagyjában sem a tragédia bölcseletét, számos paradoxonra találhatni benne, de néhány jó gondolatot mond el a tragikumról. Kár, hogy fejtegetésében néhol hiányzik a benső kapcsolat, előadása helyenként homályos, igen is filozófiai akar lenni, bár nem otthonos eléggé a filozófiai műnyelvben. «A tragédia fogalom – úgymond Zilahy – ezen gondolatban összpontosul: a természetileg igazolható, de erkölcsileg nem jogosult indulatot az erkölcsi joggal ellenkezésbe hozni és a kettő között az erkölcsi jognak adni elégtételt. Más szóval: a konkrét emberi ellen az absztrakt világrendnek szolgáltatni igazságot.» Zilahy, úgy látszik, a világrend alatt csak az erkölcsiség törvényeinek összességét érti s a tragikum határát egy kissé szűk körre szorítja. Az egyén, midőn a világrendnek keztyűt dob, az egyetemes vagy együttleges ellen támad fel s ez nem mindig az erkölcsiség törvénye. Egy politikai ballépés nem az erkölcsiség megsértése s mégis lehet tragikai alap. Néha erényeink hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé erkölcsösök, hanem mert átléptük az okosság határait. Lear nem sérti meg az erkölcsiség törvényét, csak az okosságét s mégis oly szenvedések martaléka lesz, mintha nagy bűnt követett volna el. Éppen az a tragikum egyik jellemző oldala, hagy a nemezis nem csak a bűnt bünteti, hanem mindent, ami ellenkezik a dolgok kényszerűségével s a büntetés a tévedéssel nincs mindig arányban. Alább maga Zilahy is észreveszi, hogy vannak oly drámai hősök, kik nem sértik az erkölcsiség törvényeit s mégis bukásuk tragikai hatású, de nem tudja megmagyarázni okát. Azonban igen helyes megjegyzése az, hogy a tragédia mindig oly eszmét juttat győzelemre, melynek megsértése miatt a hősnek buknia kellett, de abban téved, midőn a tragédia céljának csak a büntetést tűzi ki s nem egyszersmind a kiengesztelődést is. Innen van aztán, hogy a tragikai félelmet is csak a büntetésben helyezi, holott a félelem a részvét szüleménye, mely már akkor megkezdődik, midőn a hős a bűn vagy tévedés bonyodalmaiba sodródik s folyvást növekedik a katasztrófig, hol a kiengesztelődés enyhíti, mely a szánalom és megnyugvás vegyes érzése. Az ókori és újkori dráma különbségeire a tragikai alapot illetőleg, szintén helyes észrevételeket tesz; különösen találó az, hogy az ókori drámában a világrend, melyet mi a dolgok természetébe belehelyezünk, mint a fölött kívül álló nemezis szerepel, de abban ismét téved, sőt ez állításával is némikép ellenkezésbe jő, midőn az ókori tragédia egyik főkülönbségét abban keresi, hogy a régiek egyén helyett típust vagy általában csak embert rajzoltak, az ember fogalmában pedig csak érezhető a tragikum, de belőle ki nem hozható. A mondat ez utóbbi részét nem értjük, de nincs is szükségünk reá. A tragikumra nézve nem tesz különbséget az, hogy a hős egyén, típus vagy általában ember, mert a tragikai bűnt bármely alakban elkövetheti. A főkülönbség e tekintetben az ó- és újkori költészet tragikuma között az, hogy az újkori költészet a tragikai bűnt a tragikai bukással a a legszorosb kapcsolatba hozza, míg az ókori ezt nem tartotta okvetlen szükségesnek. Aristoteles megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát. Innen foly az is, hogy az újkori tragikum teljes magyarázatát nem találjuk meg Lessingben, ki a tragikum értelmezésében egy hajszálnyit sem tért el Aristotelestől. Legtöbb fogyatkozást találhatni e tanulmányban, hol a dráma és eposz közti különbségeket fejtegeti. A nyelv homályos s a legfőbb különbségek mellőzvék. A dráma és regény közti különbségekről éppen hallgat, pedig erről annyival inkább kellett volna szólnia, mert a legújabb drámákban igen észrevehető a regényi kompozició felé hajlás. Teleki Kegyencéről keveset ír, mert a tartalom elmondásánál megszakad a tanulmány. Bár nagyon is túlbecsülni látszik e művet, mert bizonyos tekintetben Hamlet mellé állítja, mindamellett főhibáját helyesen emeli ki. Általában e tanulmány, fogyatkozásai mellett is, bizonyságot tesz Zilahy kritikai tehetségéről és tanulmányáról. Kár, hogy Bajza Jenő Zách Feliciánja dicsőítését ide is belévegyíti. Vagy hitte, hogy barátja tragédiája lángeszű mű: ekkor ítélőtehetségét kell kétségbe hoznunk; vagy nem hitte s barátságból dicsőítette: ez lehet szép tulajdon a barátok előtt, de az irodalomban pajtáskodás, melybe éppen annak kellett volna legkevésbbé beleesni, ki másokat sokszor ezzel vádolt.